Az olvasóval közösen megélt sztorik

Fám Erika

Tóth Krisztina
József Attila-, Radnóti-, Márai Sándor-, Szépíró- díjas költő, író, műfordító. 1967. december 5-én született Budapesten. Érettségi után egy évig a Nemzeti Múzeumban dolgozott gyakornokként, majd felvételizett az ELTE Bölcsészettudományi Karára. 1990-ben tanulmányait megszakítva Párizsba ment, ahol alkalmi munkákból élt. Egy év múlva Tempus-ösztöndíjat szerzett, majd további egy évet maradt a francia fővárosban. Az ösztöndíj ideje alatt francia költőket fordított és személyes ismeretséget kötött velük. Alain Bosquet, Lionel Ray és Pierre Oster segítette tanácsaival. 1992-ben hazatért, befejezte az egyetemet és tanári diplomát szerzett. 1994–1998 között a Budapesti Francia Intézet munkatársaként kortárs képzőművészeti kiállításokat szervezett. 1998-ban megszületett Marcell fia, állását otthagyta. Azóta szabadúszó, írásaiból él. Gyerekkönyveket fia születése után kezdett írni. Első házassága megromlása, válása után évekig ólomüveg készítésből tartotta el magát és fiát. Az üvegművesség a mai napig hobbija. Második férje dr. Perecz László jogász, filozófus, akivel 2010-ben kötött házasságot. Közös gyermekük Perecz Lili.

– Szövegeinek nagyon erős jellemzője a képiség. A vizualitásé az elsődleges szerep, vagy a szöveg alkotja meg a képet?

– A kép jelenik meg korábban. Szövegeimet úgy szerkesztem meg, hogy a megfelelő ponton bukkanjon fel a kép. A csíra, a kiindulópont mindig a kép. Járva-kelve a világban az ember mindig talál valamit, egy állóképet, ami hirtelen többet mutat önmagánál, tehát sűrítve hordoz egy történetet. Mondok egy példát. Sok-sok évvel ezelőtt láttam egy megfagyott fél pár kesztyűt, amit valaki elhagyott és másvalaki, aki megtalálta, feltette egy fára. A megfagyott kesztyű ezt az emberi mozdulatot őrizte. Nagyon úgy éreztem, hogy ez az integető fél pár kesztyű egy történet: ennek hatására úgy építettem fel a verset, hogy az olvasóval együtt eljutunk a képig. Visszafelé bontakozik ki a történet, mert nekem meg kell szerkeszteni a szöveget. De hát éppen ez az írói munka: úgy kell megszerkeszteni a szöveget, hogy az spontánnak tűnjön és végigkísérjem az olvasót azon a folyamaton, amin én átmentem. Közben ő is megtapasztalja az érzést, amit én, és a látvánnyal szembesülve érzi, hogy ott a sztori.

– Nemcsak a képek, hanem a kapcsolatok is átjönnek a szövegekből és a történetekből. Mintha az írói munka bizonyos értelemben egyfajta kézen fogás lenne: egy szereplőt, egy helyzetet hoz így közelebb az olvasóhoz. Hol gyökereznek, miből merítkeznek a szövegek?

– Olyasmit szeretnék átadni, ami engem hirtelen nagyon megérintett. Mondok egy másik példát. Mindig át szoktam nézni az apróhirdetéseket az újságban, mert szerintem nagyon sok mindent elmond a világról, hogy mit akarnak az emberek eladni vagy venni. Imádom a társkereső rovatokat, mert az is nagyon sokat elárul, hogy mit akarnak közvetíteni magukról az emberek. Mit tartanak fontosnak elmondani arról, amijük van. Mindig mosolygok azon, hogy a társkereső hirdetést feladónak mekkora a háza és milyen az autója. Egyszer egy olyan apróhirdetést találtam, amiben valaki gombfocicsapatot keresett. Felhívtam ezt az embert és elmondtam, hogy én történeteket írok és megkérdeztem, hogy miért keresi ezt a csapatot. Elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy ő egy végső stádiumban lévő daganatos beteg, akinek volt egy testvére, aki valamikor régen tönkretette az ő gombfocicsapatát, gombfocikészletét és most be akarja szerezni a hiányzó darabokat. Nem tud internetezni – nincs is számítógépe –, ezért hirdet az újságban. Megkérdeztem, hogy miért olyan fontos ez számára. Azt válaszolta: hát azért, hogy meglegyen a csapat. Akkor én azt gondoltam, hogy arra a hétre megkaptam az ajándéktörténetemet. Teljesen véletlenszerű dolog ez, ösztönszerű, hogy nézegetem a hirdetéseket és akkor hirtelen arra gondolok, hogy ezt az embert most felhívom. Amúgy a gombfocis hirdető nagyon nehezen értette meg, hogy én nem újságíró vagyok: folyton azt akarta tőlem, írjam meg, micsoda állapotok vannak az egészségügyben, de engem csak a gombfoci érdekelt. Illetve az, hogy ez számára miért annyira fontos. Ezekre mondom, hogy hirtelen találkozom egy történettel, ami önmagánál sokkal többet közvetít a világról. Ilyenkor arra gondolok, hogy ezt nekem valahogy föl kell mutatnom, valahogy úgy kell megírnom, hogy amit a telefonbeszélgetés alatt átélek, az az olvasó számára is átélhetővé váljék.

– Írásaiban érdekes módon és gyakran jelennek meg a technikai eszközök, a technikai fogalmak. Most nemcsak a pixelre és a vonalkódra gondolok, hanem gyakorta olvashatunk telefonokról, okos gépekről és kütyükről. Honnan a vonzódás ezen tárgyak felé?

– Én digitális analfabéta vagyok, ezek a dolgok nekem teljesen idegenek. Van egy okostelefonom – egy ideig még válaszolni sem tudtam a hívásokra –, a fiam tanított meg, hogyan használjam. Azt látom, hogy mennyire átszövik a világot és mennyire titokzatos módon közvetítik a történeteket ezek a dolgok is. Ebben a világban élünk – ez is része a mindennapjainkban –, úgyhogy ezeket is beemelem történeteimbe. Nekem egy világadapter is csodálatos dolog. Megpróbálom egy kicsit átvinni a mágikus gondolkodást ebbe az abszolút technicizált, racionalizált világba, és ha ez a kettő találkozik, akkor nagyon közel vagyunk a költészethez. A technikai dolgok keménysége hirtelen találkozik ezzel a mágiával.

– Verseinek van egy sajátos zeneisége, ritmusuk talán a staccattóhoz áll a legközelebb. Mennyire tudatos építkezésnek az eredménye ez vagy inkább egy belső ritmus kivetülése?

– Szerintem nagyon fontos, hogy minden versnek van egy saját zenei struktúrája. Én azt szoktam gondolni, hogy ezek a versek kották, tehát amikor megszólal hangzó versként, akkor biztos, hogy van benne valami belső ritmus, amelyben a szüneteknek, a megtorpanásoknak is szerepe van. Mindig nagyon boldog vagyok, ha egy színész szólaltatja meg a verseimet, és kicsit felismerem benne az én eredeti szándékomat, a kottát. Minél kevésbé rímes egy vers, a színésznek annál kevesebb kapaszkodója van arra nézve, hol legyenek a gondolathatárok, a lélegzetek. Ha a vers elmondása közben valami hasonló dolog történik meg hangzásban, mint amit én gondoltam, akkor mindig nagy öröm fog el.

– Beszélhetünk-e női irodalomról? Mennyire fonódik össze az alkotói munkával a női szerep, az anyaszerep?

– Mint kategóriát, én nem szeretem a női irodalmat. Úgy érzem, hogy ha ebben gondolkodunk, akkor a kortárs irodalom egészéből ez ki van rekesztve és egy külön fiókba kerül, aminek én nem vagyok híve. Íróként nem érdeklődöm egy szöveg iránt csak azért, mert azt nő írta. Számos olyan férfi kollégám van, akikkel sokkal több közösséget érzek, mint mondjuk a nőkkel. Én nem szívesen beszélnék női irodalomról. Természetesen a szövegeimben biztosan átjön egy-egy speciálisan női tapasztalat, de hát vannak nekem férfi elbeszélőim, szereplőim is, és azok meg férfi tapasztalatokról számolnak be. Én azt gondolom, hogy az írásnál sokkal inkább dominál az ember belső androgün lénye.

– Egyértelműen nem önéletrajzi írásokról van szó, olvasóként mégis sokszor az az érzésünk támad, hogy nagyon személyes szűrőn keresztül jön át a történet, amely összetéveszthetetlenül egyedivé teszi a szövegeket. Hogyan történik ez a szűrés? Hogyan éli meg íróként ezt a szelektív-szubjektív folyamatot?

– Ez egy csalóka személyesség, mert azt az illúziót kelti, hogy ezek önéletrajzi dolgok. De valóban van egy bizonyos személyesség, amit azért tartok fontosnak, mert ez a hang megszólítja az olvasót, és olyan közösséget és intimitást teremt, mintha én ülnék az olvasóval szemben és mesélnék neki valami számomra nagyon fontosat. Természetesen van ezeknek tapasztalati alapja, de nem önéletrajzi eredetűek. Az irodalmi őszinteség nem keverendő össze a vallomásossággal, tehát ezek úgy személyesek, hogy nem velem történtek, de általuk valami számomra fontosat szeretnék a világról közölni.