Az igehirdetés mindenhol fenntartassék

– Egy értékelés többféle lehet. Az egyik az, amit az ember saját magáról gondol, a másik az, amit a külső világ állít ki rólunk. Van azonban egy harmadik – és ez az igazi –, amelyre érdemes odafigyelni, arra, ahogyan Isten látja a mi szolgálatunkat.

Ha a három évet röviden kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám: iszonyatosan nehéz volt. Olyan változások és kihívások előtt áll népünk és egyházunk, olyan események sorozata történik naponta, hogy ez folyamatos kiállást, odafigyelést igényel. Ehhez pedig az erőt csak felülről kaphatjuk meg. Ugyanakkor a sok próbálkozás, útkeresés mellett elmondhatom: eredményeink és sikereink is voltak. Ezt természetesen nem a püspök személye érte el elsősorban, hanem egy egész közösség. Próbáltam a püspökbeiktatáskor megfogalmazott üzenetet, fogadalmat betölteni, és annak szellemében cselekedni. Akkor a csodálatos halfogás történetéről beszéltem. A programot úgy határoztam meg: minden esetben kivetem a hálót, mert tudom, hogy az Úr velem van. Úgy érzem, az elmúlt három évben ezt végig lehetett követni: semmiről le nem mondtunk, semmit el nem hagytunk, a halfogás pedig folyamatos.

Leginkább az ifjúsággal és a gyerekekkel foglalkoztunk, rájuk áldoztunk a legtöbbet. A másik fontos szempontunk az volt, hogy az igehirdetés mindenhol fenntartassék. Még akkor is, ha több kisebb településen erre már kevés anyagi lehetőség kínálkozott. Ez azt jelenti, nem számoltunk fel lelkészi állásokat, habár sok olyan gyülekezet létezik, amelyik teherbíró képességének határán vagy már azon túl van.

– „Püspöki tevékenységem egyik legfontosabb törekvése a közösségi lét fenntartása és megszervezése” – nyilatkozta nemrég. Mit sikerült ennek érdekében tenni?

– Közösségünket, a kohéziós erőt próbáltam erősíteni, megtartani. Talán azzal sikerült elérnem, hogy minden szolgatársam felé azt a bizalmat előlegeztem meg, ami az emberi összetartozáshoz elengedhetetlenül szükséges. Igyekeztem mindenkihez szeretettel közeledni, és senkit ki nem zárni a közösség(ek)ből, ugyanakkor léteznek egyházi törvények is, amelyeket mindenkinek be kell tartania. Természetesen nem a törvényeskedés volt az elsődleges, hanem a szeretetteljes lelkigondozás, megoldások keresése.

– A magyar népet a parasztság tartotta meg. A globalizálódás okozta elvándorlás azonban éppen a vidéki gyülekezeteket teszi tönkre. A városban az emberek elvesznek, a közösségi lét háttérbe szorul. Hogyan lehetne ebben a kérdésben előrelépni?

– Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, a falvak népe fogy, a városoké részben nő. Ezért a városi misszió megerősítésére kell törekedni. Nem hiába tűztem ki célul a 2016-os esztendőben azt, hogy egyházkerületünknek ez lesz a fő célja. Idén a püspöki vizitációk éppen erre fognak összpontosítani. Miután mindent át fogunk beszélni az érintettekkel, a városokat meglátogattuk, remélhetőleg év végére lesz egy következtetéseket levonó összegzésünk, amely által további feladatokat tudunk meghatározni, hogy változtatni tudjunk a helyzeten. Úgy látom, a városok közelében fekvő falvak, gyülekezetek kellő odafigyeléssel életképesek lehetnek akár hosszú távon is.

Minden előzetes felmérés előtt azonban kijelenthető: akár falun, akár városon csak akkor tartható meg a közösség, ha missziós lelkületű szolgatársak munkálkodnak. Ha közömbösek maradunk azok irányában, akik lemorzsolódnak, ha csak a szószék magasságából ismerjük a gyülekezetet, ha csak a mindennapi teendőinket végezzük el, és nem hagyunk fel ezzel a szemlélettel, akkor bármilyen terveket is szőnénk, nem tudunk eredményesek lenni. Ahogy a faluról a városra bevándorlók száma nő, úgy kell egyre több egyházi szolgának is dolgoznia a nagyvárosi gyülekezetekben. Városon a presbitériumoknak fel kell ismerniük azt, hogy egy lelkipásztor nem képes mindent egyedül elvégezni. Meg kell találni azokat a forrásokat, amelyekkel növelni lehet a munkatársak számát, hogy segítségükkel megkeressük az elkallódott lelkeket. A presbitereknek például nem egy fél városért kell felelniük, hanem csupán néhány családra kell gondot viselniük és azokhoz eljuttatni az egyház kéréseit, meghívókat vagy éppen segítségnyújtást. Akkor élő az egyház, ha minden sejtje mozog, él és együtt munkálkodik.

Azt is tudnunk kell, hogy ma csak úgy lehet megmaradni reformátusnak, ha az emberek legalább egy egyházi intézménnyel fenntartják a kapcsolatot.

– Melyek az idei év prioritásai?

– Az ifjúsággal továbbra is kiemelten szeretnénk foglalkozni. Remélem, a nyári szovátai ifjúsági találkozó több ezer fiatalt fog megmozgatni, és a rendezvények az együvé tartozás élményét fogják erősíteni bennük. A marosvásárhelyi református kollégium felújítását megkezdjük, a kolozsváriét és nagyenyediét pedig szeretnénk befejezni. Mindezek mellett számos olyan építkezés van terveink között, amelyek az igehirdetési szolgálat külső feltételeit szolgálják. Ugyanakkor bekapcsolódunk az 1956-os forradalom 60 éves évfordulójára rendezett megemlékezésekbe.

– Jövőben, 2017-ben jubileumiévfordulója lesz a reformációnak…

– Készülünk a reformáció 500 éves évfordulójának megünneplésére is, már idén is több előrendezvényt szervezünk. Május 22-t, a magyar református összetartozás napját szeretnénk ebben az esztendőben Kolozsváron megtartani. Reméljük, őszre be tudjuk fejezni a kolozsvári teológia felújítását, év végére pedig szeretnénk beindítani a mellette épülő egyházi múzeumot is. Egy külön projekt keretében felmérjük az egyház kulturális értékeit és történelmi műtárgyainak helyzetét, amely alapját képezi majd a beinduló múzeumunknak.

– Miután a titkosszolgálatok a magyar veszélyt és az autonómia kérdését nemzetbiztonsági kockázatként jelölték meg, az állami intézmények, de még az igazságszolgáltatás is másképp viszonyul az erdélyi magyarsághoz. Mennyiben érinti ez egyházunkat?

– Hogy mi a célja a román államnak velünk, azt pontosan nem tudjuk. Tény, hogy a döntések rendkívül érzékenyen érintenek minket – érzelmi szinten is. Nekünk azonban nem szabad meghátrálnunk, következetesen tovább kell haladnunk azon az úton, amelyen egyházi identitásunk szorosan összefügg nemzeti létünkkel. Ebből kifolyólag minden olyan ügyért küzdenünk kell, amely ezt a kapcsolatot megerősíti. Ezt kívülről nyilván veszélyforrásnak is lehet tekinteni, viszont mi nem ezzel a szándékkal élünk és dolgozunk. Mi nem valakik ellen harcolunk, hanem saját megmaradásunk érdekében. Ezért kiáltunk, ezért próbálkozunk segítséget kérni mindenhol a világon, hogy értsék meg: mi nem többet akarunk, hanem kulturális, vallási értékeinket megőrizni, és a jövendő nemzedéknek átadni.

– Milyen terveket kell a püspöki mandátum lejártáig feltétlenül megvalósítani?

– Szeretném úgy átadni az egyházkerületet, hogy minden olyan jelentős épületünk, intézményünk működőképes és felújított állapotba kerüljön, amely elengedhetetlenül fontos számunkra. Ugyanakkor olyan egyházi struktúrát kialakítani, amely a jövőben is életképes marad, és valamilyen szinten önfenntartóvá is válik. A lelkészképzés mellett fontos a laikusok (presbiterek, gondnokok) továbbképzése is, mert fel kell készíteni az egyházat arra, hogy egy idő után nem lesz minden gyülekezetben lelkipásztor. Szeretném kapcsolatainkat továbbra is élővé tenni a Kárpát-medencei, anyaországi magyarsággal, hiszen ez a család végre magára talált, ezt a kapcsolatot nem szabad elveszítenünk. És természetesen minden olyan problémára, kérdésre választ adni, amely a következő időszakban egyházkerületünk, erdélyi magyarságunk életében felvetődik.