Az EU nem kényszeríti ki a kisebbségi jogokat

Krivánszky Miklós, Brüsszel

– Egyre gyakrabban beszélünk kisebbségi kérdésekről, a Kárpát-medencei magyarság jogérvényesítéséről, az autonómiatörekvésekről. Hogyan látszik mindez Brüsszelből, az Európai Parlament épületéből?

– Azok a kérdések, amelyek konkrét megoldásokat tartalmaznának a nemzeti közösségek számára, mostanában egyáltalán nincsenek jó helyzetben. Minél jobban hangsúlyozza az Európai Unió intézményrendszere, hogy mennyire fontosak az alapvető jogok – és ezt számon is kéri a tagállamokon –, gyakorlatilag visszalépés tapasztalható a hagyományos nemzeti közösségek védelme terén. Mihelyt ezzel kapcsolatban konkrét probléma vagy konkrét kérdés fogalmazódik meg, az Európai Bizottság válasza rendszeresen az, hogy nem tartozik a hatáskörébe, hanem az tagállami hatáskörű. Bármilyen típusú autonómiát érintő kérdésre mindig ez a válasz. Évek óta nincs olyan hónap, hogy a magam vagy a kollégáim részéről ne tennénk fel ilyen típusú kérdéseket. Ha egyenes vagy áttételes kérdést intézünk kisebbségi ügyben, mindig ugyanazt a sablonválaszt kapjuk.

– Ha már az Európai Bizottság nem akar ezzel foglalkozni, miért nem engedi meg, hogy polgári kezdeményezés formájában a civilek legyenek a folyamat kezdeményezői?

– Az Európai Bizottság a kisebbségek jogállásának a szavatolására szerveződött polgári kezdeményezéssel is hasonlóan járt el, holott amennyiben legalább hét tagállamból egymillió polgár szeretne egy jogalkotást – és azt aláírásával támogatja –, akkor a Bizottságnak kötelessége lenne döntést kezdeményezni az ügyben. Az EB mégis azonnal elvetette a kezdeményezést, és még azt sem hagyta jóvá, hogy elkezdődjön az aláírásgyűjtés. Érvük az volt, hogy ez úgymond kiesik az uniós szabályozottsági körből, mivel tagállami hatáskörbe tartozik. E vitatott kérdés kapcsán két beadványunk is van a Luxemburgi Európai Bíróság előtt. Kíváncsi vagyok, mi lesz a bíróság döntése. Addig bármilyen területi vagy kulturális autonómia felvetése az uniós intézmények szintjén – ami jogszabályt vagy más kötelező érvényű dokumentumot igényelne – nem valószínű, hogy sikerrel jár.

– Milyen esély van az őshonos kisebbségekkel foglalkozó szakmai munkacsoportban, az Intergroupban politikai nyomást kialakítani?

– Látnunk kell, hogy manapság egyre kisebb az érdeklődés az iránt, hogy ezekben a kérdésekben döntések szülessenek. Tavaly sikerült elérnünk, hogy egy kihalófélben lévő nyelveket védő határozat szülessen, de óriási harcok ellenére sem sikerült, hogy ez a kisebbségi nyelvekre is általánosságban értelmezhető legyen. Kisebbségi munkacsoportunk megpróbált politikai nyilatkozatot beterjeszteni arról, hogy milyen döntések volnának szükségesek az Európai Bizottság szintjén ahhoz, hogy az európai őshonos közösségek és nyelveik megfelelő védelmet élvezzenek az esélyegyenlőség megvalósulásához. Elmondtuk: a diszkrimináció tilalma önmagában még nem jelenti azt, hogy ezek a közösségek valóban esélyegyenlőséget kapnak az élet minden területén. Az Intergroupnak ezen törekvései azonban elhaltak, mert nem kapták meg a többségi politikai támogatást.

– Az Európai Parlament melyik politikai családjában lehet könnyebben felvetni ezeket a kérdéseket? Az Európai Néppárt alelnökeként van-e ráhatása az ilyen típusú döntésekre?

– A frakcióközi Intergroup munkacsoport éppen azért működőképes, mert sikerült az ügynek olyan formán szerezni támogatókat, hogy az felülírta a pártkereteket. Ebben a szűkebb közösségben igazából a helyzet iránti empátia számít. A mostani mandátumban a néppárton belül is nagyon sokan érintettek az őshonos nemzeti közösségek ügyében, és itt nem csak a magyarokra gondolok. Értik miről van szó: akik ilyen közegből jönnek, nyitottabbak és segítőkészebbek. A liberálisoknál, a zöldeknél vagy a szocialistáknál egyaránt vannak ilyen képviselők. A kérdés csak az, hogy ez az együttérzés milyen politikai konstelláció függvényében érik meg azzá, hogy ki lehessen jutni vele egy plenáris ülésre. Az elmúlt időszakban erre nem volt kedvező a helyzet, pedig részünkről mindent megpróbáltunk. Én továbbra is azt mondom, hogy próbálkozni kell és egyszer sikerül fog.

– Alig van kisebbségek nélküli ország Európában. Mi az oka annak, hogy a többség ezt a kérdést mégsem tartja fontosnak?

– Ami most zajlik Európában, az az őshonos kisebbségek ügyének nem kedvez. Nem vagyok túl optimista, hogy miként tudunk a következő időszakban előre lépni. Lehet, persze ezen a területen is vitákat kezdeményezni, de ahhoz, hogy napirendre kerüljön, a frakciónak kell döntenie. Általában az történik, hogy a frakcióvezető kijelenti: van ennél fontosabb kérdés is. Még akkor is, ha ő maga szintén fontosnak tartja az európai őshonos kisebbségek ügyét. Például a 2014-es EP-választások előtt hosszas huzavona után sem lett téma a kisebbségi kérdés. Manapság ezt még jobban megnehezíti a migránsválság. Természetesen mi továbbra is napirenden tartjuk és kérdéseinkkel folyamatosan bombázzuk az Európai Bizottságot. Igyekszünk olyan projektekbe is bevinni a kisebbségi kérdést, mint az Erasmus plusz, ahol a határokon átívelő oktatásra, a nyelv és irodalom iránti érzékenységre próbáljuk rávenni az EB-t. Célunk az, hogy többek között a kisebbségi nyelvek újjáélesztésére találjunk ki programokat, amivel oktatási keretben lehet erősíteni az anyanyelv szerepét. A teljes kisebbségi kérdéskörben várt áttörésre azonban egyelőre nem látok esélyt.

– Amennyiben az Európai Bizottság folyamatosan elutasítja a kisebbségi kérdés egységes és átfogó európai rendezését, nem áll fenn annak a veszélye, hogy ezeket a közösségeket még jobban elidegeníti az Európai Uniótól?

– Mi ezt hangsúlyozzuk folyamatosan: ha több milliónyi uniós polgár nem kap visszaigazolást arra az igényére, hogy minden területen egyenrangú állampolgár szeretne lenni az államok többségi lakóival, akkor ez az egész Európai Unióra rossz fényt vet. Felvetéseinkre az Európai Bizottság részéről mindig az a válasz érkezik, hogy az Európai Unióban senki nem lehet diszkrimináció tárgya. Az EB szerint a tagállamokat pozitív cselekvésre bírja, és példaként a Koppenhágai kritériumokra hivatkozik. Ez az érv azért sántít, mert bizonyíthatóan több tagállam is diszkriminál. Élő példa rá a felvidéki Malina Hedvig ügye, ami nemcsak közösségi jogsértés, hanem alapvető emberi jogok megsértése is. Jogilag egy állatorvosi ló, amit az Európai Bizottság nem kért számon a szlovák kormányon. Számomra ez is igazolja, hogy kettős mérce létezik az Európai Unióban: Magyarország esetében nem létező kérdéseket is betartatnak, vagy nem létező problémákat is megtalálnak, miközben más esetekben igenis létező, jól dokumentált kérdésre sem hajlandóak eljárni az adott kormánnyal szemben. A bizottság kötelessége lenne egyformán bánni a tagállamokkal, hiszen hivatalosan nincs kétsebességű Európa és nem is akarjuk, hogy legyen. Jómagam a kettős mércét kérem mindig számon.

– Ön húsz évvel ezelőtt szakdolgozatban bírálta a szlovák kisebbségi nyelvtörvényt. Tapasztalatai szerint azóta mennyiben változott a helyzet Felvidéken?

– A szlovák nyelvtörvény tervezete – amire ezzel a dolgozattal reagáltam – egyszerűen elfogadhatatlan volt. Az EP tagjaként mindent elkövettem, hogy sikerüljön napirendre tűzni és kiállásra késztetni az Európai Bizottságot, de igyekezetünk azóta sem járt eredménnyel. Sok minden nem azért változott meg, mert a tagállamokban – esetünkben, Szlovákiában – nagyvonalúbbak lennének a kisebbségekkel szemben, pusztán arról van szó, hogy az EU keretén belül minden tagállam polgárai részére biztosított a mozgásszabadság, így az élet például kevésbé áll meg a szlovák–magyar határon. Az Európai Unió többek között megkönnyítette az adott kisebbségi közösségben élő egyének életét is, ez viszont nem azt jelenti, hogy megváltozott volna a közösség egészének a jogi státusa.

– Ha nem lehet uniós szinten jogokat elérni, akkor mi a járható út?

– Az adott közösséget képviselő politikai erőknek kell fellépniük, és igyekezniük valamilyen intézményesített megoldást keresni a kisebbségi jogok terén. Ezek a többség képviselőivel kötött alkuk révén intézményesednek. Tapasztalatunk az, hogy az ilyen megoldások csak akkor lesznek maradandóak, ha nem valamilyen politikai akarattól válnak függővé. Ha politikai alkuk tárgyai maradnak, akkor a politikai akarat múltával eltűnnek. Az Európai Unió annyiban tud segíteni, hogy nem gátolja ezeknek a kisebbségi jogoknak az intézményesedését, arra viszont ne számítsunk, hogy az unió ezeket a jogokat kikényszeríti a tagállamoktól.

– Intézményesített szankciók nélkül nem tudjuk magunkat megvédeni. Jelenleg milyen eszközök állnak a rendelkezésünkre?

– Szankció akkor van, ha nem tartanak be valamilyen normát. Az Európai Bizottságtól a következetességet kell elvárni. Ha az egyik tagállamtól számon kér valamit, akkor el kell érnünk azt, hogy azon a tagállamon is számon kérje a kisebbségi normák be nem tartását, ahol erre konkrét példák vannak. Ez sajnos nem működik egyik napról a másikra. Nekünk a feladatunk az, hogy a valódi esélyegyenlőségért harcoljunk. El kell érnünk, hogy az Európai Unió megértse: a nemzeti kisebbségekhez tartozón polgárok közösségi jogai ugyanolyan fontosak, mint a többségi polgároké.