Állatokkal együttérző szépirodalom

– Megérezted előre, hogy író leszel?

– Nem írónak készültem, hanem biológusnak, tizenegyedik osztályos koromig ez volt a terv. Állatokkal akartam foglalkozni. Az állatorvosláshoz viszont gyávának éreztem magam, a biológia még belefért volna. Ugyanakkor volt némi „szociológiai” valószínűsége annak, hogy mégis irodalmi pályára állok, anyai nagyapám például magyartanár volt, írt is, otthon pedig elég nagy könyvtár vett körül. Apám fizikus volt, sokat olvasott, és egy nagyobbacska könyvtárnak már a puszta ténye is arra kényszeríti az embert, hogy olvasson. A körülmények tehát adottak voltak ahhoz, hogy ezt válasszam. A líceum utolsó két évében az újságírói pálya is vonzott, aztán valahogy úgy alakult, hogy mégsem újságíró lettem. Valamikor tizedikes koromban önterápiás módon kezdtem írni prózát. Ez sem egyedi történet, sokan kezdenek azért írni, hogy valamit kezdjenek a frusztrációikkal, meg mindenféle apró nyűgeikkel és traumáikkal.

– Milyen magyar kortárs írók ihletnek?

– Nem látom értelmét annak, hogy ilyenkor az ember neveket soroljon, mert biztos, hogy kimaradna valaki. Nyilván mondhatnám azt, hogy közel áll hozzám Borbély Szilárd vagy Visky Zsolt. Viszont van valami a lényemben, ami tiltakozik az ilyen emblémaválasztások ellen, mert nem őszinték, és beszűkítők volnának. Ez nem azt jelenti, hogy nem olvasok kortárs magyar irodalmat, hanem azt, hogy áttételesek és lekövethetetlenek a hatásmechanizmusai.

– A környezetedben kik a legolvasottabbak?

– A szűk környezetemben például Horváth Benji vagy André Feri. Gondolom, ebbe erősen belejátszik, hogy ők slammelnek, amivel kapcsolatban el kell ismerni: élőbb, viszonylag aktív közösséget teremtő, performatív műfaj, még ha engem néha kicsit zavar is a kompetitív jellege. Érthető módon ez hozza azt a közönséget, ami annak, aki nem gyakorolja ezt a műfajt, nem adott. Ha elmegyünk közösen felolvasni középiskolákba, akkor őket például már a középiskolások is ismerik. Azt viszont már nehéz lenne felmérni, hogy a középgenerációból kik a legolvasottabbak, mennyire olvassák például Karácsonyi Zsoltot, Balázs Imre Józsefet, Selyem Zsuzsát, Láng Zsoltot vagy Vida Gábort.

– Több helyen beszélsz állatjogi kérdésekről. Hogyan talált meg ez a téma?

– Nemcsak állatjogiakról szoktam, szerintem a jogi kérdés csak az egyik oldala annak, hogy az állatnak a kizsákmányolása ellen tenni kellene valamit. A legnagyobb problémának azt látom, hogy az állat e globális kapitalista rendszerben termékszerűvé válik. Általában úgy gondolunk az állati húsra, mint termékre. Ez meg a tömeges kihasználásukat teszi lehetővé, ami jogi szinten önmagában nem orvosolható.  Ezt párhuzamosan több oldalról kellene megközelíteni. Például az állati jogok, az állatjóléti projektek, az ökológia, az ökofeminizmus, az ökofenomenológia vagy a biopo­litika irányából. Például kimondottan előremutató kérdésnek látom, hogy a Giorgio Agamben, Judith Butler vagy Michel Foucault által vázolt nagy biopolitikai fordulat felől hogyan lehetne az állathoz való viszonyunk történetét újramondani, merthogy valójában egyáltalán nincs részletesen kibeszélve e hosszú együttlétezésnek a története. Illetve még annyi helyesbítést tennék, hogy nemcsak az állat foglalkoztat, hanem minden, ami nem emberi, de élő.

– Ezek szerint vegetáriánusként más színben látod a világot?

– Tíz évvel ezelőtt úgy döntöttem, nem eszek többet húst. Kezdetben számomra még nem volt erős etikai tartalma az elhatározásnak. Később viszont rájöttem, hogy a húsfogyasztás valamiképpen kapcsolatban áll a férfihatalommal, illetve az apaival is. A hús közös elfogyasztásának kérdése erősen kapcsolódik bizonyos hatalmi struktúrákhoz. A család meghatározásának a legmélyén valahol van egy olyan elv, miszerint az apa által végzett állatáldozás biztosítja a család koherenciáját, legalábbis abban a székelyföldi közegben, amelyben húsz éven keresztül éltem. Amikor kezdtem fölfedezni, hogy a húsfogyasztás hányféleképpen áll kapcsolatban a hatalomgyakorlás problémájával, akkor lassan elkezdett ez az állapot etikai és tágabb értelemben vett életpolitikai vállalásokkal telítődni számomra. Ami azzal folyatódott, hogy öt éve örökbe fogadtunk egy kutyát menhelyről, majd egy évre rá még egyet. Fontossá vált számomra ezeknek az állatoknak a helyzete. Utána azon gondolkodtam, hogy a szakmám az irodalom, és az nem lehet, hogy annak ne legyen köze e kérdéshez. A nyelvvel, illetve áttételesen az irodalmi nyelvvel kapcsolatos klasszikus koncepciók abba az irányba mutatnak, hogy a nyelv inkább elválaszt minket az állattól. A beszéd, az írás klasszikus értelemben olyan emberi jellemző, amely növeli az állat és az ember közötti távolságot. Közben azonban az irodalomtudányos gondolkodásban nagy fordulatok álltak be az állat tekintetében a 20. század második felétől: például a Jacques Derridáék által kezdeményezett, animal turnnek nevezett fordulat elég erősen hatott rám. Rájöttünk arra, hogy a nyelv nemcsak elmélyítheti a szakadékot, hanem arra is jó, hogy feltöltsük valamiképpen azt. Ezt mutatják az olyanfajta kísérletek is, mint Krasznahorkai László ÁllatVanBent-je. Most már kezd látszani, hogy az állatról, meg a non-humánról való gondolkodás közegében is lehet kezdeni valamit az irodalommal, azaz részt tud venni a felszabadításukban valamilyen módon.

– Mennyire nőtt meg az állat presztízse vagy az állatokról való beszéd presztízse a kortárs magyar irodalomban?

– Témaként eléggé felértékelődött. Mindig is lesznek divatos irodalmi témák, ilyen most az állat kérdése vagy a női egyenjogúságé és emancipációé. A szociális érzékenység irodalmon belüli presztízsének a megemelkedésével együtt az állatok iránti szolidaritás kérdése is fölértékelődött. Nyilván nem mindenki beszél egyformán hitelesen a dologról, de a mostani kortárs magyar középgenerációban egyértelműen megvannak azok a tendenciák, amelyek szerintem jó irányba mutatnak. Németh Zoltánnak, Selyem Zsuzsának, Krasznahorkai Lászlónak, Térey Jánosnak vagy Borbély Szilárdnak a szövegei elég empatikusan tudnak ezzel kapcsolatban megszólalni. És természetesen a fiatalok közt is vannak sokan, akik okosan szólnak hozzá a témához, például Hajós Eszter, Nemes Z. Márió vagy Barcsai László.

– Szembesülsz néha azzal, hogy akadna olyan írás benned, aminek még nem lenne befogadó közönsége?

– Az ember azt ír, amit bír, vagy amire késztetése van. Nyilván nincs mindennek olyan nagy közönsége. Például erdélyi magyar közegben annak sincs, amit én írok, itt még eléggé megosztó ez a téma, az állatnak, meg a non-humánnak a kérdése. De van rá fogékonyság: megfigyeltem, hogy a bölcsészkaron például van némi vonzereje e kérdéscsoportnak. Illetve kinövőben vannak azok az irodalmi projektek, amelyek tudnak mit kezdeni ezzel. Szerencsére nem kellett soha azt éreznem, hogy valamit azért írok meg, mert befogadó közönsége van. A Helikonnál például tavalyelőtt kezdtem el, és tavaly télen fejeztem be egy biopolitikai esszésorozatot az állatról. Nem zárkózik el senki a téma elől, az pedig már más lapra tartozó kérdés, hogy mekkora közönséget szólít meg a probléma.