A verses meseregénytől a számvetésig

– Frissen jelent meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség című verses meseregényed. Az ajánlásban azt írod, nagy elődök nyomdokain lépdel hősöd, Cincogósi Elemér. Milyen irodalmi előzmények mentén született meg a verses meseregényed?

– Visszamehetnénk hirtelen Csokonai Békaegérharcáig, Arany Bolond Istókjáig, A nagyidai cigányokig, Petőfitől A helység kalapácsáig, mint nagyon erős előzményekig, sőt, mintákig vagy a vígeposzokig, eposzparódiákig, de akár magáig „Dante apóig” is, ahogy „meg is idéződik” ő (is) a föld gyomrába alászálló Cinben (fejezetben). De maradjunk csak a legközvetlenebbeknél, akiket a könyv elején fel is tüntettem két mottó erejéig: ők Bajor Andor és Veress Zoltán. Bajor bátor egeres művére gondolok (Egy bátor egér viszontagságai) és Veress Zoltán felező nyolcasban írt verses meséire: az Irgum-burgum Benedek, Pinduri, a kis csuri, Tóbiás és Kelemen, Rongy Elek, a példakép és Veszedelmes Jeromos című, mára nagyjából elfelejtett, de igen kitűnő munkákra.

– Az erdélyi gyerekirodalom hagyományaira támaszkodsz. Honnan jött az ötlet, hogy verses formát válassz az egértörténetednek? Jobban működik versben egy ilyen történet, vagy inkább az határozta meg a formát, hogy bár írsz tárcákat, mégis elsősorban költő vagy?

– Verses forma volt a Veress Zoltáné is, bár ő nem vitte végig hosszabban egy-egy „regényen” keresztül a sztorijait. Ez a fajta verses minta tehát innen, távolabbról Aranytól, közelebbről meg Veress Zoltántól jön, amúgy pedig kihívás is volt, ki akartam próbálni magam, hogy lássuk, meg tudom-e írni a legkritikusabb közönségnek, a számítógépes generáció gyermekeinek úgy, hogy élvezetes, érdekes, fordulatos, az „agyacskát” állandóan újabb és újabb impulzusokkal „bombázó” munka legyen.

– Az említett kötet mellett Vak visszhang címmel megjelent a tavalyi évben egy válogatásköteted is, amelyért a Romániai Írók Szövetségének a díját is elnyerted. Miért érezted szükségét válogatáskötettel előrukkolni?

– Ez nemcsak válogatáskötet, mert a könyv végén egy szinte teljes verseskönyvnyi új vers is van benne. Számvetés, visszanézés, előretekintés, kijelölés stb. Ilyen közhelyeket lehetne mondani, merthogy ez (ezek) is egy kicsit a Vak visszhang. Le akartam tisztázni a magam számára is, hogy mi az, ami számomra vállalható, mi az, ami egy bizonyos léc fölé megy ebből a bő húszévnyi termésből. Ezek és ennyi, ahogy Székely János is mondta a Semmi – soha című kötete kapcsán.

– Az elmúlt időszakban sok szó esett az Előretolt Helyőrségről a magyar médiában – a különféle kultúrpolitikai belharc mellett hogy látod, mennyiben járulhat egy ilyen vita hozzá ahhoz, hogy a Helyőrség elmúlt huszonhat évét, a sorozatban megjelent köteteket, szerkesztőket a magyarországi közönség is jobban megismerhesse?

– Szerencse, hogy mi, erdélyiek, határon túliak vagy határon inneniek felülről, kívülről láthatjuk az egészet: kultúrpolitikai belharc, hisztériakeltés, nevezzük akárminek. De ha valaki egyáltalán emlékszik még arra (egy pár, különben kitűnő név mellett), hogy kik is voltak még valamikor az Előretolt Helyőrség tagjai, szerzői, és érdekli is az egész, hát nézzen utána, olvassa el a könyveiket, a verseket, prózákat, mindent. Nem hiszem, hogy ennél jobb, átfogóbb „megismerés” lehetne.

– A kilencven után induló írónemzedékhez tartozol, sokáig a Helikon Serény Múmia rovatában tehetséggondozással is foglalkoztál, kezdő szerzők útjait egyengetted. Az elmúlt huszonöt évben elindult több tucat szerzőt átnézve látsz-e olyan típusú nemzedéki rétegződést, mint például a Forrás-sorozat nemzedékei? Vannak-e az erdélyi magyar kortárs lírának nagyobb „vonulatai”, sajátos arcai?

– Természetesen odafigyelek mindenre, amire tudok. A lírára azonban – talán – nagyobb a rálátásom. (Közelebb is áll a szívemhez.) Nem látok a Forrás-generációkéhoz fogható nemzedéki rétegződéseket. Talán csak kisebb, ad-hoc csoportocskákat. És – visszatekintve – inkább nagyon erős, majd fokozatosan gyengülő koncentrikus köröket érzékelek az Erdélyi Híradóval kapcsolatban is. A közepén nagyon erőteljes volt a „csobbanás”, de ahogy haladt a nagyobb, kiterjedtebb körök, a szélek felé, egyre gyengült, halkult, halványodott. A mai kortárs lírában sem nagyobb vonulatokat, hanem egyes, nagyon erős alkotókat látok. A holdudvarukkal együtt, természetesen. Akik, az itteniek – többnyire – vigyázó szemüket Budapestre vetik. Onnan várva a visszaigazolást, az elismerést, ha úgy tetszik: a kanonizálást.

– Több, ma már Magyarországon is elismert, ismert író, költő említi neved, mint olyanét, aki úgymond elindította a pályáján, felfedezte a tehetségét – hogyan működik ez a folyamat, megkeresnek a szerkesztőségben, írnak neked?

– Megkeresnek, írnak, beküldik vagy behozzák az anyagaikat. Akkor aztán leülünk, vagy visszaírok nekik, sokáig levelezgetünk stb. Újabban vannak, érdekes módon, akik házi feladatot is kérnek, hogy miket/kiket olvassanak. Persze, korábban is voltak hasonló dolgok, amikor – hogy most csak a prózáról beszéljünk – egy-egy kezdő, írogató kezébe adta az ember Tar Sándor, Szilágyi István, Bodor Ádám munkáit.

– Mint Székelyföld-szerkesztő, teret is adsz munkáiknak a lapban?

– A pályakezdő szerzőknek, ha jók, a legnagyobb teret tudjuk biztosítani. Kivételes öröm mindig, ha egy-egy újabb szerzőt fedezhetek fel, akiben érzem-látom a spirituszt, az erőt, a tehetséget, a kitartást.

– Udvartér címmel megjelent tárcanovelláid Háromszékhez kötődnek, Kézdivásárhelyhez. A bennük felvonultatott helyi pillanatképeket mi hívta életre? Nem tartottál attól, hogy esetleg magukra ismernek bennük az emberek és megneheztelnek?

– Háromszékhez, Kézdivásárhelyhez kötődnek, de nemcsak, hanem az egész Székelyföldhöz – én inkább ezt mondanám. Életre hívójuk pedig talán az érintettség(em)ben keresendő. Foglalkoztattak, nem hagytak nyugton ezek a témák. És nem tartottam attól, hogy magukra ismernek vagy sem valakik. Ha tartottam volna, akkor nem publikálom őket. Volt, aki egy-egy típusban magára vélt ismerni, volt, aki valaki nagyon közelire. De többnyire szerették, értékelték a történeteket, hiszen belülről szólnak, mind róluk, mind rólam is: ha kell keményen, kegyetlen őszinteséggel, iróniával, humorral, de mindig valami belülről fakadó szeretettel is.

– A Székelyföld folyóirat szerkesztője vagy, de Kézdivásárhelyen élsz, most éppen Pestről tértél haza, nemrég Kolozsváron voltál – ez az utazó életforma mintha állandósult volna miután elhagytad Kolozsvárt. Jövő-menő ember vagy, vagy inkább ez a munkád folyománya?

– Én inkább itthon szeretnék üldögélni, szülőfalumban, ahol házunk van, az udvaron, írni, olvasni, kertészkedni, vagy csak nézni egyszerűen a felhők vonulását, a kertünkből jól belátható háromszéki medencét. És amikor már túl sok lenne ebből a csendből és a magányból, mint egykor Berzsenyi, felugrani egy kicsit a fővárosba. De – sajnos – a munkám, az elkötelezettségeim azt követelik meg, hogy nagyon gyakran utazgassak, jöjjünk-menjünk, nemcsak én, de a szerkesztőtársaim is.