A rockreneszánsz apostola

– 1974-ben kezdtem gitározni, akkor már divatos hangszer volt. A kézdivásárhelyi Astertop nevű zenekar vett a szárnya alá, nyolcadikos kölyökként tudtam, hogy a művelődési ház melyik sarkában próbálnak, bekopogtam, bemutatkoztam, és azt mondtam, gitáros akarok lenni. Hatalmasat kacagtak, de behívtak, és elkezdtek foglalkozni velem. Jólesett a nagy fiúkkal fityegni, tanulgattam tőlük. Szombaton esténként játszottak az akkori ifjúsági klubban John Lennont és magyar dalokat, ők is az akkori rockzene magját szedegették ki. Aztán az egyik tag – kiköpött Lennon, a szemüvegétől kezdve a hajviseletéig – megbetegedett, és nekem kellett beugranom zenélni. Leírták egy papírra az akkordokat, letették elém a zongorára, és ügyesen átvettem a ritmusgitár részét. Egy óra zenélés után a zenekarvezető megdicsért, és azt mondta, most már az erősítőt is bekapcsolják. Így kezdődött.

– Milyen dalokat játszottak?

– Leginkább Fonográf-számokat, könnyebben eljátszható LGT- és Illés-dalokat. A hetvenes években még hozzá lehetett jutni a magyar lemezekhez, otthon mindenki meghallgatta, amikor bementünk, már ki volt írva a szöveg, a dallamsor, a ritmus, úgy állt össze a dal. Kedvelt diákzenekar lettünk, hívtak ide-oda zenélni, majd „felkarolt” a Megéneklünk, Románia! fesztivál, hordoztak mindenfelé. Tizenkettedikben azonban takarodót fújtak a szüleink, így lőttek a zenekari életnek. Katonaság, főiskola, így telt el néhány év. 1980-ban aztán egy régi jó barátom, Jarosiewitz Tibor várt minket – Horváth Gyurkát és engem – haza a katonaságtól a KISZ-bizottság támogatásával vásárolt hangszerekkel. Leszerelésünk után másnap össze is állt a Bumeráng.

– A kor kétségtelen sikertörténete...

– Ennyi év után ez valóban határozottan kijelenthető. Már csak azért is, mert nagyon hamar ráálltunk a saját dalok írására, már az első évben másfél órás, saját dalokból álló műsorral tudtunk fellépni. Táncesteket is csináltunk, játszottuk a régi repertoárt, újakat tanultunk. De gyűltek a saját anyagok, nem utánoztunk senkit, nem loptunk, saját produkciónkat árultuk. Egy-egy fesztiválon is megjelentünk, például ’84-ben a rétyi Tavirózsa fesztiválon, ahol saját szerzeménnyel vittem el a nagydíjat. Hatalmas dolog volt: saját számmal, magyarul egy román fesztiválon, ahol mindenki a hazát dicsőítette. A közönség őrjöngött, ugráltak be a tóba, hatalmas buli volt. Mikor a rendőr kérte a személyi igazolványt, a fiatalok dobálták be a tóba, hadd menjen utána. Mini Woodstock volt minden nagyzolás nélkül. Aztán fesztivált fesztiválra nyertünk. Általában második díjat kaptunk, aminek örvendtünk, mert aki első díjas lett, azt szépen megnyírták, és megmondták, mit kell énekelnie. Mi pedig második helyezettként egy-egy kirándulást nyertünk.

– Mitől írt történelmet a Bumeráng?

– Az elképzeléseidet tűzön-vízen érdemes átvinni, még akkor is, ha sokaknak ellenszenves vagy. Magad előtt legyen tiszta a szíved, és ne hazudtold meg önmagad: ezt a mentalitást képviselte a Bumeráng. A zenekar 1986-ban bomlott fel, Gáspár Álmos elment Magyarországra, most a Kormoránban játszik, a többiek családot alapítottak. A kilencvenes évek közepén már nem bírtunk otthon ülni az asszonyok szoknyája mellett, és összejöttünk alkalmi koncertekre. A Bumeráng ma is létezik, de már nem ugyanaz, inkább egyfajta esztrádzenekar, ami már nem asztalom. Az alkotói élet ’86-ig tartott.

– Voltak-e példaképeik?

– Mi senkit sem akartunk utánozni, de egyértelmű, honnan inspirálódtunk: Szörényi, Presser Pici, Charliék, akik akkor Generál néven nagyszerű zenét muzsikáltak. Őket hallgattuk, és persze a világ nagyjait: Uriah Heep, Deep Purple, Led Zeppelin. Figurákat lestünk el, technikákat, de utánozni nem akartuk őket.

– Milyen nehézségekbe ütközött akkoriban egy fiatal, feltörekvő zenekar? A maiak könnyebben tudnak érvényesülni?

– Általában az volt a probléma az erdélyi zenekarokkal, hogy mindenki saját dallal próbált utat törni magának, ami borzasztó nehéz. Ennek ellenére nekünk nem voltak különösebb nehézségeink. Rugalmasak voltunk, és rugalmasak voltak azok az emberek is, akiktől a fellépésünk függött. Alkalmazkodnunk kellett, hiszen nem egyszer azért küldtek le bennünket a színpadról, mert nem volt román számunk. A megjelenésünkkel általában baj volt, bizonyos körökben a hajunk, a szakállunk elfogadhatatlannak számított. Mi azonban a pártba való belépés nélkül igyekeztünk kihasználni az akkori politikum által nyújtott segítséget. Nyugatnémet hangszereket lehetett vásárolni a párt pénzén, nem volt a miénk, de használhattuk. Az első erősítőnk egy táskarádió volt, aztán egy lámpás rádió, egy wattal erősebb. A mai zenekarok lehetőségei milliószor nagyobbak, hogy ismertté tegyék magukat. A mi időnkben nem volt kommunikáció, el kellett menni Barótra, Brassóba, Nagyváradra, hogy megmutasd, ki vagy. Nem volt előharangozás rádióban, Facebookon. Ma ha egy zenekar valamelyik kultúrkocsmában készül fellépni, reklámozza magát, előtte meg lehet hallgatni a dalaikat. Nem török én pálcát senki fölött, már csak azért sem, mert nem hallgatok mai zenekarokat, legtöbbször a kiábrándító zenei minőség miatt. Rákaptak arra, hogy ki tudják használni a technika adta lehetőségeket, életükben nem fogtak gitárt, egy zenegépen megcsinálják a dalt, és büszkék rá, hogy milyen ügyesek. Ez már nem az én világom.

– Sokan állítják, hogy leáldozott a rockzenének? Hogyan látja ezt?

– Szó sincs róla, de külön kell beszélni Erdélyről és a nagyvilágról. A rockmuzsika a reneszánszát éli a világban. Negyven-ötven éve játszó zenekarok ma is stadionokat töltenek meg abból a hógolyóból táplálkozva, amit a negyven év alatt összegyúrtak és elindítottak. Ilyen a Rolling Stones, a Black Sabath, az Uriah Heep vagy az iskolájukon felnőtt Dream Theater, de a többi hatalmas banda is, amelyet nem érdekelnek a trendek. A rockzene soha nem fog meghalni. Sőt! Az emberiség az étkezésben, öltözésben, zenében próbál a normalitás felé haladni, vagy visszatérni, miután kitombolta magát. Itthon valószínűleg sok zsebben kinyílik a bicska, ha valakinek azt mondod, hogy rock. Az erdélyi rockerközösség inkább a rockzene vadhajtásai felé hajlik, ezért nem járok el rockkoncertekre, motoros találkozókra.

– Milyen koncertre menne el szívesen?

– Minden délben elmegyek egy koncertre itt, a rádiónál. Megsúgom: ha nem is elsősorban magamért, de nagyrészt magamnak találtam ki, mert így elvihetem a Retró hallgatóit a Royal Albert Hallba, visszavihetem harminc évvel korábbra, bármelyik stadionba elmehetünk, úgy is szoktam mondani, hogy ma koncertjegyünk van például Szingapúrba. A sepsiszentgyörgyi Uriah Heep-koncertre mindenképpen elmegyek, ez a zenekar a szívem csücske. Queen-koncertre már biztos nem fogok, mert Adam Lambertre nem vagyok kíváncsi.

– Több rádiónál dolgozott, most a csíkszeredai Retró Rádió főszerkesztője, tulajdonképpen a hangja. Jó helyen van?

– A magánéleti kudarcaim mellett a szakmai sorsom csodálatosan alakult. Idén immár húsz éve, hogy rádiózom: Siculus, Príma, Star, Vox, Erdély Fm, és mindenhol a zenével foglalkozhattam. Így néhány évvel a nyugdíjazás előtt azt mondom, én nem munkába járok, hanem bejárok a rádióhoz. Csodálatos élmény volt az elmúlt húsz év. Jól érzem magam a Retró Rádióban épp a zenei környezet miatt.