Ahol nem szégyen ráérni, de húsz euró az eper – jegyzetek a francia Riviéráról

Nem tartozom azok közé, akik külföldön járva mindenáron a „bezzeg ott” történeteket keresik. Nem gondolom, hogy Nyugat-Európában minden tökéletes volna, miközben nálunk semmi sem működik.

Dél-Franciaországban mégis vannak olyan apróságok, amelyekből jól látszik, mennyire tudatosan tervezik az emberek mindennapi környezetét.

Az első ilyen élmény rögtön a nizzai repülőtéren ért. Nem a tisztaság, nem a vécépapír vagy a kézfertőtlenítő lepett meg – ezek ma már szerencsére egyre több helyen természetesek. Hanem valami sokkal prózaibb: a mosdó mérete. Az, hogy szemmel láthatóan úgy tervezték meg, hogy az utas a bőröndjével együtt is kényelmesen használhassa. Több fogas, elegendő hely egy gurulós bőröndnek, annyi mozgástér, hogy ne kelljen félfordulatokkal lavírozni a falak között. Apróság. Mégis olyan apróság, amely mögött az a felismerés áll, hogy a repülőtérre az emberek csomagokkal érkeznek.

Hasonlót tapasztaltam a közlekedésben is. Ezúttal egy hetet töltöttem a térségben, és mivel a szállásom nem Cannes-ban, hanem attól mintegy tíz kilométerre volt, naponta vonatoztam. A menetidő kilenc perc volt. A szerelvények olyan sűrűn követték egymást, hogy ritkán kellett tíz percnél többet várni. Persze az évek során itt is láttam késéseket, a francia vasút sem tökéletes. Ami igazán feltűnő, az nem a pontosság, hanem az a természetesség, amellyel az emberek használják.

És ugyanez a természetesség jellemzi az embereket is.

Mifelénk hajlamosak azt gondolni, hogy a franciák ridegek, fennhéjázók, különösen akkor, ha a másik nem beszéli a nyelvüket. Nekem Dél-Franciaországban ennek éppen az ellenkezője volt a tapasztalatom.

A boltokban, a piacokon, a pályaudvarokon vagy egyszerűen az utcán az emberek mosolyogtak. Beszélgettek. Megszólították egymást. Segítettek, ha látták, hogy valaki bizonytalan. És ami talán még érdekesebb: láthatóan nem féltek kommunikálni idegenekkel sem. Többször előfordult, hogy valaki teljesen spontán beszélgetést kezdeményezett velem a vonaton vagy egy üzletben.

Inkább valami régi vágású, mediterrán könnyedséggel, amely után az ember egyszerűen visszamosolyog, és megy tovább.

Persze könnyű mindezt a tengerre, a napsütésre vagy a mediterrán életstílusra fogni. A helyiek láthatóan szeretnek leülni egy kávéra. Szeretnek időt tölteni egymással. Nem rohannak annyit. Vagy legalábbis ügyesebben leplezik. Meg persze lehet az anyagi biztonságra is fogni – hiszen a környék ingatlanárait elnézve a francia Rivérán él egy komoly mag, amelyik nem kell a villanyszámla kifizetésén aggódjon.

Úgy tűnik, senki sem akarja bizonyítani, hogy mennyire elfoglalt.

Romániából érkezve az embernek az autókhoz való viszonya is érdekes tanulságokat tartogat. Nálunk még mindig erősen él az a szemlélet, hogy az autó státuszszimbólum: egy újabb BMW, Audi vagy az utóbbi években egy Tesla sokak szemében a siker egyik legfontosabb mércéje. A francia Riviérán természetesen ugyanúgy jelen van a luxus ezen a téren is: Cannes vagy Monaco utcáin nem ritka látvány egy Bentley, egy Rolls-Royce vagy egy Ferrari, a kikötők mellett parkoló szupersportautók pedig már szinte a tájkép részét képezik. Ami igazán meglepett, az mégsem ez volt, hanem az ellenkezője.

A Riviérán a luxus látványos, de nem feltétlenül négy keréken érkezik. Sokszor inkább egy könnyed mozdulatban, egy jól szabott zakóban vagy egy olyan magabiztosságban mutatkozik meg, amelyet nem lehet megvásárolni egy autószalonban.

A jólét látható, csak nem mindig ugyanazokon a dolgokon keresztül mutatkozik meg, mint Kelet-Európában. És ezt talán akkor érti meg igazán az ember, amikor nem a kikötőben ringatózó jachtokat vagy a luxusüzletek kirakatait nézi, hanem egyszerűen elindul bevásárolni...

Aki turistaként érkezik, hajlamos megfeledkezni erről. Aki viszont egy hetet tölt a környéken, és nem minden étkezést étteremben akar megoldani, előbb-utóbb ugyanúgy a Carrefour vagy az Auchan polcai között találja magát, mint bárhol Európában. Én is így jártam. Nem mintha ne csábítottak volna Cannes és Antibes éttermei, de

Pedig nehéz ellenállni. Antibes fedett piaca vagy Cannes híres vásárcsarnoka önmagában is látványosság. A pultokon frissen fogott tengeri sügérek, tonhalak, polipok, osztrigák, garnélák és kagylók sorakoznak. A sajtos pultok végeláthatatlannak tűnnek. A gyümölcsök és zöldségek pedig úgy vannak elrendezve, mintha egy gasztronómiai magazin fotózására készültek volna.

A francia Riviéra ára

Az ember első reakciója az, hogy itt bizony tudnak élni.

Az utóbbi években Romániában is gyakran hallani, hogy bizonyos termékek ára már utolérte vagy akár meg is haladta a nyugat-európai szintet. Sokszor valóban így van. Egyes feldolgozott élelmiszerek, tisztítószerek vagy márkás termékek esetében ma már korántsem akkora a különbség, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. A francia Riviérán azonban nagyon gyorsan kiderül, hogy a minőségnek, a helyi terméknek és a mediterrán életérzésnek igenis ára van.

A paradicsom három és húsz euró közötti ársávban mozgott, attól függően, hogy milyen fajtáról, milyen termesztési módról vagy milyen termelőről beszéltünk. A piacokon pedig sok esetben még ennél is magasabb árakkal lehetett találkozni.

Ilyenkor óhatatlanul számolgatni kezd az ember. Nem azért, mert ne értené, hogy mások a bérek és mások a megélhetési viszonyok, hanem mert hirtelen kézzelfoghatóvá válik az a különbség, amelyet addig leginkább csak statisztikákban vagy gazdasági elemzésekben látott.

Persze igazságtalan lenne kizárólag az árakról beszélni. Aki végigsétál egy dél-francia piacon, az nem pusztán árut lát. Sokkal inkább egy olyan gasztronómiai kultúrát, amely évszázadok alatt alakult ki. A frissen fogott hal nem marketingfogás, hanem a mindennapok része. Az olajbogyó, a sajt, az egyszerű kenyér esetében is gyakran azt érzi az ember, hogy valahol itt kezdődik az a bizonyos mediterrán életminőség, amelyről oly sokat hallunk.

Élet a Paradicsomban?

A kérdés inkább az, hogy ezt ki engedheti meg magának.

Miközben a turista könnyen romantizálja ezt a világot, a helyiek számára ugyanúgy léteznek a hónap végi számlák, a lakhatási költségek vagy az infláció problémái. A Riviéra ugyanis nemcsak turistaparadicsom, hanem az egyik legdrágább régió Európában. Az ingatlanárak sok helyen az egekben vannak, a lakhatás sem olcsó mulatság ezen a vidéken.

Kolozsvárról nézve ugyanakkor ez már nem tűnik annyira felfoghatatlan távolságnak, mint egy évtizede: Erdély fővárosában ma már 3300 euró körül mozog egy lakás átlagos négyzetméterára. A különbség továbbra is jelentős, de korántsem akkora, mint amekkorát a két vidék közötti életszínvonalbeli különbség alapján elsőre feltételeznénk.

A turisták számára azonban ennél sokkal kézzelfoghatóbb a szállások ára. Aki a nyári szezonban vagy valamelyik nagyobb rendezvény idején szeretne Cannes-ban, Antibes-ban vagy Nizzában megszállni, hamar rájön, hogy a Riviéra szépségéért bizony fizetni kell.

A Cannes-i Filmfesztivál idején pedig a szállásárak sokszor elszakadnak a hétköznapi valóságtól: ilyenkor nem ritka, hogy ugyanazért az apartmanért két-háromszoros árat kérnek, mint az év más időszakaiban.

Persze a Riviéra még így sem kizárólag a milliárdosok játszótere.

Én is ezért laktam Cannes-tól távolabb, és jártam be naponta vonattal. Egy hét után azonban még így is világossá válik: ezen a vidéken szinte mindennek van egy láthatatlan felára, amelyet a tengerpart, a klíma, a hírnév és a mediterrán életérzés miatt kell megfizetni.

A kávézók teraszain az emberek gond nélkül maguk mellett hagyják a táskájukat, a telefonjukat az asztalon, a strandokon pedig ritkán látni azt a fajta állandó éberséget, amelyet sok európai nagyvárosban természetesnek veszünk.