Régiségvásár az Érmelléken, ahol múlt és jelen összeér

ám most augusztus elején csak mintegy ötven árus rakta ki portékáit, mivel nyaralási időszak van. Más alkalmakkor viszont több mint százan is jelentkeznek.
Ami leginkább megfogja itt az embert – legyen vásárló vagy csak egyszerű bámészkodó –, az a szakértelemmel és nagy gonddal összeválogatott portékák sora. Legtöbbjüknél érezni, hogy itt nemcsak kereskedővel van dolgunk, de a tárgyak szeretete és megbecsülése is sokat ér. Ahogy beszélnek róluk, ahogy végigsimítanak rajtuk, mozdulataikban ott bujkál a rajongás, szeretet.
Sok érdeklődőt vonz egy-egy százéves tükör, petróleumlámpa, gyertyatartó, régi hangszer, öreg faragott rámák, százéves festmények, rézmozsarak és sok más kisebb-nagyobb múltbéli csecsebecse. Kedvelőiket azonnal hatalmába keríti az a régi titokzatosság, amely belőlük árad.

Tükrök, komódok

 Itt nem lehet betelni a tárgyak illatával sem. A régi karosládák, festmények sajátos történelmi légkört teremtenek maguk körül, és a bámészkodó óhatatlanul az idő szentélyébe csöppen. Itt minden tárgynak súlya, története van. A tulajdonosok állítják, valamennyiről tudnak valami apró kis titkot, történetet, amelyet régebbi tulajdonosaik regéltek róluk.

A gyűjtő meg is mosolyogja az effajta látomást, szemében cinkosság ül, mint aki érti, mit is érzünk, mert neki is így kezdődött e hóbort. Egyszerre csak megszólaltak a tárgyak, visszaköszöntek a hajdan volt emberek, történetek. Még a rézmozsarat is meg kellett hallgatni, hiszen annak is rengeteg mesélnivalója volt. A módosabb komódok fiókjaiban még ott érződik a parfümös levélkék illata, s tán néhány régi báli meghívót is rejteget még néhányuk. Mutatnak is hasonló „ereklyéket” a gyűjtők sőt, az egyik polcon emlékkönyveket is felfedezünk, amelyekben régi, látványos és reménytelen szerelmek búsulják át magukat a halhatatlanságba.

Századok időmérői és fényhordozói

A bútordarabszámba menő időmérő nagy rézmutatója valamikor akkurátus pontossággal rakta egymás mellé a perceket, és rendezte századokká az időt. Szinte átnéz a komódok, pohárszékek, pöffeszkedő öblös fotelek és szófák fölött. Ma is a felsőbbrendűség magabiztosságával bámul le rájuk, mint aki tisztában van azzal, hogy a világon minden ki van neki szolgáltatva. Még maguk a tárgyak is, hát még azok készítői? Kerekei ma is felvennék a versenyt a modern időmérőkkel, de valahogy már nem szívügye. A veretes, álló óra sohasem sietett. Egy hajdani kéz, amely először húzta fel láncait és állította be hangját, nem ismerte a rohanás fogalmát.
A műgyűjtők némelyikét arról faggattuk, milyen szempontokat tartanak szem előtt, amikor méltónak találnak egy-egy darabot gyűjteményük gyarapítására. Mint mondták, legtöbbször éreznek valamit a tárgyak mögött, és egyikük mindjárt szemlélteti is gondolatait egy régi petróleumlámpával.

Nincs megtisztítva, áttörölgetve, ebben még a hajdani kúria illata is benne van. Valamikor talán éppen egy zongorán világította meg a kottákat.”

Egyébként maga is műgyűjtő, valóságos régiségmániás, gyűjteménye egy egész raktárnyi helyet foglal el. „Két évtizeddel ezelőtt egyszer hazaállított egy antik tárggyal, azóta szenvedélyévé váltak a letűnt idők relikviái – mondja felesége, Cristina.

Tervek más turisztikai látványosságokra

Azóta ez a birtok kiszolgálja a család megélhetését is. Ugyanakkor Székelyhíd határában lassan, de biztosan turisztikai lehetőséggé válik, ami nem utolsó szempont az Érmelléken, ahol mindenki csak mint lehetőségről beszél, de néhány lelkes embert leszámítva keveset tesz érte. Köztudott, a bürokrácia gáncsoskodását különösen a pályázatok készítésekor érzékeli leginkább az ember, de a mindennapokban is gyakori üresjáratot okoz, és sok energiát emészt fel – veszi át a szót a műgyűjtő családfő.
A Székelyhídon átutazók szeme elsőre egy monumentális épületen akad meg, annál is inkább, mivel dombra épült, és első tekintetre történelmi múltjáról, értékéről árulkodik. Itt-ott két évszázada magasodik ez a fura monstrum a települést átszelő főút mentén. A város magaslatán lévő épületegyüttes – a Stubenberg grófok kastélya, a mellette magasodó 1700-as években épült katolikus műemléktemplom, valamint a szóban forgó magtár – a város történelmi értékeit képezik. E hármas épületegyüttest 2002-ben az akkori városvezetés úgy látta jónak, hogy megbontja és a magtárkolosszust eladja egy cégnek azzal a kikötéssel, hogy az nem változtathatja meg az arculatát, nem bonthatja le, de felújítja a lehető legkevesebb módosítással. Néhány évig azonban parlagon állt, semmi jele nem mutatkozott a karbantartásnak, mi több, lekerült róla a tető, s a közfalak is eltűntek. Ezután került a Duță család birtokába.
A közelmúltban a Naturantica Egyesületen keresztül próbáltak egy nagyobb összegű uniós támogatást megpályázni, de egy, a városvezetőség által visszatartott okmány miatt kicsúsztak a határidőből, s közben Cristina mutatja az elkészült látványtervet a telefonján. Nem szeretnének belemenni kik és miért gáncsolták el a támogatási lehetőséget, de az elmúlt harminc év arról tanúskodik, hogy e módszer nem vezet sehova, ha ilyen-olyan okokból betartanak a tenni akaróknak – mondta az antik tárgyak vásárának székelyhídi szervezője.