Trianon esete Ausztriával: hogyan lett egy identitás nélküli nemzetből virágzó, független állam?

A legnagyobb gondot az okozta, hogy a Monarchia egyetlen országában sem volt győztes polgári forradalom: a polgárosodás ugyan beindult, de a meglévő, erőteljes feudális-klerikális intézmények azt béklyóba kötötték. Az arisztokrácia és az egyház befolyásának olyan determináns súlya volt, mintha Rousseau, Mon­tesquieu és Voltaire által beindított (törvényhozói, végrehajtó-kormányzati és igazságszolgáltatási) hatalommegosztási folyamat, amely elvezetett az 1789-es francia forradalomhoz – nem is történt volna meg. A Monarchia csipkerózsika-álmát aludta.
A nemzetiségi összetételét tekintve különösen megterhelt Monarchia egyre erősödő etnikai konfliktusok színterévé vált, amelyek az elmaradt polgárosodásból következő társadalmi terhekkel együtt az első világháború végén szükségszerűen elvezettek az államalakulat felbomlásához. E tényezők végzetes szerepét világosan mutatja, hogy

A felbomlott ország legkisebb utódállama a korábbi vezető hatalom, Ausztria lett alig több mint hatmillió lakossal és 84 ezer km² területtel. Ausztria kis országgá vált, és rövid időn belül meg kellett ismerkednie e létnek kisebbrendűségi érzést keltő számos keserű tapasztalatával.

A százéves osztrák nemzet

A területi és lélekszámbeli hatalmas csökkenés okozta sokkon túlmenően 1918-ban kiderült: létezett ugyan Habsburg birodalom és azon belül Ausztria, de nem volt osztrák nemzet. A Svájcból származó Habsburgok számos európai uralkodóház tagjaival keveredve sohasem fordítottak energiát arra, hogy az Ausztriában élő emberekből osztrák nemzetet alkossanak. Ferenc József magánlevelezéséből kitűnik: ő alapvetően bajornak, inkább németnek, mint osztráknak tartotta magát.

1945-ben még csupán mindössze 25 százaléka gondolta azt, hogy az osztrák nemzet tagja. 1964-ben ez az arány már a lakosság felét, 20 évvel később, 1984-ben pedig annak már háromnegyedét tette ki. Az uniós tagság elnyerését követően, 2000-ben már csupán 5 százalékra csökkent azok száma, akik nem tekintették magukat osztráknak. Az identitás konfliktusait az jelentette, hogy a német nyelvű európai kultúrkör vezető pozícióját elvesztett Ausztria kevéssé volt képes magát Németországtól eltérően meghatároznia.
Az első buktatók már a harmincas évek elején jelentkeztek, amikor Engelberg Dollfuss kancellár Hitler hatalomra kerülését követően a nemzeti szocializmus Ausztriára való átterjedését úgy kívánta megakadályozni, hogy a fasiszta Mussolinival kötött szövetséget, és egy terrorizmusra épülő, katolikus szellemiséggel átitatott diktatórikus kormányzást hozott létre. Legfőbb törekvése Ausztriának Németországtól és a szocializmus bármely formájától való távoltartása volt. Ennek jegyében Dollfuss ezrével tartóztatta le az Ausztriában élő „nagynémet” nacionalistákat, valamint a szocialista és a kommunista mozgalom híveit. A kancellár végül is puccs áldozata lett. Utóda, Kurt Schuschnigg kancellár feladta a Mussolinival ápolt barátságot, és utat nyitott a németországi náci befolyásnak.

Az osztrákok tisztára mosták magukat

Az Anschluss évéhez közeledve az osztrák társadalom döntő többsége Ausztriának Németországgal való egyesülését akarta. A felnőtt lakosság fele a Nemzeti-szocialista Párt tagja lett, ami a családtagokkal együtt majdnem az egész lakosságot felölelte. A németekkel való egyesülés iránti lelkesedés magával ragadta a parasztság és a munkásság nem nácibarát rétegeit is. Karl Renner szocialista politikus, az Osztrák Köztársaság első kancellárja és a teljes pártvezetőség is az Anschluss mellett foglalt állást, mert örültek az „osztrák klerikálfasiszta rezsim” bukásának, amely Dollfuss óta üldözte és börtönbe vetette őket.
Ausztriát 1938. március 11-én megszállta Hitler katonasága, létrejött a két németül beszélő ország egyesülése, az Anschluss. Az osztrák polgárok az Anschluss következtében még megmaradt csekély osztrák identitásuk maradék részét is elvesztették, a Harmadik Birodalomba beolvasztott Ausztriát a nevétől is megfosztották, a terület az Ostmark elnevezést kapta.
Figyelmet érdemel, hogy a Hitler elleni szövetség két vezető nyugati hatalmának – az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság – politikusai a világháború utáni terveikben változatlanul fenn kívánták tartani az Anschluss rendszerét, vagyis a német–osztrák egyesülést. Sztálin utasítására Molotov szovjet külügyminiszter fogalmazta meg első ízben az 1943. októberi moszkvai konferencián, hogy „Ausztria a hitleri agresszió első áldozata”, és Ausztriának Németországtól független, önálló államként kell léteznie.

Az osztrák identitástudatot alig több mint fél évszázadon belül három ízben is a „nagy testvér” Németország roppantotta össze. Első alkalommal 1866-ban (Königgrätznél), amikor a Bismarck által megteremtett modern porosz hadsereg tönkreverte az osztrákokat, és ezzel Bécs értésére adta, hogy a vezető német hatalom központja immár Berlinben van. Másodszor az erőfölényre szert tett, „domináns rokonnal” együtt elvesztett első világháború során 1918-ban. Majd végül húsz évvel később, az osztrákok által öngyilkos eufóriában igényelt Anschlussnak az osztrák identitást csírájában megsemmisítő szorításában.
A krízist tovább bonyolította, hogy a Monarchiában több mint tízmillió olyan ember élt, aki magát kifejezetten „birodalmi németnek” vallotta, miközben az osztrákok csupán kicsiny és erősen bizonytalan csoportot képeztek. Az Ideiglenes Osztrák Nemzetgyűlés 1918 novemberében magát Német–Ausztriaként határozta meg, és az országot az új Német Köztársaság alkotórészének nyilvánította. Az első világháborút követően az osztrák dinasztia uralmából menekülő fiatal republikánus (szocialista, kommunista) politikai vezetők Bécsben jobban féltek a Habsburgoktól, mint egy nagynémet dominanciától.
A kor állapotára jellemző, hogy a vezető cseh politikus, Eduard Beneš (természetesen csupán Csehország és Morvaország német megszállásáig) visszatérően hangsúlyozta: „ha választanom kell a Habsburgok és Adolf Hitler között, mindenkor Hitlert fogom választani”. Az 1943-as moszkvai értekezletre hivatkozva a vezető osztrák politikusoknak utóbb sikerült elfogadtatniuk, hogy Ausztria Hitler áldozata volt, a világháború kitörésekor nem is létezett, következésképpen nem lehetett hadviselő félnek tekinteni (ahogy ma mondanák: ott sem voltak).

Nemzetközileg elfogadott „Hitler-áldozat”

A vesztes Németországtól való osztrák elhatárolódásnak gyakran megmosolyogtató jelenségei voltak. Így például az ötvenes években következetesen kerülték a „német” szó használatát, az iskolákban a németóra elnevezés helyett a tanítási nyelv (Unterrichts­sprache)
kifejezést alkalmazták. A kétes siker további példája, hogy az újkori generáció tagjai szinte kizárólag úgy vélik, Hitler német ember volt, jóllehet Ausztriában (Branau) született, és a német állampolgárságát csupán néhány hónappal az 1933-ban bekövetkezett német kancellári kinevezését megelőzően kapta meg. Németországban 1945 után erős kritikával szemlélték mindezen osztrák törekvéseket azt állítva, hogy „Ausztria a közös felelősség következményei elől menekülve kilopta magát a közös történelemből”.

Az osztrák politika sikerét mutatja, hogy a győztesek elfogadták az „Ausztria, mint Hitler áldozata” teóriát. Éppen ezért a megszállási státusz végeztével 1955-ben Ausztriával nem (mint a többi legyőzöttel) békeszerződést, hanem államszerződést (Staats­vert­rag) kötöttek. Ausztria örökös semlegességet vállalt, a megszálló csapatok kivonultak, és az ország visszanyerte teljes szuverenitását. További sikert jelent, hogy az ENSZ több hivatalát Bécsbe telepítették, és utóbb az ENSZ első számú embere Kurt Waldheim
személyében osztrák polgár lett. A nemzetiszocialista és más szélsőséges eszmék maradványai esetenként ma is visszakereshetőek az osztrák társadalomban és a belpolitikában. Ebből a tudatosan felépített csipkerózsika-álomból az ún. Waldheim-vita ébresztette fel Ausztria lakóit. Ekkor derült ki, hogy Waldheim az „örökös semleges Ausztria” állampolgáraként úgy lett az ENSZ főtitkára, hogy korábban Hitler hadseregének tisztjeként részt vett a Szerbia elleni 1941-es terrorhadjáratban, majd utóbb az egész második világháborúban.

dr. Mohi Csaba

A szerző nemzetközi jogász, nyugalmazott nagykövet