Siculicidium: a székelység mártíriuma

Két napon át tartó, történészek előadásaival, megemlékezéssel, szabadtéri előadással, huszártoborzóval, no meg politikusok – köztük az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor és Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke – jelenlétében kezdődött 2013 októberében az emlékév. A vérengzés időpontjában tartott megemlékezés mellett Madéfalván tartotta éves közgyűlését a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, de volt a „kínálatban” gyalogtúra, képzőművészeti kiállítás, tudományos tanácskozás, színházi előadás is. Tavaly június 6-10. között tartották a településen a Madéfalviak Világtalálkozóját, szeptember 12-14. között pedig a 6. Hagymafesztivált rendezték. A programsorozat elsődleges céljaként az ősök tetteire való emlékezést határozták meg, de a szervezők nem titkolt törekvése volt a történelmi hagyomány  beépítése a turizmusba, az emlékhelyek népszerűsítése is. „Azt is szeretnénk, hogy a Madéfalván élő emberek megismerjék a székelység valós történelmét, amely lehetőség is lehet arra, hogy az itt élő fiatalok kevésbé vágyjanak külföldre” – fogalmazott akkoriban Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere, azt is hozzátéve, hogy az lenne az igazi, ha Székelyföldön máshol is megemlékeznének a Siculicidium 250 éves évfordulójára.

Madéfalvi történelem

1764. január 7-e véres hajnala Siculicidium (székelyek legyilkolása) néven vonult be a történelembe. A székely határőrség felállításának kudarca örvén a katonaság vérfürdőt rendezett a felcsíki Madéfalván, ahol több száz székely vesztette életét. Az eset után a székelyek tömegesen vándoroltak ki a szomszédos Moldvába. Mária Terézia királynő uralkodása alatt, 1762 és 1764 között került sor az erdélyi határőrség megszervezésére, amelynek célja a határok biztosítása, a fertőző betegségek behurcolásának megakadályozása, a határszéli csempészet visszaszorítása volt. A császári hadvezetés emellett felhasználhatta a határőr-alakulatokat Erdély közbiztonságának fenntartására és a külhoni háborúkra is. A Habsburg-udvar tisztában volt az erdélyi nemzetiségi helyzettel, így számolt azzal, hogy szükség esetén a román határőr-alakulatokat a magyar mozgalmak, a székely határőröket a románok ellen vezényeljék. A székelyeknél mindezt a régi hadkötelezettség jogcímén kívánták előkészíteni, bár régi kiváltságaikat a Rákóczi-szabadságharc után elvették, és a székelyeket adófizetésre kötelezték. Míg a románoknál jobbágysorból való felemelkedést jelentett a határőri státus, a székelyek nyűgnek, elnyomásnak tartották, mert újabb terheket rótt rájuk.

A keménykezű báró, Adolf Buccow lovassági tábornok kapta meg 1761 elején az erdélyi határőrszervezés feladatát. Erdély katonai főparancsnoka és királyi biztosa Erdély északkeleti határszélén, Beszterce-Naszód románok lakta vidékén kezdte meg munkálatait. Az ott lakó románok közül mintegy négyezren iratkoztak fel határőrnek, görögkeleti (ortodox) vallásukat görögkatolikusra cserélték, belőlük két határőr gyalogezredet és egy rövid életű dragonyosezredet szerveztek. E sikeren felbuzdulva 1762 áprilisában Buccow engedélyt kért és kapott Bécstől a határőrség további szervezésére. A generális nagy lendülettel, ám alkotmányos előkészítés nélkül fogott neki a munkálatnak, és egy dolgot el is hallgatott: a királynő önkéntes alapon, kényszerítő eszközök alkalmazása nélkül óhajt a székelyek körében határőröket toboroztatni. Báró Karl Schröder ezredes parancsot kapott a végrehajtásra, és Buccow utasította Bornemissza Pál csíki királybírót, hogy munkájában támogassa őt. Bornemissza királybíró és a székely főtisztek a hatalom oldalán álltak, ahelyett, hogy határozottan tiltakoztak volna a törvénytelenségek ellen, és kiálltak volna a székelyek öröklött jogai mellett.

A királynő nevében

A szervezés azzal kezdődött, hogy a bizottság a királynő nevében kiadott egy felhívást,
amely fő- és jószágvesztés, továbbá pénzbüntetés terhe mellett minden 18–45 év közötti férfi számára kötelezővé tette az összeíráson való megjelenést. Ott dicsérték a székelyek régi vitézségét, kilátásba helyezték a földadó eltörlését és a régi szabadságjogok visszaadását. A bizottság Gyergyóban kezdte meg ténykedését, 1762 júniusának végén Gyergyóalfaluba szálltak ki, majd Gyergyószentmiklósra, az albizottságok pedig a falvakat járták. A székelyek válasza meglehetős öntudatról vallott: mindig is szabadok voltak, katonáskodni saját, régi törvényeik szerint szoktak, méghozzá az általuk megválasztott tisztek alatt, azaz csak ilyen feltételek mellett veszik fel a fegyvert. 1762 augusztusában az első összeírások megtörténtek, bár a székelyek mindenütt tiltakoztak és régi jogaik tiszteletben tartását kérték. A kisebb-nagyobb ellenkezések végül nyílt ellenálláshoz vezettek. Az udvarhelyszéki Homoródalmáson a helyiek és a szomszéd falvak odarendelt férfilakossága kijelentette: nem hajlandók engedelmeskedni az összeírási parancsnak. Az ellenszegülőkhöz rövidesen még negyvenhárom település szabad székelysége csatlakozott. Buccow hiába utazott Udvarhelyre, nem ért el semmit, így bosszúból katonaságot ültetett a helyiek nyakára. A tiltakozó székelyek a szombatfalvi réten gyűltek össze, ahol egységes emlékiratot szerkesztettek. Mozgolódásuk a többi szék ellenállására is kihatott. 1762. október 22-én a Gyergyószentmiklósra berendelt, korábban összeírt székelyek kijelentették, szabadságjogaik megerősítése nélkül nem hajlandók letenni az esküt. Buccow erre nem tett ígéretet, mint ahogy arra sem, hogy saját tisztjeik lesznek, s hogy nem viszik ki őket az országból. A bajt még tetézte azzal, hogy a kéréseket előterjesztő küldötteket, Ambrus Ferencet és Bartalis Mátyást lefogatta, mire a nép megrohanta a tábornok szálláshelyét, aki azonban kereket oldott. Az ellenállás azzal teljesedett ki, hogy ezután a gyergyóiak visszaadták a kiosztott fegyvereket, és hazamentek. A szervezők nem hagyták annyiban, a fegyvert elfogadókat a vonakodók ellen hergelték, a határőrségre kiszemelt székelységet a nemesekre és a tisztviselőkre uszították. Ezek után a köznép úgy vélte, a nemesség cserbenhagyta őket, és elárulta a székely szabadságot. Mivel a nemesek egy része a sorozóbizottságok tagjai között volt, a köznép a nemességre is ferde szemmel nézett. Mindez erőszakoskodáshoz és több helyütt véres összetűzésekhez vezetett. Csíkban és Háromszéken a székelyek többsége nem volt hajlandó fegyvert fogni a régi szabadságjogok biztosításának hiányában. A székelység belső egységének helyreállítására több kísérlet is történt. Zöld Péter csíkszentléleki plébános néhány faluban a nemeseket, lófőket és gyalogokat arra eskette, hogy segítik egymást Buccow ellenében. A székek vezetői megpróbálták egymással felvenni a kapcsolatot, hogy a külső nyomás és a belső, zavaros állapot felett együttesen legyenek úrrá. Vezető egyéniség hiányában azonban nem jutottak közös álláspontra.

Véres hajnal

Miután tudomást szerzett az eseményekről, a királynő 1763. január 6-i leiratában utasítást adott, hogy a határőrségbe csak az önként jelentkezőket írják be. Buccow helyére Joseph von Siskowich altábornagyot nevezte ki, aki új bizottságot állított fel gróf Lázár János és gróf Bethlen Miklós részvételével. Ez a bizottság más terveket terjesztett elő a székely határőrség megszervezésére, s elkészült az uralkodónő új rendelete is, amely előírta két gyalog- és egy huszárezred felállítását. A rendelet szerint Csíkban, Gyergyóban és Kászonszéken, Háromszéken és Bardóc fiúszéken indul meg a szervezés. Ez a rendelet nem elégítette ki a katonarendet, és kijelentették, inkább adóznak, mint hogy ilyen körülmények között teljesítsenek határőri szolgálatot. A királynő azonban ekkor már ragaszkodott a székelyek kötelező határőri szolgálatához. Az új bizottság ennek szellemében kezdte meg munkáját 1763 őszén. Gyergyószentmiklósra mentek, előtte mindenütt kihirdették az önkéntesség megszűnését, s közölték, hogy a fegyverek kiosztása karhatalom jelenlétében történik meg. Az erőszakos hangvételt Csíkszék jelentette a Guberniumnak, amely azonban kötelezte a széki tisztviselőket az összeírás támogatására. Gyergyóban a többség az ígéretek és a fenyegetések hatására újból felvette a fegyvert, és a kirendelt katonaság előtt 1763. december 18-án letette az esküt.

Ennek hírére a közeli Madéfalva lakossága a környező erdőségekbe vette be magát, de később más környező falvak lakossága is az erdőségekbe menekült. Erre a bizottság minden ellenszegülő férfit katonaszökevénynek nyilvánított, fej- és jószágvesztés terhe mellett megtiltotta, hogy bárki szállást és élelmet adjon a menekülteknek. A katonaság parancsot kapott, hogy vonuljon Madéfalvára, s az ottmaradt asszonyokat és gyermekeket űzzék ki házaikból. Mindeközben hétszáz felfegyverzett székely érkezett Háromszékről, mire a csíkiak többsége lejött a hegyekből, és majd kétezren gyűltek egybe Madéfalván. A bizottság ultimátumot adott az összegyűlteknek, és felszólították a madéfalvaiakat, hogy a nem odavalósiakat küldjék el, jutalmat ígérvén mindazoknak, akik feljelentik a zavargás vezetőit.

Válaszul erre követeket menesztettek a bizottsághoz, azt kérvén: vízkereszt ünnepének másnapjára halaszthassák válaszukat. A bizottság elutasította kérésüket, és Siskowich tábornagy parancsot adott a katonaságnak az engedetlenség letörésére. Emanuel von Caratto alezredes karhatalmi különítménye hajnalban zárta körül Madéfalvát, és lőni kezdték a falut. Több ház is lángba borult, az álmaikból felriadt emberek az utcákra tódultak, ahol a katonaság kíméletlenül nekik esett, és valóságos vérfürdőt rendezett. 1764. január 7-e véres hajnala Siculicidium néven vonult be a székelység történetébe. A szörnyűséges esemény után keletkezett vizsgálati jelentések 180–500 közöttire becsülték a halottak számát, valójában 200-250-en vesztették életüket a mészárlásban. Sokan megsebesültek, 400-an fogságba estek, őket a kihallgatásukat követően szabadon engedtek. Bűnvizsgálati eljárás kezdődött, de a vérengzés kitervelőit nem a katonaság, hanem a székelyek soraiban keresték, ennek eredményeként többeket ítéltek fogságra. Ám még súlyosabb következmény volt, hogy megkezdődött a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába, amelynek következtében alakultak ki a bukovinai székely falvak.

Az „instanciázás” jelen ideje
Remekül foglalta keretbe a rendezvénysorozatot a marosvásárhelyi Kultúrpalotában rendezett gazdag és felemelő ünnepség – éppen az esemény 251. évfordulóján. A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett esten állandó gondolatként fogalmazódott meg: az 1764-es vérengzésnek máig ható üzenete van.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke szerint ma az a legfontosabb, hogy elődeink fel tudtak emelkedni a tragédia árnyékából. Hasonlóan szívós akaraterővel kell rendelkeznünk nekünk is – fogalmazott. „Mert igaz ugyan, hogy békeidőben vagyunk, és lassan, de biztosan építkezhetünk, legfontosabb közösségi céljaink elérésében azonban még igen sok a teendő. Vannak felújított aszfaltútjaink, középületeink, de továbbra sincs autonómiánk, sem teljes körű nyelvhasználati lehetőségeink, sem megfelelő jogi védelme közösségi vagyonunknak. Kötéltáncosként egyensúlyozunk a román törvények között, amelyek egy tollvonással áthúzhatják jelenlegi lehetőségeinket is. Az ellenállásra legalább akkora szükség van ma is, mint volt egykoron – a madéfalvi veszedelem előtt” – mondta Sándor Krisztina.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke szerint mindazokat a történelmi eseményeket, amelyek a székelység egészét érintik, ki kell emelni a helyi megemlékezések sorából. „A székelységnek önálló, saját történelme van, 1764-ben a székely nemzeti ellenállás két esztendeje zárult le, majdnem egész Székelyföld szembefordult Mária Terézia birodalomszervező terveivel. Erre emlékezünk, és minden ilyen megemlékezésben meg kell találnunk a mának szóló üzenetet, hiszen a székelyek a fegyver felvételét 1764-ben azért tagadták meg, mert az sértette Erdély alkotmányában, a Diploma Leopoldiumban is rögzített jogaikat – mondta. – A székelységben megvolt az az önszerveződő erő, amely, ha ma is meglenne, valószínű, hogy az önkormányzati határozatokat egy év alatt nem negyvennégy önkormányzat fogadta volna el, hanem mind a százötvenhárom. Ma is megmondhatná a százkilenc székely önkormányzat a negyvennégynek, hogy ne menjetek Strasbourgba instanciázni nélkülünk, veletek akarunk menni. Ez Madéfalva üzenete a mának.”