Rogerius mester és a tatárjárás

1243-ban IV. Ince pápa soproni főesperessé nevezte ki. 1249-ben a pápa Ugrin spalatói érsek utódává választotta, ezt a tisztséget 1266. április 14-én bekövetkezett haláláig viselte. A magyarországi tatárjárásról szóló legfontosabb művét – elsősorban saját bujdosásának történetét – Carmen miserabile (Siralmas ének) címen Sopronban írta meg, amelyet régi pártfogójának, Toletanus János paesti püspöknek ajánlott. Művét először Pruisz János váradi püspök nyomatta ki. Magyar nyelvre Szabó Károly fordította, aki a munkát Rogerius mester váradi kanonok siralmas éneke címmel adta ki Pesten 1861-ben. Ebből a munkából idézünk részleteket.

Rogerius püspök a tatárvilágról

A tatárok először feldúlták és kirabolták az országot, aztán visszacsalogatták a menekülteket a falvakba, és megkezdődött a tatárvilág. Minden falunak volt egy tatár királya, mindenben az parancsolt. A falusiak együtt dolgoztak, s amikor az aratás ideje eljött, közösen aratták le a termést. A bírói hivatalt a kenézek látták el. A királynak is, a kenéznek is sok-sok ajándékot kellett adni: különösen a lovat, a barmot és a fegyvert kedvelték. A falusiak békességben éltek, vásárba jártak, dolgoztak, azaz megszokták a tatár igát. Egyszer aztán a kenézek megparancsolták, hogy a falvakból minden ember, asszony és gyermek a színük előtt ajándékokkal megjelenjen. Ettől a parancstól sokan megijedtek, és ismét visszamenekültek az erdőkbe. De legtöbben teljesítették a tatárok parancsát. Ezektől az ajándékot átvették, aztán egy hatalmas völgybe vezették őket, ott rútul meztelenre vetkőztették, és valamennyit meggyilkolták.

 Később már erősebb volt a fagy, de a tatárok még mindig haboztak. Gondoljátok csak el, mit eszeltek ki! Sok lovat és barmot hajtottak a Duna partjára, és három napon át őrizetlenül hagyták az állatokat. A magyarok azt hitték, hogy a tatárok már elvonultak, ezért hirtelen átvonultak a jégen, és a marhákat áthajtották. Csak ezt várták a tatárok! Leshelyükről megfigyelték, hogy hol keltek át a magyarok, aztán egy rohammal annyian átvágtattak a jégen, hogy csak úgy feketéllett tőlük a Duna partja. De az esztergomiak felkészültek a támadásra. A várost árkokkal, kőfalakkal és fatornyokkal jól megerősítették, s erősen bíztak benne, hogy visszaverik a tatárokat.

A tatárok mindjárt körülvették a várost, és sok ezer foglyot hajtottak oda, akik mind rőzsekévéket cipeltek. Azokból a kévékből a tatárok a sánc párkányánál magasabb falat rakattak. Ezután a rőzsekévék mögé harminc hajítógépet állítottak fel, és ezek éjjel-nappal hajigálták a követ a fatornyokra és a város falaira. A kőzápor olyan zavart okozott a városban, mintha köd szállott volna rá. A város lakói még védekezni is elfelejtettek – süketen és vakon bolyongtak a város utcáin. Amikor a tatárok ezzel a kőzáporral a fatornyokat lerombolták, földdel töltött zsákokat kezdtek hajigálni, hogy az árkokat betöltsék. Eközben olyan heves nyílzáport zúdítottak a városra, hogy a védők még mutatkozni sem mertek.

Most már látták a magyarok, az ide menekült franciák és olaszok, hogy a külvárost nem védhetik, ezért felgyújtották a faházakat, és a belső városba visszavonultak. De nemcsak a házakat égették el, felgyújtották a ruhákat, a sok vég posztót, megölték a lovakat, hogy a tatárokat minden zsákmánytól megfosszák. Ezután minden vagyonukat jól elrejtették, az aranyat és az ezüstöt pedig a földbe elásták.

Amikor a tatárok megtudták, hogy az esztergomiak mindent elégettek, amivel ők gazdagodni akartak, rettenetesen megdühödtek. Rögtön körülzárták a várost, erős facölöpzetet építettek, hogy senki onnan el ne menekülhessen, hanem mindnyájan kard által pusztuljanak el. Ezután megvívták a palotákat, egymás után verték le a védőket, és mindenkit meggyilkoltak. A tatárok vérben áztatták a kardjukat, több embert elevenen égettek el, úgyhogy végül még tizenöten sem menekültek meg.

A legszebb és leggazdagabb esztergomi úrnők gyönyörűen felékesítve külön palotába vonultak el. Amikor a tatárok őket is elfogták, kihallgatást kértek a nagy fejedelemtől. Azt remélték, hogy szépségük és gazdagságuk meglágyítja a fejedelem szívét. De a fejedelem rájuk kiáltott:

– Én zsákmányért harcoltam, és a zsákmányt elragadtátok előlem! Ami rajtatok van, mind az enyém, ti pedig a halálé vagytok! Azzal intett a szolgáknak, azok meg kifosztották, és lefejezték az asszonyokat.

Esztergom fellegvárát a tatárok nem tudták bevenni, mert a spanyol Simeon bátor íjászaival elkergette őket. Nem bírták megostromolni Székesfehérvár városát sem, mert nagy mocsarak vették körül, tehát hó- és jégolvadás idején még járni sem lehetett arra. Ezért a pannonhalmi Szent Márton-vár ellen fordultak, de itt az apát vezetésével bátran harcolt a nép, és jól védelmezte a várat.

A tatárok azonban parancsot kaptak a visszavonulásra, felhagytak az ostrommal, és megindultak kelet felé. Vitték magukkal a sok ezer foglyot, hajtották a gulyákat és a méneseket meg a juhcsordákat. Útközben minden erdőt és barlangot felkutattak, úgy nyomoztak a menekülők után. Akit elfoghattak, magukkal hurcolták.

Menekülés a fogságból

Amikor már Erdély határát is átlépték, a magyar foglyok észrevették, hogy az őrök kegyetlenebbek lettek, már nem adtak húst a foglyoknak, csak a barmok zsigereit, lábát és fejét vetették oda nekik. A tolmácsok pedig azt kezdték mondogatni: „Na, magyarok, titeket is kardélre hánynak, amikor Magyarországból kivonultok!”

Meghallották sokan ezt a figyelmeztetést, meghallotta Roge­rius püspök is, aki ugyancsak ott menetelt a foglyok között. A püspök arra gondolt, a biztos halál elől menekülni kell, ezért egyre nézelődött. Egyszer aztán úgy tett, mintha szükségére menne, befutott egy erdőbe, és ott elrejtőzött. Hűséges szolgája is utána ment, gallyakkal és levelekkel betakarta, maga pedig távolabb rejtőzött el, nehogy egyikük felfedezésével a tatárok a másikat is megtalálják.

 Két napig feküdtek abban a sírban, mozdulni sem mertek, mert ezalatt mindig hallották a tatárok rettentő hangját. A tatárok ugyanis a marhacsapásokon jártak, és az elrejtőzött foglyok után kiáltoztak. Végül nem bírták tovább, felemelték a fejüket, és csúszni kezdtek a földön, mint a kígyók. Ezután Rogerius püspök és a szolgája nyolc napon át bolyongott Erdélyben, míg végre Gyulafehérvár városához érkezett. De ebben a városban nem lehetett mást találni, mint emberi csontokat és romokat. A romok falai keresztények vérével voltak befestve.

Gyulafehérvártól tíz mérföldnyire az erdő mellett egészen elrejtve van egy falu, amelyet a nép nyelvén Frátának neveznek. Ennek a falunak a népe is elmenekült: felment egy hegy tetejére, ott is egy magas sziklára.

Ezek a menekültek befogadták Rogerius püspököt és a szolgáját, megsiratták sok szenvedésüket, és elmondták nekik az ő menekülésüket. Végül fekete kenyérrel kínálták a püspököt. Ez a kenyér lisztből és tört cserfahéjból volt sütve. A püspök letört belőle egy darabot, megette, és azt mondta: édesebb ez minden lánglisztből készített süteménynél. Itt éltek, ezen a magas sziklán a menekülők, nem is mertek visszatérni a faluba, amíg megbízható emberek nem jelentették: megjött Béla király, és az elpusztított országot újraépíti.

(folytatjuk)