Magához szólította őket a hegy

Hétfőn még ünnepeltük, hogy a magyar hegymászás emblematikus, világhírűvé lett alakja, a 45 éves, lábprotézissel mászó Erőss Zsolt (képünkön) és társa, a 26 éves Kiss Péter 24 órai mászás után felért a Kancsendzönga (Himalája, Nepál) 8586 méter magas csúcsára, kedden már aggódtunk értük, hisz jött a hír, hogy nem sikerült elérniük a 7600 méteren lévő négyes tábort. Szerdán már csak a csodában bízhattunk, de fanatikusan bíztunk benne, annak ellenére a Magyarok a világ nyolcezresein az alábbi közleményt fogalmazta meg: „A 2013-as Kancsendzönga Expedíció két csúcsmászója, Erőss Zsolt és Kiss Péter a csúcsról való ereszkedés közben 8000 méter körüli magasságban eltűnt”. Csütörtökön Kollár Lajos, az expedíció vezetője az expedíció blogján bejelentette: bele kell törődni a két hegymászó elvesztésébe.

Baljós árnyak

Szakértők szerint a magyar hegymászás története egyik legtragikusabb eseményének több előjele volt. Erőss Zsolt és Kiss Péter a csúcstámadást megelőzően nem érte el a legfelső, négyes tábort, hanem elcsigázottan sátrat vertek 7250 méteren, így a csúcstámadás hossza megnövekedett. Abban a magasságban 350 méter megtétele pluszban nagyon sokat számít, márpedig a csúcstámadást viszonylag kipihenten, frissen kell megkezdeni. A viszonylag szó itt nem véletlen: abban a magasságban a szervezet már nem képes pihenésre. Talán az is idekívánkozik – több beszámolóban olvashatunk róla –, hogy a csúcstámadás előtti időszak az alpinisták számára befele fordulással, feszült várakozással telik, a kihívás izgalma semmihez nem hasonlítható lelkiállapottal jár, amely a nagy feladat megtételét sürgeti, és amelyen úrrá lenni olykor spártai önuralmat követel.
A két hegymászóval történtek másik kritikus pontja, hogy több mint 24 órás menetelés után csak 18 órakor értek fel a csúcsra. „Íratlan szabály, hogy a csúcsról 13-14 órakor vissza kell fordulni, a csúcstámadást pedig minél korábban, hajnali 2-3 óra körül megkezdeni” – nyilatkozta Farkas Péter, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség elnöke. Később valószínűleg problémát jelenthetett az is, hogy az ebben a magasságban töltött időhöz képest kevés víz volt a párosnál: a nagyon száraz levegő miatt a folyadékpótlás ugyanannyira fontos itt, mint az, hogy a hegymászók mihamarabb elhagyják a 7500 méter feletti, úgynevezett halálzónát. Erőss és Kiss nyilván bízott erejében, tapasztaltságában, kockáztatott – ahogyan kivételes képességű hegymászók igen gyakran teszik –, és ahogyan ezt korában mindketten többször meg is tették.

Valahol, a magasban

A hegymászók feljebb és feljebb haladva fokozatos, több hetes akklimatizációval szoktatják szervezetüket a nagy magassághoz. A 7000 méter feletti magasság már extrémnek számít, csak kivételes képességű alpinisták – ilyen volt Erőss Zsolt és Kiss Péter – tudnak oxigén nélkül feljutni egy nyolcezres csúcsra. A rendkívüli hideg is jelentősen megterheli a szervezetet, hatalmas energiabefektetéssel jár, valamint azt is nehezen értelmezi az agy, hogy itt a napsütésben nem hűteni, hanem fűteni kell a szervezetet. A rendkívüli terhelés miatt a szervezet működése igencsak lelassul, 8000 méteren pihenni például képtelenség, a megállást csak a tudat érzékelheti pihenésként, a szervezet kimerültsége valójában fokozódik.

Mivel a két hegymászó igen későn érte el a csúcsot, csak néhány órájuk maradt arra, hogy sötétedés előtt leereszkedjenek. Erőss Zsoltnál éjszaka – 8300 méteren – a maga számára is meglepő erővesztés lépett fel (erről rádión számolt be Kollár Lajosnak), megállásra kényszerült, és csak hajnal fele tudott tovább haladni. Kiss Péter jobb erőben volt, de másnap – 8100 méteren – Erőssnek már nem volt híre róla. Ekkor már a beszéd is nagyon nehezére esett Erőssnek, lekuporodott és elaludt. Három óra múlva valamivel jobb erőben újra ereszkedni kezdett. Ez volt az utolsó hír róla.

Mi történhetett?

Vincze Szabolcs, az expedíció szóvivője szerint két forgatókönyv képzelhető el. „Mivel kimerültek voltak, nem tudtak leereszkedni a négyes tábor feletti úgynevezett rámpán, aminek átmászása még egy kipihent mászótól is teljes koncentrációt követel. Ha így van, akkor előbb Kiss Péter, majd Erőss Zsolt csúszott ki, és zuhant le, és mivel testüket eddig nem találták meg, ez a valószínűbb verzió. A másik, hogy a kimerültség, és a kétszeri 8000 méter környéki bivakolás sok volt nekik, és megfagytak. Biztosat talán soha nem fogunk tudni” – írja az expedíció blogján. Van, aki Erőssel kapcsolatban az oxigénhiány miatt fellépő agy- vagy tüdőödémára gyanakszik, a hegyibetegség e két súlyos, rendszerint halálos kimenetelű formája abban a magasságban bárkire bármikor lecsaphat.

Miért?

A történtek után véleményhadjárat indult a hegymászók ellen a magyar interneten, hegyet sosem járt fotelkommentelők ítélkeztek a két kisgyereket és feleséget itthon hagyó, és a magasban kockázatot vállaló Erőss felett, miszerint apaként, férjként a felelősségnek kellett volna győzedelmeskednie a hegymászó énje felett. Hadd idézzük számukra a világ egyik legkitűnőbb hegymászója, a kazah Anatolij Bukrejev vallomását, aki 21-szer állt a világ legmagasabb hegycsúcsain, míg 1997 decemberében az Annapurnán egy lavina el nem sodorta: „Otthon aztán megint a hegyek felé fordult a lelkem. Éreztem, hogy képtelen vagyok másként élni: folytatnom kell, mert ígéretet tettem magamnak, hogy megmászom a rám váró nyolcezres csúcsokat. Magányos és rideg életforma ez, sokak számára elképzelhetetlen és elfogadhatatlan, de nekem a hegyek jelentik a munkámat és az otthonomat.”
A világ 14 nyolcezer méter feletti csúcsából még négy várt Erőss Zsoltra, amikor végleg hazatalált.