II. András és az Aranybulla

Megváltozott a királyi udvar gazdálkodása is, 1214-től megjelent a tárnokmesteri méltóság. Az adók behajtására II. András is a bérleti rendszert részesítette előnyben. Egyes királyi jövedelmeket egyösszegű bérleti díj lefizetése ellenében adóbérlők kaptak meg. A király pénzváltási illetéket is bevezetett, mivel az emberek vonakodtak elfogadni a gyengébb minőségű, így egyre értéktelenebb magyar fémpénzt. A bérleti rendszer kialakulásával a pénzverés decentralizálódott, de törvény tiltotta, hogy a kamaraispánok és a pénzváltók izmaeliták vagy zsidók legyenek.

Jogforrás az előkelő őstől való származás

Az adományozások és az erőszakos földszerzés mellett a gazdagok vásárlás útján is gyarapították birtokaikat. A világi földbirtokok szaporodása és növekedése szükségessé tette az ingatlanok jogos birtoklásának igazolását. Ezért megnőtt az oklevél-kibocsátás szerepe, fellendült az okleveles gyakorlat. A korábban szerzett földbirtokokról azonban nem készült oklevél. Így fontossá vált a nemzetségek származásának, a távoli közös ősnek a kimutatása, mert a régiség és az előkelő őstől való származás jogforrássá vált. Az oklevelek ekkortól utaltak „de genere” kitétellel a származásra. Azok az előkelők, akik kimaradtak a királyi birtokok adományozásából, már 1210-ben megpróbáltak kapcsolatot keresni III. Béla öccsének, Gézának görög földön élő fiaival, és felajánlották nekik segítségüket a magyar trón megszerzésére. Az ilyenszerű kísérletek megakadályozására II. András 1214-ben megkoronáztatta elsőszülött fiát, a későbbi IV. Bélát, aki ekkor még csak 8 éves volt. Ugyancsak 1214-ben II. András – Leszek krakkói fejedelemmel szövetségben – sikeres hadjáratot vezetett Halics ellen, amelynek eredményeként fiát, Kálmánt Halics trónjára emelte.

Az 1222-es fehérvári törvénynap hozománya

Ez sérelmezte azt is, hogy az izmaelita és zsidó bérlőkkel szemben hatástalanok voltak az egyházi fenyítés hagyományos eszközei. Ezért ők is a király ellenségeivé váltak. Eltérő okok miatt ugyan, de az egész társadalom szembekerült az uralkodóval. Az elégedetlenség társadalmi mozgalommá alakult, amelynek élére az ellenzéki főurak álltak, fegyveres erejét pedig a szerviensek alkották. A várjobbágyok és a parasztok segítségével az 1222-es fehérvári törvénynapon kényszerítették II. Andrást, hogy a jogaikat az Aranybullában erősítse meg.

A dokumentum 31 cikkelyből állt, ami magába foglalta, hogy a szervienseket nem lehetett bírói ítélet nélkül fogva tartani, nem voltak kötelesek adót fizetni (vérrel adóztak), és hadba vonulniuk is csak védekezésnél volt kötelező, megengedték számukra a szabad végrendelkezést is. Idegenek nem tölthettek be tisztségeket az országos tanács beleegyezése nélkül, nem voltak kötelesek elszállásolni a királyt és tilos volt a tisztségek halmozása. Idegenek nem kaphattak birtokokat, és a már idegeneknek adományozott birtokok visszavételére kötelezték a királyt.

Az Aranybulla rendelkezett egy ellenállási záradékkal, amely kikötötte: ha a király nem tartja be a pontokat, akkor megilleti őket a felkelés joga.

Elégedetlenkedett az egyház is, ugyanis teljesen kimaradt a bőkezű adományozásokból. A királyi hatalom annyira gyengének bizonyult, hogy az egyház kikényszerítette az Aranybulla megújítását 1231-ben. Ez az új változat megengedte a tized pénzbeli behajtását, megváltoztatták az ellenállási záradékot is, miszerint az egyháznak joga volt a királyt kiközösíteni.

Az oklevelet hét példányban adták ki. Az Aranybullában korlátozták az uralkodó adományozási jogát. A királlyal kimondatták, hogy egész vármegyét vagy bármiféle méltóságot nem adományozhat, illetve becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit sem foszthat meg. Számos rendelkezés a főpapoknak a bérleti rendszerrel szembeni ellenkezését fejezte ki. Megtiltották a zsidók és izmaeliták számára, hogy kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők legyenek. A szerviensek elfogását és megbüntetését bírói ítélethez kötötték.

Megerősödik a főpapság hatalma

Az Aranybulla II. András korábbi nézeteinek az átértékelését jelentette az adópolitikában, a személyzeti ügyekben, az öröklési rendben és az igazságszolgáltatás területén. E királyi dekrétum számos olyan kiváltságot biztosított a szervienseknek, amelyet később megtalálunk a nemesi szabadságjogok között. 1227-ben IX. Gergely pápa szót emelt a királynál a zsidók és az izmaeliták hivatalviselése ellen. Az egyház részéről a király politikájával szembeni tiltakozás végül az Aranybulla 1231-i évi megújításához vezetett, amelyben a király és fia kötelezte magát az abban foglaltak betartására. Ennek nyomán az ellenállási jog helyébe az esztergomi érsek kiközösítési joga került az okiratba.

1232-ben megjelent a nemesi vármegye kedvezményezése, miután a zalai szerviensek jogot kaptak a királytól a kehidai oklevélben, hogy saját ügyeikben maguk ítélkezzenek. 1233-ban a pápa utasította a Magyarországra küldött legátusát, Pecorari Jakabot, hogy II. Andrást és fiait ne közösítse ki. A pápa „jóindulatát” azonban a királynak a beregi egyezmény aláírásával kellett meghálálnia. A pápai legátus a halicsi hadjáratra indult királyt a beregi erdőben érte utol, innen az egyezmény elnevezése, amelyben a katolikus egyház visszaszerezte korábbi kiváltságait, és ezáltal megerősödött a főpapság hatalma. Az okiratban a király megígérte, hogy a zsidókat és az izmaelitákat nem juttatja hivatalhoz, és jellel különbözteti meg őket a keresztényektől. Az Aranybulla egy sajátos, középkori értelemben vett „demokratizálás” rögzítését jelképezte. Az okirat neve onnan származik, hogy aranypecséttel látták el. A bulla jelentése pecsét.

Az Aranybulla legtöbb pontja azonban papíron maradt. Rövid idővel a dekrétum megszületése után a palotaforradalommal eltávolított főemberek visszakerültek a hatalmi pozíciókba. Ennek következményeként év végén a királyi dekrétumot kikényszerítő főurak és a mögöttük álló szerviensek elérték, hogy II. András kompromisszumként átcsoportosította a funkciókat a hívei között. A hivatalba lépő új tisztikar azonban lehetőséget biztosított a királynak, hogy folytathassa a régi, a királyi birtokokat eladományozó, a zsidók és az izmaeliták hivatalviselését támogató politikáját.

A Német Lovagrend kiűzése és az Andreanum

A Barcaságba 1211-ben betelepített Német Lovagrend hatalma – a királyi adományok és engedmények, valamint a szomszédokkal szembeni agresszív magatartásuk eredményeként – annyira megnőtt, hogy a pápa a rendet az egyházi szervezet megváltoztatásával közvetlenül Róma fennhatósága alá vette. Ezáltal a lovagrend nagymérvű függetlenségre tett szert a magyar királlyal szemben. II. András ezt már nem tűrte, s mivel a lovagrend nem volt hajlandó a király parancsára az erőszakkal elfoglalt területeit visszaadni, a király katonai erővel űzte ki a lovagrendet az országából. A Német Lovagrend Délkelet-Erdélyből Mazóviába és a Baltikumba költözött. A Német Lovagrend helyébe a szászokat költöztette. II. András 1224-ben a szászok meghatározott földrajzi területre költöztetésével létrehozta a dél-erdélyi Szászföldet, s ennek hatására a székelyek keletebbre és északabbra vonultak, és a Háromszéki-medencében leltek végleges otthonra.

A kiváltságlevél a király és a szász telepesek viszonyát szabályozta. Meghatározta jogaikat és a királlyal szembeni kötelességeiket. A szászok közösségét egységes jogi személynek tekintette. A privilégium értelmében a Szászváros és Barót közötti terület Nagyszeben központtal a szász közösség birtokává vált, és területén senki sem élhetett nemesi előjogokkal. Erre a területre vonatkozóan a király lemondott háramlási jogáról, vagyis a kihalás vagy hűtlenség esetén gazdátlanná vált föld szabad eladományozásáról. A szászok maguk választhatták papjaikat, valamint bíráikat és a szász szokásjog szerint maguk ítélkezhettek. A szászok földjén tilossá vált a hivatalok pénzen való megvásárlása. A szász közösség az uralkodótól megkapta a szabad vásártartás és kereskedelem jogát. Kiváltságaikért a szászok kötelesek voltak a király számára 500 katonát állítani, ezt még százzal növelniük kellett, ha a király személyesen is hadba vonult. A szászok kötelesek voltak 500 ezüstmárka adót fizetni. Az adórendszer globális volt, amelyet a szász közösség saját tisztviselői révén szedetett be.

(folytatjuk)