Báthory István Lengyelország királya

Az erdélyi fejedelem azonban pontosan tudta, hogy az akkor még erős és gazdag Lengyelország királysága nagyobb hatalmat és tekintélyt jelent számára, mint a Miksa császár által ígért területek.

Báthory akkor került lengyel trónra, amikor fénykorát élte a lengyel–litván nemesi köztársaságnak nevezett és a rendi monarchiákon belül egy sajátos hatalmi megosztottságot képviselő államalakulat. A király mellett a főhatalom gyakorlásába a lengyel–lit­ván nemesség (slachta) gyűlése is beleszólhatott: min­den jelentősebb kérdésben csak az országgyűlés megkérdezésével lehetett dönteni. Másrészt a királyi tanácsosok közül a király mellé rendelt nyolc tanácsosnak is beleszólása volt az országos ügyek intézésébe.

Kemény kézzel levert lengyel lázadás

A ne­mességet a királyi hatalommal szemben tovább erősítette gazdasági sú­lya is, mert a gabonatermelésből és a kereskedésből jelentős va­gyonokra tettek szert. A lengyel berendezkedés éles ellentétben állt a Báthory által Erdélyben megszokott és kiépített hatalmi gyakorlat­tal. Emiatt többször szembekerült a lengyel rendekkel, és idővel egyre gyarapodott ellenzéke is. 1585-ben leverte a Zborowski fivérek ellene szervezett lázadását, és a vezetőket kivégeztette. Hatalma belső megerősítése sem ment könnyen, hiszen Gdansk gazdag városa sokáig nem ismerte el hatalmát. A város ellen folytatott háború végül békés kiegyezéssel zárult.

és az ebből befolyó pénzen zsoldoshadse­reget tartott fönn. E hadakra főként a Moszkvai Nagyfejedelemség elle­ni háborúban volt szüksége.

Báthory háborúi Gdansk és Oroszország ellen

Báthory arra törekedett, hogy Lengyelország kelet-európai jelentőségének megfelelően a környező országokkal jó kapcsolatot tartson fenn. A lengyel érdekkörökhöz elsősor­ban az orosz–porosz és baltikumi területek kapcsolódtak. Ezeket külö­nösen sértette IV. Iván orosz cár, aki mind nyu­gatabbra tolta országa határát, és korábban lengyel fennhatóság alatt álló területeket foglalt el.

E hadjáratokban 5000 főre tehető erdélyi magyar, de főleg székely zsoldossereg is részt vett a lengyel, litván és német katonaság mellett. A magyar hadak vezetői között volt Bekes Gáspár is, akinek időközben a fejedelem megbocsátott, birtokai egy részét visszaadta. Amikor Bekes 1579-ben a hadjárat kezdetén betegségben meghalt, a pápai nuncius azt írta: a király igen elbúsult kiváló hadvezére ha­lálán, és ígéretet tett arra, hogy a továbbiakban vállalja gyermekei nevelteté­sét. Az oroszországi hadjáratban vált kiváló katonává többek között Borbély György, Király Albert és Lázár II. András.

Az oroszországi hadjáratok célja Kurland és Livland, vagyis a Keleti-tenger partvidékének visszaszerzése volt. E terü­leteket IV. Iván csatolta a Moszkvai Nagyfejedelemséghez a Báthory uralkodását megelőző húsz évben.

A király 1579 júniusában az udvarában lévő Caligari pá­pai nunciust utasította, hogy közölje a római pápával: erre a hadjá­ratra nem azért került sor, mert őt mások leigázásának vagy a vérontásnak a vágya vezetné, hanem kizárólag az, hogy eleget tegyen római keresztényi kötelezettségének, megvédje népét, s hogy visszavegye mindazt, amit a moszkvaiak elfoglaltak a lengyel–litván államtól.

Fagyos Habsburg–magyar viszony

A Szent Szék a Habsburgok és Báthory közötti szövetséget szorgalmazta az oszmán birodalom elleni támadás megszervezése érdekében. Báthory figyelmeztetése nem maradt eredménytelen: 1579-ben Caligari nuncius jelezte a pápának, hogy vigyázni kell a liga szervezésével, mert az oszmánok minden kétsé­get kizáróan igénybe vennék a tatárok és a moszkvaiak segítségét is, ami megváltoztathatná a katonai erőviszonyokat.

Az első hadjárat lengyel sikere után Rettenetes Iván azt ajánlotta Báthorynak: jobb volna együttesen az oszmánok ellen fordulni, mint­sem egymás ellen harcolni. Felajánlása azonban csak színlelés volt ré­széről, mert ebben az időben a hadsereg gyűjtésével volt elfoglalva. 1581. július 5-én Báthory István jelezte Possevino atyának: nem hiszi, hogy a Moszkvai Nagyfejedelemség teljes erejével együtt is bármit lehet­ne tenni az oszmánok ellen, mert egyrészt messze vannak, másrészt kö­zöttük helyezkednek el a tatárok és más olyan népek, akik inkább az oszmánokhoz húznak, az oroszoknak pedig természetes ellenségeik.

Lengyelország helyzetét közben bonyolította a Báthory és Rudolf császár közötti, gyanakvással tele ellenséges légkör, amelynek oldódására semmi esély nem mutatkozott. Báthory tárgyalási feltétele­ket szabott, amelyeket szintén a nuncius útján szándékozott közölni a császári udvarral: a császár számolja föl a moszkvai nagyfejedelemmel meglévő baráti viszonyát; adja vissza Báthory magyarországi családi birtokait; engedje meg, hogy német területeken katonaságot toboroz­zon a Moszkva elleni háborúhoz; küldjön biztosokat a Szilézia és Len­gyelország határai körüli nézeteltérés rendezésére.

Caligari leírta, hogy a Habsburg császár miért volt gyanakvó Báthoryval szemben. Rudolf attól tartott, hogy a Moszkvai Nagyfejede­lemség legyőzése után nehezebb lesz Erdélyt Ma­gyarországhoz visszacsatolni. Ö ugyanis Erdélyt Magyarország részének tartotta. Sőt attól félt, hogy a lengyel király nem áll meg ennél a győzelemnél, hanem azután Magyarország királya akar lenni. A Habsburg uralkodó magatartása miatt szinte lehetetlennek tűnt a nagy euró­pai oszmánellenes összefogás.

Drága, de eredményes hadjáratok

Báthory nem volt a törökellenes szövetség támogatója. A pápai nuncius biztatásaival szemben kifogásokat emelt. Kijelentette, Lengyel­ország száz éve őrzi a békét az oszmánokkal, ezért nem akar harcba bocsátkozni. Máskor azzal védekezett a javaslat ellen, hogy nem lehet lekötni a tatárokat, akiket az oszmánok nagyon jól fizetnek, és minden egyéb módon is igyekeznek magukhoz kapcsolni.

Bár Lengyelország számára az orosz hadjáratok győzelmet hoztak, kimerítették az ország kincstárát, és a lengyel rendek nem szavaztak meg további összegeket a háború folytatására. Amikor a felek között közvetítő Antonio Possevino jezsuita atya a pápa békéltető szándékát is kinyilvá­nította, Báthory készséggel megkötötte a tíz évre szóló fegyverszünetet 1582. január 15-én. A békében lemondott hódí­tásai egy részéről, a Pszkov és Novgorod körüli várakról, IV. Iván cár pedig visszaadta Livóniát és a korábban Litvániához tartozó területek egy részét.

(folytatjuk)