A dunai hadihajós

Az érettségim előtt 1944 májusában a továbbtanuláson gondolkodtam. Közgazdásznak készültem, de több ismerősömet az iskolapad helyett egyetemi zászlóaljakba sorozták be. A háború vége felé erre nem éreztem különösebb késztetést, ezért naivan – a felmentés reményében – egy hadiüzembe, a Magyar Folyam és Tengerhajózási Vállalathoz (MEFTER) jelentkeztem hajósnak. Szó szerint a mélyvízbe cseppentem, hamarosan a Buda nevű modernebb, hosszújáratú hajóra osztottak be, ezt követően a hasonló típusú Etelére kerültem. Amikor később hat hajót aknakeresőnek vonultattak be a folyamőrséghez, a legrégebbire, a kiegyezés évében vízrebocsátott Fulton lapátkerekes gőzösre helyeztek. Ezt követően az 1869-ben épített Zoltán hajó lett az otthonom. Az „oldtimer” átvészelte a vérzivataros időket, s ma múzeumként várja az érdeklődőket.

Kicsit gyanús volt számomra, hogy a hajóra nőtlen vagy gyermektelen férfiakat vezényeltek. Később a veszélyes helyzetekben megértettem az okát. Intelligens parancsnokom volt: Bjelusits Artúr. Orsován született, s a magyaron kívül perfekt beszélt németül, franciául, románul és szerbül. A hajó eredetileg vontatóhajónak épült, de a háborús körülményekre való tekintettel palánkokkal erősítették meg a kormányállást, s egy 20 mm-es gépágyúval is felszerelték.

Hétszáz kilós aknák

Az aknák felkutatása és megsemmisítése volt a feladatunk. A munkánkra különösen szükség volt, mivel korábban az Erzsébet királyné gőzös nyolcszáz utasával aknára futott Kisapostagnál. A kapitány lélekjelenléte akadályozta meg a nagyobb tragédiát. Az angol sekélytengeri aknákat ejtőernyővel dobták le a szövetségesek. A nagyobb pokolgépek hétszáz, a kisebbek négyszáz kilósak voltak. Iszonyú erejük volt, a tengerben is ötven méteres mélységből tettek harcképtelenné hajókat. Az ötszáz méterenként mindkét parton „cikkcakkban” szolgálatot teljesítő folyamőrök, valamint a víz közelében élő és dolgozó személyek jelentették az aknák vélhető helyét, amit gondosan feljegyeztem a térképre. Összesen mintegy 1300 aknáról volt tudomásunk.

Májustól novemberig folyamatosan Bécs és Belgrád között ingáztunk. Legalább tízszer jártuk meg az utat, állandó veszedelemben éltünk, hiszen minden pillanatban felrobbanhattunk volna. Az aknákat időzítették, volt, amikor az első hajóra élesedtek, volt, amikor a számlálót magasabbra állították. Ráadásul többféle aknát dobtak le, némelyik a motorzúgásra aktivizálódott. Másokat időre programoztak, amennyiben a hírszerzők nagyobb konvojt jeleztek. A Keleti-tengerről származó speciális, mintegy ötven méter hosszú, méteres átmérőjű vascsöveket (ún. szivarokat) húztunk magunk után. Ezekbe elektromágneses cellákat szereltek, amiket egy hajóaggregátorral töltöttünk fel. Ezek olyan impulzust továbbítottak a mélybe, mintha hajók mennének odafenn. Egy másik keresőtípus, a ZQ, a „tengeri tehén” hasonló szerepet játszott, csak fából készült. A mindennapos stresszt mindenki másként dolgozta fel, parancsnokom például az idegességtől nem tudott borotválkozni, s állandóan össze-vissza vágta magát.

Hála az életért

Természetesen nem csak rettegésből állt az életünk. Kellemes emlékeket, lelki élményeket is őrzök. Például Pozsonyban, a Blaha nevű híres vendéglőben múlattuk az időt. Egyszer a koronázó városban operába is eljutottunk. Máskor a Koronázási templomba mentünk misére, vagy betértünk egy fohászra más templomba, megköszönve a Teremtőnek, hogy még élünk. Ezt a kis hálaadást, ahol lehetett, megtettem. Nem csak katolikus templomban tekintettem az égre, hiszen családom kőszegi és nagysitkei rokonsága evangélikus volt. A háború borzalmai között tudomásul vettem, hogy engem fentről óvnak. Passauban a világ akkori legnagyobb orgonája mellett énekeltem az osztrák hívekkel, akik szintén féltek a jövőjüktől. Szép hangomat is Isten adományának tekintettem, a Mátyás templomban három évtizeden keresztül a déli misén előénekesként számítottak rám.

Fürdőkádban őrzött halak

Ambícióimat (ami javarészt a túlélési vágyból fakadt) feletteseim is értékelték, s három hónap után már fedélzeti tisztté léptettek elő. Két kabinom volt: egy iroda és a szálláshelyem. Hadnagyi rangot kaptam, s a zsoldom is megemelkedett, a veszélyességi pótlék is egy fizetést tett ki. Tisztként a hadtápért és az egészségügyért is felelős voltam. A cserkészetben és a leventeképzésben tanultaknak később a sebesültek ellátásában vettem nagy hasznát; a Bácska hajón például egy szülésnél is segítettem.

A hajón 20–30 ember folyamatos – a jegyrendszer körülményei közötti – ellátásának megszervezése leleményességet kívánt. Az aknáknak egyetlen pozitív hozadéka volt: a robbanás rengeteg halat dobott a felszínre. Voltak közöttük kétméteres harcsák, azokat csáklyákkal húztuk be a csónakba. Az értékesebb halakat, mint a kecsege és a márna, elfogyasztottuk. A nagyhalakat az apatini halfeldolgozónak vagy a vukovári hajógyárnak adtuk el, esetleg negotini borra cseréltük. A nagyobb készletet lefagyasztottuk, az élő halakat egy fürdőkádban őriztük az ínségesebb időkre. Ha vörösborban főztük a halászlevet, akkor fehérbort ittunk hozzá, ha fehérborban készült a leves, ahhoz vörösbor dukált.

Aknák utáni menekülés

Decemberben már menekültünk a front elől, s a szentendrei Duna-ágban 15–20 hajó torlódott fel. Az oroszok már a Pilisben és Naszályon voltak, s a Pilisből, a Vöröskőtől tudták tájékoztatni a naszályi ütegeiket. A háború után egy április 4-i pilisi túrán találkoztam Budapest egykori városparancsnokával, Zamercev tábornokkal. A marsall megerősítette feltételezésemet a vöröskői felderítőpontról. E harcok idején a Hargita nevű hajón szolgáltam, amelynek első kéményét el is találták. Egy német sérült dereglye pedig a hajónk orrát törte szét, így állandóan szivattyúzni kellett a raktérben. Ekkor azt tanácsoltam a parancsnokomnak, hogy Kisoroszinál vágjunk át az ellenkező partra. Egy Sztálin-gyertyamentes éjjelen sikerült kockázatos akciónk, később Komáromban megpróbálták kijavítani a Hargita sérülését, sikertelenül.

Így a Bácskára helyeztek, az egykori DGT (Első Duna-gőzhajózási Társaság) hajója „megette kenyere javát”, de szolgált becsülettel. A hajón és a vontatott uszályán 150 katona, és néhányuk családja is utazott, Komáromban a Monostori erődnél vettük fel őket, s vételeztünk utánuk élelmet. Egy Vág parti káposztaföldről nagy mennyiségben „takarítottuk be” a termést, ez a készlet később nagy segítségül szolgált. Ásványrárónál szarvast is sikerült lőni: így a szarvasborda lucskos káposztával fogás igen népszerű volt.

Az aknák után a menekülés izgalmai vártak. Kremsben például egy amerikai légitámadásnál éppen mosakodtam, s egy fürdőnadrágban szaladtam ki az erdő védelmébe. Egy horhosba ugrottam, ahol a vizes jégben vészeltem át a veszélyt. Valamelyik bajtársam dobott rám egy köpenyt később, hogy meg ne fagyjak.

Öreg hajónk, a Bácska Wa­chauig bírta, fa keréklapátjai a Duna harminc centis jegén törtek úgy darabokra, hogy megreparálásukra már nem volt lehetőség. Egy német robbantó-különítmény mindenkit kivezényelt a hajóról, félórát adtak az összepakolásra, majd a hajót az uszályokkal együtt felrobbantották. Szerencsém volt: a Sajó nevű hajó vett fel, s visszavitt egykori bázisomra, a Zoltánra.

Csendes éj a fogságban

Számomra a háború Linz fölött, egy Goldwörth nevű kis községben ért véget. Négy matrózzal mentünk el vásárolni. Amikor átvágtunk egy erdőn, a lövészárokban remegő német kiskatonákra lettünk figyelmesek. Szembe velük egy dombon vagy 15 Sherman tank csöve látszott. Tanácsoltuk a katonáknak, nehogy felvegyék az egyenlőtlen harcot, de tisztjük fegyverrel kergetett el minket.

Egy kerülő úton sikerült időt nyerni, amikor egy útkereszteződésben utánfutós dzsipbe rohantunk, és a platóról vagy tíz fegyveres ugrott le. Németül értettük meg magunkat, visszaküldtek a hajóra, s követelték, hogy ha vannak leszerelhető fegyvereink, azokat délután négy óráig egy mély gödörbe tegyük ki a partra. Futva tettük meg az utat a Zoltánig, ahol történetünket hitetlenkedve fogadták, de győzött a józan ész. A már ott várakozó tizenöt hajó személyzete is eleget tett a kérésnek.

Ezután Passau fölött, Schal­dingban már több mint hatszáz magyar gyűlt össze a hajókon: folyamőrök, tengerészek, aknászok, s menekültek. A hadifogság azt jelentette, hogy csak engedéllyel szállhattunk partra. Jól berendezkedtünk, csak az ünnepek voltak szomorúak. Emlékszem viszont, hogy 1946 karácsonyán a hajóból áhítattal néztük a falusiakat, akik a hegygerincen lampionokkal mentek éjféli misére, s a Csendes éjt énekelték.

Az utolsó krónikás

Fontos feladatunk volt a tömeg lekötése, mivel gyakoriak voltak a veszekedések. Ezért születés- és névnapi összejöveteleket, előadásokat, sportrendezvényeket szerveztünk, próbáltuk az emberekben a lelket tartani. Az ellátás kielégítő volt, hol jeggyel, hol dollárral tudtunk élelmiszert vásárolni. A helyi lakosoknak, katonáknak sétahajózást is szervezhettünk, ebből némi bevételre tettünk szert. Hálás lehetek nővéremnek, aki tanárként csiszolta német tudásomat, mivel engem bíztak meg többek között az élelmezési feladatokkal, sőt tolmácsként is alkalmaztak.

A hazatérés karnyújtásnyira került, amikor egy kormánybizottság látogatott hozzánk dr. Vané Tibor vezetésével. A személyhajók egy „partizánakcióval” jutottak haza Linzből. Parancsra – fűtéspróba ürügyén – befűtöttek néhány személyhajót, amelyek egy jelre elindultak lefelé a Dunán. Az amerikaiak riadót fújtak, s felsorakoztak tankokkal a parton, viszont velük szemben – az előzetes egyeztetés nyomán – az oroszok is megjelentek, a konfliktus viszont elmaradt. E manőver hátteréhez tartozik, hogy az amerikaiak tévesen a hajókat állami tulajdonnak, így hadizsákmánynak tekintették, holott a MEFTER 16 ország részvényeseinek volt a tulajdona.

1947 júliusában léptem hazai földre. Szerencsére a hajókon, ahol szolgáltam, nem voltak áldozatok. Ma már viszont társaim fentről tekintenek rám; krónikásként utolsóként oszthatom meg háborús történetünket.

Lejegyezte: Csermák Zoltán