Szókratész védőbeszéde a Facebookon

– Ez a kötet mennyire személyes és mennyire hasznos a kívülállóknak?

– Személyes annyira, mint minden önvallomás, sőt mint minden irodalmi mű, hisz a szerző mindig saját, alaposan körüljárt gondolatait, élményeit, világról vallott elképzeléseit jeleníti meg valamilyen módon. Azt, hogy ezek a néha egészen mély önkitárulkozásról is szóló írások mások számára is hasznosak, az első megjelenési közegében tapasztalt reakciók bizonyítják, hisz már akkor javasolta valaki, hogy ki kellene őket kötetben adni, amikor én még nem is gondoltam erre.

– A második rövid kis írásnak a Béke címet adta. Békében élünk önmagunkkal? Mennyire változott ez az utóbbi évtizedek során, szakemberként hogyan látja?

– Az emberek igen nagy része egyre kevésbé él békében önmagával és/vagy a környezetével. Korunkat a nem föltétlenül csak jó értelemben vett szabadság, illetve az arra való törekvés jellemzi, és ez a normák fellazulását, sőt, helyenként-időnként az eltűnésüket eredményezi. Ez jó, mert minél kevésbé beszabályozott az életünk, annál több lehetőségünk van kitekintésre, önmeghatározásra, de rossz is, hisz ezzel együtt eltűnnek a fogódzók, a biztos pontok, ami sokféle gubancot, megtorpanást, békétlenséget okoz. Forrongó, sokféle kihívással szembesülő korunk nem igazán képes egységes és kiforrott válaszokat adni, ez önmagában békétlenséget eredményez, ami az egyéni létben is erőteljesen lecsapódik.

– Kötetében olyan problémákat vet fel, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak. Néha erősen, néha kevésbé. Önben ezek mikor és hogyan fogalmazódtak meg? Írás közben, a Facebookon kommunikálva ismerős-ismeretlenekkel, vagy mindig is fekmerültek önben e kérdések?

– Mindannak a jelentős része, amit eddig leírtam, lassan, az évek során fogalmazódott meg bennem, és csak idő kérdése volt, hogy mikor milyen formában jön ki belőlem. A Facebook-adta lehetőségek, a kíváncsiságom és a kísérletezésre való hajlamom együtt vezettek oda, hogy elkezdjem leírni ezeket a gondolatokat. Természetesen a közösségi felületen folyó állandó, többé-kevésbé építő, de mindenképp stimuláló kommunikációs feltételek inkább csak kovászként működtek: előcsalogatták mindazt, ami ott lappangott a gondolataimban, illetve némelykor rávettek arra, hogy odafigyeljek bizonyos jelenségekre. Persze ilyenkor is mindig kiderült, hogy valamilyen módon már foglalkoztam az illető problémával: legtöbbször már csak irodalmi formába kellett öntenem.

– A tudásról, a téli elvágyódásról, Szilágyi Domokosról, a test és a lélek egységéről, az önbecsülésről, a külsőségekről – egy-egy szösszenetet, épp csak “feldobja a labdát”. Miért? Gondolt-e arra, esetleg megkísértette-e a lehetősége annak, hogy ezeket bővebben is kifejtse?

– Egyrészt az eredeti közlési felület – a Facebook –, másrészt korunk valódi igénye a rövidségre eleve meghatározta az írások hosszúságát. Ebből következik az is, hogy némelykor ez a terjedelem „csak” arra elég, hogy „feldobjam a labdát”. Ám ne feledjük, hogy néha a jól felütött szellemi labda olyan pályát képes az olvasóban bejárni, illetve az olvasóval bejárattatni, amit talán másképp több tíz oldal sem lenne képes kiváltani. Ezért ez így van jól. Az már egy másik kérdés, hogy ezek a témák – és talán a többi is – megér az alapos körüljárást. A tudásról, a test és lélek egységéről, az önbecsülésről, a külsőségekről viszonylag részletesen írtam a szakkönyveimben. A téli elvágyódásommal szintén több helyütt, az útiélményeimben és máshol is, rendszeresen foglalkoztam. Szilágyi Domokos, és még néhányan, illetve bizonyos művek, akiket-amiket már ebben a kötetben is emlegettem, valóban megérnének egy szubjektív elemzést, aminek talán majd eljön egyszer az ideje.

– Az alkalmazkodásról is van egy gondolata, két mondat csupán. Azt mondja, hogy emberi tulajdonság, az állat nem bír alkalmazkodni. Ön szerint mikor kell és mikor nem (kellene) alkalmazkodni?

– Ez aztán a magas labda! A kérdés megválaszolására nagyon kevés az interjú szabta keret, hisz könyvtárnyi irodalma van. Az alkalmazkodóképesség – azaz az intelligencia – lényege a helyzetnek megfelelő válaszadás képessége. Ezért tudunk együtt élni, változni, ha szükséges, tiszteletben tartani mások igényeit és érvényesíteni a sajátjainkat, helyzeteket, feladatokat meg- és feloldani, eleget tenni forrongó, anómiás korunk elvárásainak. Alkalmazkodni valamilyen szinten majdnem mindig kell. Helyzetek, kihívások esetén föltétlenül és a lehető legjobban. Személyes kapcsolatokban a kérdés az, hogy kihez, mikor, mennyire és milyen áron idomulunk, illetve mennyire kölcsönös ez az oda-vissza játék, mert részben a személyek közötti viszonyok milyensége határozza meg a lelki életünk minőségét. Ha mégis megpróbálnék röviden válaszolni, akkor talán azt mondhatnám, hogy akkor, addig és úgy kell alkalmazkodni, hogy ne sérüljön az (alkalmazkodó) egyén.

– Az élet szinte minden területét érintik ezek a kis szösszenetek, amiből arra következtethet a figyelmes olvasó, hogy a szerző minden iránt érdeklődik, kíváncsi, nyitott. Mindig ilyen volt?

– Igen, mindig ilyen voltam és ilyen szeretnék maradni még sokáig. Mindig sokat olvastam, ma talán valamivel kevesebbet, mint szeretnék, de így sem keveset. Zeneiskolába jártam, zongoráztam és a zene az művészi kifejezés, a megérintési lehetőség csúcsát jelenti számomra. A képzőművészet a művészet egyetlen területe, amibe nem kóstolhattam bele gyakorlatilag, hisz képtelen vagyok egy egyenes vonalat húzni, de mindennapjaimat elképzelhetetlennek tartanám nélküle (és egyre gyarapodó műtárgyaim nélkül). A filozófia, szociológia, (kultúr)antropológia és sok más rokonszakma, tehát azokba is szívesen kalandozom, a kvantumpszichológia pedig óhatatlanul elvezet a fizikához, az életfilozófia meg az ideológiákhoz és a valláshoz. És mindezt tetézi a szakmám adta nem akármilyen (élet)tapasztalat: a sorsok, emberi történetek megismerése, illetve nem ritkán befolyásolása. Közhely, de épp ezért igaz, hogy minden mindennel összefügg és csak így lehet valamilyen rálátást kapni az élet dolgaira. Talán az érdeklődéseim, foglalatosságaim arányai változtak az életem során, amit részletesen felsorolni túl hosszadalmas lenne.

– Mit ajánl azoknak, akik nem találják helyüket a világban, nem érzik magukat jól a bőrükben? Tudna tanácsot adni nekik, módszereket javasolni?

– Nem, sem ajánlani, sem tanácsot adni vagy módszereket javasolni így általánosságban nem tudnék. Valójában általános jól-lét receptek nincsenek és bár léteznek bizonyos alapfeltételek, amelyek jó közérzetet biztosítanak, illetve irányelvek, melyek az értelmes élet építésében segítenek, felelőtlenség, hazardírozás és szakmaiatlanság lenne ezeket csak úgy világgá kürtölni. Mert valójában senkinek sem tennének jót. A jó, minőségi emberi kapcsolatok, az értelmes elfoglaltság, a hobbi, a célok és álmok mind a minőségi élet feltételei. Kialakításuk, megszerzésük nagy, emberpróbáló feladatok.

– Ezek az írások a Facebookon jelentek meg, sokan olvasták, hozzászóltak, vagy csak lájkolták. Ezek generálták a következő gondolatokat, közléseket? Ha igen, mennyire?

– Az első írásokat a Facebookon kíváncsiságból posztoltam. Ez a kíváncsiság, sőt kísérletező kedv – mit bír meg egy ilyen színes, széles palettájú közösség? – mai napig megmaradt bennem. Legtöbbször pillanatnyi hangulatok, történések, beszélgetések váltották ki az írásokat, de volt több alkalom, amikor egy kommentre válaszként írtam egy elmélkedést vagy pontosító miniesszét. Illetve néhány alkalommal a kommentek sajátosságai váltottak ki egy kis eszmefuttatást.

– Milyen hozadékai vannak ennek a viszonylag újszerű – virtuális – kommunikációnak? A sokat szidott hátrányairól most inkább nem kérdezném, koncentráljunk a pozitívumokra.

– Eléggé nehezen kóstoltam bele ebbe a virtuális közösségi világba: sokáig ellenszenves volt, mert én alkatilag individualista vagyok, bár nagyon fontosak számomra bizonyos közösségi értékek, hisz erről szól az új könyvem is. Miután ellenben megismertem és felfedeztem a dinamikáját – képes vagyok átlátni bizonyos összefüggéseket, illetve rájönni a rejtett, a kevéssé nyilvánvaló törvényszerűségeire, mert ilyenek bizony vannak –, egészen lenyűgözött. Hihetetlenül sokat elárul a gondolkodásról, a figyelemről, a szövegértelmezésről, az ízlésről és közízlésről, emberi magatartásokról, viszonyokról, érzelmekről illetve azok hiányáról, no meg a sajátos kommunikációs lehetőségekről. Pillanatnyilag úgy látom, hogy érdemes lenne foglalkozni a virtuális kommunikáció és a virtuális kapcsolatok dinamikájának (!) lélektani elemzésével, azon túlmenően, amit már leírtak róluk, és inkább a fiatalokkal kapcsolatosan. Hozadékának tartom a gyors informálódási lehetőséget, a könnyű kapcsolatkialakítási és kapcsolattartási módot, a lehetőséget arra, hogy viszonylag könnyen simogatáshoz, azaz pozitív visszajelzéshez jussunk (igaz, negatívhoz is!). Továbbá azt a képességét, hogy ideig-óráig azt az illúziót kelti, hogy feloldja az egyének magányát (természetesen közben hangsúlyozom, hogy ezek nagyon sok veszélyt és potenciális sérülést is rejtenek magukban).

– Számíthatunk-e folytatásra?

– Igen, van folytatás. Vannak hétfői gondolatok és hétvégi elmélkedések, bár az utóbbi időben ritkábban, mert egyéb elfoglaltságaim kissé háttérbe szorították az írást. És persze más ötleteim, terveim is vannak, amiket meg szeretnék majd írni.