Szakmai kiégés: amikor a munka értelmét veszti

Elgondolkozott: vajon harcolni kellett volna az állásáért, még akkor is, ha a munka már nem a gyermekekről és azok családjaikról szólt, hanem az egymással való versengésről és a fizetésről? Ennek semmi értelmét nem látta. Akármilyen kellemetlen is volt számára a munkanélküliség, azt érezte, hogy abban a formában munkájának már semmi értelme nem lett volna. Szakmailag kiégett.

Nem volt képes ettől megvédeni magát. Depressziója addig tartott, amíg újra olyan munkát talált, aminek értelmét látta.

A „megkérdőjelezhetetlen” jótevő

A kiégésről kialakult általános kép a hosszú évtizedekig megerőltető szakmai stresszt megélő szakember képe, aki elveszíti érdeklődését munkája iránt. Ez a köztudatban kialakult általános kép, de a lényeges elemek mások. Nem kell évtizedeknek eltelniük, és nem akármilyen érdeklődésvesztés vezet kiégéshez. Figyelemmel kell lenni a kiégéssel járó depresszióra is, annak minden kellemetlenségével.

És ez nem véletlenül van így. A kiégés tipikus előszobája az olyan munkaviszonynak, szakmai beosztásnak, ahol a munka nem csak a pénzről szól. Az ilyen munka végzése emberi sorsokat határoz meg. Ha az embereken segítenek, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért. Ez a fajta munka személyes felelősségérzethez vezet. Az ember azt érzi, tőle függ a másik ember életesélye. Ezt gyakran eszébe is juttatják akár köszönet, akár kritika formájában. Az ember tehát áldozatokat hoz, hogy segíthessen. Esetenként megalapozatlanul alacsony fizetés mellett, túlóravállalással, a környezet kritikáinak folyamatos semlegesítésével. Sokszor nekiszegezik a kérdést: miért teszed mindezt ennyi pénzért? Ez a személyes nárciszizmust is táplálja: azt jelzi, hogy felelősségteljes munkát végez. Másképp miért vállalná? Akár egészséges önbizalomnak is hihetnénk, ha nem következne be sorsszerűen a következő összetevő, a megalázás.

Amikor nem vesszük észre, hogy mi történik velünk

A másokért dolgozó ember elhiszi, hogy amit tesz, az megkérdőjelezhetetlen értéket képvisel, aminek sem ő, sem más nem vitathatja értékét. De sem a segítő, sem a környezete nem feltétlenül angyali teremtés. Az élet zajlik és a konfliktusok felgyűlnek. Ami az egyik ember számára az elesett támogatása, az a másik számára egy ingyenélő eltartása. Ami az egyik számára egy gyermek tanítása és felzárkóztatása, az a másiknak haszontalan ismeretek erőltetését jelenti. Amíg valakit támogatva jót teszünk, addig az érintett fél kiszolgáltatottként élheti meg helyzetét, amelyben ő kénytelen lenyelni a segítő stílusát és heppjeit. Ha valakit a változásra bátorítok, ő azt kioktatásként élheti meg.
Eljön az a pillanat, amikor az ember tudomására hozzák, hogy mindaz, amiért ő áldozatot hozott, személyes döntés volt, a munka menetét és mikéntjét ezután mások határozzák meg. Aki addig felelős szakemberként dolgozott, hirtelen úgy érzi, képtelen megfelelni az új elvárásoknak. És

A szakma alapvető értékeinek hiányában a segítő ember szó szerint nem tud dolgozni. Szakmailag kiég.
Erre jön a depresszió. Az embernek nemcsak szakmailag kell újra feltalálni magát, de a szakmai tapasztalat itt ellene is fordul. Minél hosszabb idő telt el a kiégés előtt, annál több szempontot és érvet tanult meg arról, hogy az ilyen munkát csak „szívvel” lehet végezni. És pont a szíve az, amin átgyalogoltak.
„Hülye voltam” – nem szép szavak ezek, de gyakran így jellemzi magát a kiégett ember, aki próbálja megmagyarázni, mi is történt vele. Amikor már túl van a történteken, úgy látja, hogy a helyzete sorsszerű volt. Hiszen hagyta magát bepalizni, és elfogadta mindazt a személyes áldozatot, amit aztán mások egyetlen mozdulattal értelmetlenné tettek. Miért nem látta mindezt előre, kérdi magától. Nos, könnyű lenne azt mondani, hogy az ilyen megérdemli sorsát, hiszen tudta, mit vállal. De ez egyszerűen nem igaz. Az ilyen személyeknek hosszú ideig mondták, sőt elvárták tőle az önfeláldozást. Az igazság az, hogy

Furcsán hangozhat egy lelki zavartól szenvedő csoportról azt mondani, ők az áldozatot hozó emberek. Olyan ember éghet ki, akinek tönkretették a hitét. Komoly erőfeszítéssel dolgozó ember, akit olyan módon sértenek meg, hogy elveszti hitét munkájában és saját magában. Az ilyen embert a szakma szempontjából is kár elveszni hagyni. Amikor orvost, tanítót, tanárt, lelkészt választunk, gyakori elvárás, hogy ő legyen a legjobb. Ilyenkor a szakmabeli egyfajta felelősséggel is tartozik ezen emberek lelki védelméért. E szakembereknek az ügyfeleiként, főnökeiként vagy a munkájukat szabályozó politikusként lelki egyensúlyuk megtartása a mi felelősségünk is.

A járható kiút

Kiégés esetén vissza kell építeni a hitet abban a világban, ami éppen összetört az emberben. A lelki zavarok esetében azt keressük, hogyan lehetne másként látni a világot, hogy a lelki zavartól egy valóságosabb világszemléletre jusson. A kiégés esetében ez nem elég. Nemcsak a szenvedőnek kell visszakapnia hitét, de meg is kell erősíteni abban, hogy bírja a további küzdelmeket. Meg kell erősíteni a kommunikációs képességét, hogy jobban el tudja fogadtatni döntéseit és cselekedeteit. Hogy megnyerje a szükséges támogatásokat, és képes legyen időben észrevenni, kivédeni az ellene irányuló lelki támadásokat. Újra kell építeni egészséges önbizalmát, de a nárciszizmusát csökkenteni kell. El kell fogadtatni vele: a világban semmi sem abszolút értékű. Ha mi mégis annak tekintünk valamit, akkor készek kell lennünk megfizetni annak árát.
A második stratégia az, hogy aki kiégésre hajlamosító munkát végez, az tudatosítsa a veszélyt és tanuljon meg más forrásokból lelkileg és esetleg anyagilag is újratöltődni. A mindent egy lapra való játszás további kiégésekhez vezethet. Ilyen esetekben

Meg kell értenünk, hogy ez nem hóbort, nem idő- és pénzveszteség, hanem alapvető igény arra, hogy lelki egészségünket meg tudjuk őrizni. Saját lelki egészségünkre odafigyelni azt jelenti, hogy erőt gyűjtünk a munka és a hivatás folytatására. Szerencsénkre van miben válogatni. Lehet sportolni, családdal minőségi időt tölteni, a hobbik, a művészetek mind jó megoldást jelenthetnek. Mindenki választhat olyant, ami számára elérhető és hatékony. Éreznem kell, hogy az a tevékenység független a munkahelyi megszorításoktól, eltereli a figyelmemet a mindennapi gondokról, és élvezetet ad.
Érdemes tehát átgondolni életünket, és kritikusan viszonyulni a külső-belső bíráló hangokhoz. Nem elég a kötelességünket elvégezni: képesek kell lennünk erőt gyűjteni a folytatáshoz.

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta