Szabadon választható

Történik velünk az élet... Kronológiához kötjük. Benne az idő fogalma már kisgyermekkortól lebeg fölöttünk. Sürget. Talán úgy kezdődik, hogy anyának vagy apának oda kell érnie valahová, ezt vagy azt elintézni... Eleinte ellenkezünk, majd ha nehezen is, de hozzászokunk a napirendhez, egyre jobban képessé leszünk beütemezni programjainkat. Keretek kellenek. Megtanuljuk, hogy a lét menetrendfüggő, ha el akarjuk kerülni a kaotikus „forgalmi” dugókat.

Valahogy jobban sűrűsödnek manapság a feladatok, több lábon próbálunk megállni, noha az egyensúlyhoz elég bőven az a természetadta kettő. Van a „muszáj” és szorosan mögötte a vágyak. Végeláthatatlan a tudnivalók elérhetősége, vele duzzad az óhaj is, hogy értesültek legyünk, hogy beváltsuk álmainkat. Kíváncsiak vagyunk és sokat akarunk. Nem szeretünk várni. Fogyasztunk, gyűjtünk, lecserélünk. Ezért keményen megdolgozunk. Rossz a kedélyünk, hiányérzetünk van. Magunkkal is perlekedünk, és belefáradva várjuk a szabadságot, mikor egész éves munkánk megkoronázásaként egy „jó helyre” elutazunk. Na és ott... Ott majd letesszük a gondokat, ott végre vidáman pihenünk! Összeszorított fogakkal hajtjuk a mókuskerekünket, közben a kifogástalan nyaralást forgatjuk magunkban. Dühösen panaszkodunk a kánikulára vagy a hideg szélre, a „megint esik” is borússá tesz. Utáljuk az időjárást. Amikor elérkezik a szabadság ideje, tovább pörgetjük a kényszerek kerekét. Mert olyannak kéne lennie, ahogy azt elterveztük. Világos, hogy nem úgy lesz... Becsúszik egy esőnap, rögtön az elején! Otthon felejtünk valamit. A strandon a szomszéd túl hangos (vagy olyan csendes, hogy szinte zavaró)... Így megy ez, míg letelik az Idő. Nem vicc.

Amikor a körülményektől tesszük függővé saját szabadságélményünket, szorongunk. Valós vagy képzelt okokat teszünk felelőssé. Persze, kell az óvatosság, azonban könnyelműség elfeledni az örömre való képességünket. Hiszen az egész életünk vándorút. A belső időjárásunkért pedig mi vagyunk az illetékesek. Megszűrhetjük, mi az, ami valóban szükséges számunkra, és mi az, ami meggátol, hogy teljességgel éljük meg a pillanatainkat. Az eseményeket nem tudjuk megváltoztatni, ám a hozzáállásunkat igen! Mind átutazók vagyunk. Vándorlásaink nem kizáróan a munkahelyen beütemezett szabadidőnkre vonatkoznak. Mozgásban vagyunk, élményeket tapasztalunk. Belső iránytűnkkel szabályozzuk életünk minden állomását. Lazítani bármikor tudunk, emlékezzünk csak kiskorunk apró örömeire! Elég volt pocsolyákban dagasztani a sarat, miközben éppen záporozott. Maszatos-kócosan, egy szelet zsíros kenyérrel a kezünkben lógattuk a lábunkat és csak bámultunk ki a fejünkből... Pokrócon olvastuk kedvenc mesénket... Jókat bújocskáztunk a barátainkkal, vagy „csak” bámultuk a felhőket. Lustálkodtunk, mondanánk ma. Igazából időcsavarogtunk. Kiestünk a kötelezőből, hogy önfeledten élvezzük a szabadidőt, ami nem a vakációban, hanem mindennap rendelkezésünkre állt. Ez felnőtten máshogy lenne? Kétlem.

Vannak mozzanatok, amikor megáll kicsit minden. Olyan, mint egy pohár hideg limonádé a hőségben. Felébreszt és hűsít. Elérhető boldogság...