Erős – gyenge

A kor, amelyben élünk, bizony nehéz falat, nem árt belátni. Közvetlenül nincs a térségünkben háború, nem fenyegetnek természeti csapások és lesújtó éhínség, mégis... Az erőviszonyok mintegy gombnyomásra élesre töltenek, még családi szinten is. A külső harc pedig beizzítja a belsőt is, s ördögi körben gerjedve nyilvánul meg. Mert ki akarna „vesztes” lenni!?

Szoktuk mondani, hogy „aki életrevaló, a jég hátán is megél”. A hozzátársuló kép egy mindenre elszánt, kemény, győztes embert vetít elénk. Azonban nem hiszem, hogy elődeink feltétlenül arra gondoltak, hogy átgázolva másokon tegyük ezt. A „szent háború” sem arról szól, hogy egy külső ellenséget kellene legyőzni, hanem önmagunk azon oldalait, melyek hiányosak. Nem szolgálnak bennünket, se másokat a célok elérésében. A hiányt pedig – bármikor erre elszánjuk magunkat –, bizony betölthetjük. Rajtunk áll, milyen eszközökkel, és mikor tesszük ezt.

Bár néha úgy tűnhet, darabjainkra esünk szét, mégis érdemes rálátni, hogy talán éppen ezekben a pillanatokban találunk helyünkre. Egy olyan kiindulási ponthoz, ahonnan ha elesünk, végül csak felállunk. Nagyszerű perspektíva lentről nézni a dolgokat. Felfelé! Ott születnek a legjobb gondolatok és álmodni merünk, hogy aztán meg is cselekedjük álmainkat. Szükségünk van arra, hogy rátaláljunk az alázatra, amit csakis gyengeségünk megélése nyújthat.

De mit is takar a „gyenge” szavunk? Mint sok minden ezen a világon, a szó értelmezése is kettős hatású: egyrészt csekély, erőtlen, másrészt puha, finom. Együtt érdemes elfogadni. Amikor puhák vagyunk, lágyak, finom energiákkal telítjük magunkat, érzékenyebbé válunk. Lelki erőnk sokkal intenzívebben van jelen minden viselkedésünkben. Nem kell extra erőfeszítés ahhoz, hogy együtt érezzünk másokkal, ami egycsapásra megszünteti egyik legfájdalmasabb hiányunkat: a magányosság érzetét. Ilyenkor úgy érezzük, én is, a másik is, emberből vagyunk. Nem arra fókuszálunk, ami elszakít bennünket, hanem arra, ami közös: érzünk, dobog a szívünk, vágyaink vannak és élni szeretnénk. Ebben az állapotban semmi sem igazán nehéz, hiszen el tudjuk ismerni , hogy úgy vagyunk jól, ahogy éppen vagyunk. Az élet egyszerűen és magától értetődően zajlik, mintha minden a segítségünkre szolgálna, hogy előrehaladjunk. Természetesen „működünk”, a céljaink is letisztultak, valóságosak. Kevesebb elvárással, jóval többet vagyunk képesek méltányolni, megannyit értékelni. Nincsenek falak, mert nem arra pazaroljuk energiánkat, hogy építsük azokat, s még nyomorultabbul létezzünk a különbejáratú kis tornyainkban. S akkor is, ha tőlünk független problémákat szül a világ, megbirkózunk velük. Túléljük. Akár a fűszál, mely áttelel. Nem él a jég hátán ugyan, de a jeget is elbírja, mintha tudná, hogy nem áldozata egy évszaknak. Ez is az élet rendjének egyik momentuma. Hiszen jön a tavasz, amikor a hó, a jég is elolvad, s azt türelemmel kivárja, együtt társaival.

Erősek vagy gyengék a fűszálak? Erre a kérdésre mindössze egy helyes válasz létezik: rugalmasak!