Én is pisze, te is pisze...

Halkan, átütőn, mélyen, mennydörögve, csilingelőn, és még annyi módon hangzanak szavaink! A szónak saját muzsikája van. Akkor is, ha írva van és csak szemünkkel kapcsoljuk össze a belső hanggal.

Tudjuk jól, hogy vannak jó és rossz szavak. Némelyek megindítóak, mások semmitmondóak, és valamiért a legerősebben a kegyetlen szavak hatnak ránk. Talán mert nem is vágyunk rájuk, felkészületlenül érnek. Idegszálakon csusszannak le az ajkakra és bumm! A robbanás nem belül zajlik, ekképpen az is, aki mondja, az is aki hallgatja, sérül. Egy bölcs mondás azt tartja, hogy az már bántás, amitől a másik ember gyomra összerándul. Erőszak tehát mindaz, amit érzelmileg és fizikailag is annak élünk meg. Nem kelt maradandó sérülést a bőrünkön, nem látható, mégis nyomot hagy... Hiszen ez is egy formája a tettlegességnek.

Mi a megoldás: húzódjunk össze és szenvedjük el némán, lenyelve a gombócot? Netán vágjunk vissza, égessünk fel kapcsolatokat, vagy elég, ha egy ideig szüneteltetjük őket? Noha mindenki „válaszolt” már így-úgy a szóbeli agresszióra, áhítjuk a megfelelő eszközt, hogy ne feltétlenül kelljen elszigetelődnünk egymástól.

Az élet nem harcmező. Küzdeni kell benne, ám azt mindig az értékesért, az építőért tegyük. A kulcs a tudatosság. Amikor tudatlanul cselekszünk, olyanok vagyunk, mint a csecsemő, akinek még nincs ismerete a világról. Követelőzik, mert nem tudja ellátni önmagát. A hangostól megriad, sírva fakad, szorong. Felnőtt fejjel tudjuk már, hogy választhatunk a lehetőségek tárházából. Reagálhatunk dühkitöréssel, hogy egyenlítsünk, ezzel fokozva a feszültséget, fenntartva a negatív légkört. Páncélt öltünk, elrejtőzünk benne, és győzni akarunk a saját „igazunkat” kiáltva – mit számít a másik! Az is lehet, hogy megszégyenülve fogadjuk a bántalmazást, és elkezdünk agyalni azon, hogy hol hibáztunk, bűntudatot gerjesztve magunkban. Vagánykodhatunk is, hiszen mit számít ez nekünk, ezt is ki kell bírni... Esetleg lefagyunk, mint a számítógép, és egy idő után párbeszédeket futtatunk fejben, hogy mit is kellett volna mondanunk.

A felsorolt reakciók én-védőek. Van úgy, hogy másként nem tudunk elhatárolódni attól, ami lehúz. Megküzdés, ami árulkodik arról, hogy végesek az energiáink. Határok kellenek. Megesik, hogy nem segít az őszinte szó – ez extrém eset. Akkor nincs mit tenni, el kell távolodni, időt és teret adni a másiknak, hogy valós képet lásson az érzéseiről, gondolatairól, valamint átértelmezze, mi a fontos: a csata vagy a kapcsolat?

Függetlenek vagyunk, mégis függünk bizonyos értelemben egymástól. Felnőni annyit tesz, mint igazi, meghitt kapcsolatokat teremteni, képessé válva arra, hogy saját nézőpontunkat is megkérdőjelezzük, miközben mások nézőpontjait is elfogadjuk. A mondatelemek érzéseket tartalmaznak és közvetítenek, érdemes tehát jól átgondolnunk őket, még mielőtt elhangzanak. A jó szándék kivehető akkor is, ha a szavak nem kedveskedőek, hanem határozottak, célirányosak.

Az erőszakmentes kommunikáció az eredményességet segíti. Azt a hozzáállást világítja meg, amire törekednünk kell: az „én is Oké – te is Oké” állapotra. Amikor valaki haragos indulattal fejezi ki magát, valami kimerítő zajlik benne, nem tud éppen máshogy viselkedni. Ideges, mert nyomás alatt van, és fogalma sincs, miért. Ez róla szól, az ő megélése. A mi teendőnk az, hogy ezt belássuk. Aki a leghangosabban üvölt, az a legbizonytalanabb. Mi tagadás, elsőként jó, ha felismerjük, hogy igenis fáj, mert nagyon tud ütni a szó. Ha valóban mi okoztuk a másik szenvedését, akkor bocsánatot kérünk, kijavítjuk. Azonban, amikor nincs közünk a belső vívódásához, legjobban tesszük, ha támogatjuk őt, hogy kifejezze valós érzéseit, rákérdezve, hogy konkrétan mi bántja? Segíteni úgy tudunk, ha egyensúlyban maradunk, nem vesszük át problémája súlyát magunkra. Válaszunk iránya a harmóniát teremtse, ami csakis úgy jöhet létre, ha figyelmesen, a szavakkal is azt keressük, hogy mindketten rendben legyünk általuk. Ily módon együtt teremtjük meg a megoldást.

Mindenki lehet rossz hangulatban, és ezt néha nehéz önmagunkban hordozni. Mennyivel emberibb erősíteni egymást, szavaink lehetnek oltalmazó, belső menedék, amitől a jó-ittlenni-érzés élhetővé teszi a világunkat. Az első mérföldkő ennek megvalósítására pedig az, hogy önmagunkkal legyünk rendben.

„Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban
És akinek szép a lelkében az ének
Az hallja a mások énekét is szépnek.”
(Babits Mihály)