Őrség, a leginkább érintetlen magyar vidék – 3. rész

„Az Őrségben letelepített határvédők, hogy el tudják látni a családjukat, az átlagosnál nagyobb birtokokat kaptak – mondta Gyürke Gyula a község volt polgármestere. – Azért használom a birtok szót, mert az magában foglalja a művelési ágakat: erdő, szántó, rét. A családi birtokoknak általában a fele volt erdő. Ez lényeges dolog, mert az erdő mindig létbiztonságot adott. A szántónak nagyon gyenge a termőhelyi adottsága a mi vidékünkön, tíz aranykorona körül van, egy Fejér megyei területen például negyven. A mai Bajánsenye a történelmi Őrség négy településéből áll. A II. világháború időszakában ezer száz lakosa volt, ma gyenge ötszázan vagyunk. A nagyobb birtokok miatt az őrségi családok többsége kuláklistára került, a településünkön élők nagy százaléka a Hortobágyon kötött ki: ötvenkilenc személy, tizennégy család. A mai Bajánsenye turisztikailag nem a frekventált települések közé tartozik, a Kerka völgyében helyezkedik el, mindig is a térség gazdasági központja volt.

Utána téglagyár, hengergőzmalom, s nagy fafeldolgozó üzemek működtek. A nyolcvanas évek közepén háromszáz gyerek járt ide iskolába, ma alsó tagozat működik kevés gyerekkel, a felső tagozat Őriszentpéterre jár. Van óvoda, bölcsőde, művelődési ház, hivatali kirendeltség, posta, háziorvosi körzet, védőnői körzet székhely. Alapvetően az ötszáz fő lakoshoz képest elég sok feladattal vagyunk terhelve.”

A kiállításról kijőve parkoló kisbuszokba botlottunk, láthattuk, tényleg sok az önkormányzat feladata: az iskola konyhájáról hozták ki a segítők az ételhordókat, s szállították a szociális ebédet a környék rászorultjainak.

– mesélte a falu vezetője. – Kialakult egy paraszti fazekasság, tavasztól őszig az emberek a földeken dolgoztak, majd télen a férfiak bevonultak a korongozó szobákba, műhelyekbe, csináló szobákba, kamrákba, melyik forrás hogyan említi. Az őrségi fazekas díszítő művessége a teljesen puritán felületet jelenti. Ennek egyik oka, hogy a református lét külsőségektől mentes megmutatkozás. Másrészt az elkészült alkotásokat más környezetben, például Somogyban adták el, vélhetően így sokkal jobban adaptálható volt a díszítetlen, vagy kevéssé díszített kerámia, mintha egy ismeretlen jelképrendszert vittek volna oda. A formavilágban érezhető mediterrán hatás. A korongolt alkotásoknak jelenleg is van piaca belföldön, de a külföldi fesztiválokon is keresettek.”

A mázak kinek-kinek saját fejlesztései, titkai. Jelenleg hat műhelyben kilenc fazekas dolgozik. Albert Attila saját késztetésre működtet egy ingyenes szakkört helyi gyerekeknek, azért, hogy: „Lelkük elválaszthatatlan része maradjon a fazekasság, mint érték.”

A kétszázhatvan lélekszámú falucska Fazekasházában is míves korongolt tárgyak sorakoznak. Szemmel látható a használhatóságra törekvés, kevés festett darab van. A díszítés nyomatokkal, fogatással, búgatással, rezegtetéssel történt. Megkülönböztetésül is szolgált az úgynevezett abroncsozás, amit egy 1888-as edényen is láthattunk. A tárolókat több körben fonatokkal látták el, a három fonat például a zsír tárolására utalt. A Fazekasház melletti gondozott tér ad helyet a Fazekas Napoknak, a nemzetközi korongozó versenynek, mellette a gyermekeket játszótér csalogatja.

Az erdei tisztáson magányosan álló templomból árad valami meghatározhatatlan erő, sugárzás; nem csoda, hogy évről évre egyre többen kötik össze életük fonalát falai között.

Velemér címerében is feltűnik a templom, a nap és a hold mellett. A közelben található a falu temetője, ahol még felfedezhettünk egy-pár sökfát, a halott tiszteletére állított gerendát. Ha földbéli részük elporladt, lejjebb ásták azokat. A puritán emlékek faragásai már elmosódtak, de némelyiküknél műanyagvirág koszorú díszelgett.

Emlékhelyet állítottak a háborúk elesetteinek és a kitelepítetteknek. „Vas Pál bácsi és a neje, Ilka néni éltek itt – kezdte ismertetőjét Soós Kálmánné Hermann Gyöngyi a tájházban. – Ez a ház 1899-ben épült, hagyományos őrségi módon, nagyon jó a természetes klímája. Légvonalban innen már 500-800 méter a szlovén határ. Unokatestvérem él odaát. Most a pandémia idején nem mehetünk, de máskor disznóvágás, névnapok, születésnapok, örömünnep, bánatünnep esetén mindig együtt ültünk az asztalnál. Velemérnek a háború után háromszázötven lakosa volt, ma hetvennyolcan lakják a falut, öt család számít őslakosnak.”

Megtudtuk, nincs óvoda, iskola, munkalehetőség a faluban, eladó föld sem igen, mivel sokan hétvégi házaknak veszik meg az egykori területeket, a földeken pedig sok helyütt idegenek gazdálkodnak. A kiút a turizmus, melybe az ősöktől megörökölt gazdálkodás mellett az interjúalany és férje is bekapcsolódnak. A békésen legelő tehenek mellett, az „őrségi zötyögős” traktortúra egyik állomáshelye a portájuk, ahol – „békeidőben” – őrségi finomságokkal kedveskednek a látogatóknak.

E tájon máshol már kiveszett szavakat hallhatunk, némi középkori utánérzéssel, sok „u” betűvel, mint például a „bubosturu”. Ez füstölt, kúp alakban tartósított túró, ami – a szokások területi szétszakíthatatlanságát jelző „hőkön sütt” pereccel együtt – a Muravidéki Magyar Értéktár részét képezi. Más helyi étkek például a krumpli prósza, a szilvás és hántolt köles málé – Hermann Gyöngyi jóvoltából megkóstolhattuk még melegen, hogy igen finom – és a gobonca. Az utóbbi laska nemű tésztás étel, amit csutrival is töltenek. S hogy mi a csutri, azt a szalafői Lugosi Arnoldné Lenke nénitől tudtuk meg: „Régen termesztett répa, ma kezdik újra. A színe sárga, a formája alaktalan, rögös, nem sima. Lehámozva, reszelve, dinsztelve kerül a tésztába. Tejet kell adni hozzá, mert nem olyan nagyon leves répa.”