Őrség, a leginkább érintetlen magyar vidék – 2. rész

Megtalálhattuk rajta Szalafő címerét is, melynek motívumgazdagsága – kettéosztott pajzs, vár, páncélos lovag kardja hegyén török fejjel, indák, korona, betlehemi csillag – heraldikai érdekesség. Közelében egy jégvermet láthattunk, itt felidéződött bennem a Duna-partján lakó nagymamám elbeszélése, hogyan vágták a befagyott folyóból a jeget, ami szalma közt még nyáron is megmaradt.

Az újonnan épült sportpályákra is büszke lehet a falu, s a megújított templom mellett a plébánia megújul. A községből az ötvenes években kitelepítettek emlékét egy kis téren tisztelik, nevük felsorolásával, s kitelepítési helyük megjelölésével. Érdekes gyűjteményt rejt az egykori iskolaépület egyik terme: egy futballmez gyűjteményt. „Szalafő nagyon sok mindent megpróbált meglovagolni, hogy a turizmust fejlessze az elmúlt időszakban, s ennek van eredménye – mondta Lugosi Arnold, a falu dinamikus polgármestere. – Ehhez az elődeink öröksége is hozzá tartozik, fontos a pityerszeri Műemlékegyüttes, amit az Őrségbe látogatók kilencven százaléka felkeres. Megpróbáltunk minél több dolgot felfűzni, hogy az emberek sok turisztikai attrakciót lássanak. Fontos kihangsúlyozni, hogy Szalafő nem akar vezértelepüléssé válni, jó erős akar lenni, ami nyomja a ,,márkanevet”. Azt szeretném, ha sok ilyen falu lenne, erre vannak kezdeményezések. Az Őrséget együtt kell ,,eladni”. A tájegységeket meg kell különböztetni, azonban az őrségi, hetési, vendvidéki együttműködésnek lehetnek eredményei. A település a rendszerváltásig elzárt, iparilag fejletlen volt, eléggé kiesett, de itt maradt meg a legtöbb építészeti érték, házak, pajták, lugasok, kútházak, s létezik még a szeres településszerkezet. Innen tudtunk elindulni a kilencvenes években. Ha valaki szeretett volna itt valamivel foglalkozni, itt akart házat venni, felújítani az itteni formáknak megfelelően, azt mindig is támogattuk, mert nem éreztem konkurenciaharcnak, hiszen mindig megvolt a megfelelő kereslet, s ahhoz megfelelő kínálat az Őrségben.”

Az „Őrség dalos madarának”, Forján Kálmánné Vörös Nellinek egy kis szoba őrzi emlékét. Kéziratos dalfüzetét végiglapozva az interneten találtam szalafői nótákat: „Szalafőbe két úton kell bemenni…”, „Szalafői zöld erdőben van egy sír…” A gyerekek kedves állatfigurákkal benépesített fajátszótéren vezethetik le fölösleges energiáikat.

A szer széléről kilátás nyílik más szerek felé, itt padon megpihenve olvashattuk az ősök tiszteletének sorait, már 1286-ban léteztek a ma is használatos családnevek: Balogh, Batha, Laczó, László, Pap, Tamaskó, Törő, Zsoldos. Egy oszlopon az Őrséghez kötődő néprajzosok neveit tüntetik fel. Pár száz méterrel a szlovén határ felé sétálva különleges kilátóra kapaszkodhattunk fel: a magaslatról bölényeket és vadlovakat csodálhattunk meg.

Az Őrségi Nemzeti Parkban küldetésnek tekintik a régi fajok megmentését, kihalásának megelőzését. A bölények a legnagyobb testű európai szárazföldi emlősök, a 18. századig a Kárpát-medencében még vadon éltek. Napjainkban vadasparkok, állatkertek példányainak szaporításával mentik meg a kipusztulástól.

Szalafőnek őserdeje is van, egy fokozottan védett területen 1950 óta egyetlen fát sem vágtak ki, s nem is ültettek. A kutatóhely a természetes folyamatok megfigyelésére szolgál. A Kömpe szeme kilátóból – akár kényelmesen egy hintában ülve – tekinthettünk körbe a dombokon, a lemenő nap fényében messziről világított a Templomszeren az Isten házának fehér tornya.

Nagyrákos öröksége

Nagyrákos lakosainak száma nem éri el a háromszáz főt, tájékoztatott Németh Istvánné Baksa Eszter polgármester. Ízes magyarázatával járhattuk be a saját termesztésű rozsszalmával befedett tájházat, s a mellette lévő kovácsműhelyt. S hogy mit viseltek egykor a faluban? „Otthon szőtt vászongatya, otthon szőtt, pamutanyagból készült rékli volt a viselet – emlékezett vissza mindenki „Eszti nénije”. – Még az ötvenes évek elején is otthon szőtt vászongatyában jártak a férfiak, amit aztán nem hetente, meg nem havonta mostak ki, hanem majd a tavasz meg a nyár végén. Beáztatták, megfőzték hamuból a mosószert, abban kifőzték és levitték a Zalához és ott lapickával megveregették, kitették a fűre száradni és fehéren vitték haza.

Tíz évvel ezelőtt már csak annyi gazda volt, hogy egy kezemen meg tudtam számolni. Én ki merek menni a szüleim sírjához, mert nem hányhatják a szememre onnan föntről, hogy elherdáltad, amit mi rád hagytunk.”

Az 1928-29-es tanév tájházi fotóján szereplő egyik kislány májusban lesz százéves. A fotók sora a polgármesteri hivatalban folytatódik. A faluban fényképész lakott, így sok eseményt, személyt megörökített. Színes életről tanúskodnak a felvételek: színdarabok előadása, farsangi mulatság látható. Az utóbbi a rönkhúzás hagyományát is bemutatja, farsang volt az esküvők ideje, s a szokás az idősebb, házasulandóknak szóló figyelmeztetés volt, felhívás keringőre. A házasságkötés paródiájával, álmenyasszonnyal, álvőlegénnyel, az egész falu részvételével, jelmezesekkel húzták a kivágott fát.