Zöld utat a derűnek

Pedig minden jól kezdődött. Szerencsés vagyok. Az a típus, akinek már az óvodában négylevelű lóherét markoló kunkori farkú kéményseprő volt a jele. Május harmadikán születtem, s iskolás koromig meg voltam győződve arról, hogy nekem lobogózzák fel a várost, tiszteletemre vonul a nép a térre, a fehér galamb és a haza sólymai az én nevemet turbékolják. Egy Disney-rózsaszín gyermekkor után szolid, szuicid gondolatoktól mentes kamaszévek következtek. A kalandozások kora is csak egy közepes tinifilmhez hasonlóan volt megrázó. Harminc éves kor előtt kipipáltam a férj és az első gyermek (aztán fiú legyen ám! ? fiú lett, vállveregetés, rózsacsokor), sőt, a második gyermek (most már jöhet a lány. Jött.) rubrikát is.

Négy éve vagyok Panasz szó nix márkájú háztartásbeli. Poharam mindig félig tele, a felhők fölött röntgenszemmel kuksizom a kék eget. Legalábbis eddig ezt gondoltam magamról. Mostanában azonban valami megváltozott. Érzem, hogy lemerültek az elemek. A tür-elem és az önvéd-elem. Szerencsére a harmadik elem, a szer-elem még tart. Viszonzott, mégis néha azt szeretném, ha inkább plátói lenne. Ölebhálát érzek, ha nem teszi szóvá a hajszálat a frissen mosott padlón, vagy a „finom volt az ebéd” kijelentést nem toldja meg ezzel „főleg a krumpli”. Házasságom lassan A szerelemről és más hormonokról cím alatt fut. Mert hiába a nagy összeborulások, ha közben azt érzem, nem, nem figyel rám. (Szinte hallom, most hogy hurrognak, micsoda perszóna, örülhetne, hogy elkelt, a férjét kenyérre lehet kenni, nem az a „két fogás közt, hogy roskadjon, megverem az asszonyt” típus. Ráadásul még van három egészséges gyermeke is, minek rinyál!).

Pedig lehet, hogy éppen ez a kulcs a túléléshez. Senki nem tanított minket tényfeltárón-kulturáltan panaszkodni. Például ki meri azt kimondani, hogy mostanában igazán jól a reggeli kávén kívül csak a sírás esett neki, s hogy kedvenc hangja az, amikor az új ruháról lepattan a turkálós címke. Hogy legszívesebben a semmire szeret gondolni, s komoly erőfeszítést okoz neki az, hogy a ház urát bevonulása után ne terhelje pelenkagőzös sirámokkal.

Ezért hát nyeljük a keserűket némán. Ha túl sok megy le a torkunkon, hoppá, gégerákosak leszünk, ha agyunkra megy a sok szekálás, jól jön egy kis agydaganat. Ha megfekszi a gyomrunkat a monotónia, néha megússzuk egy fekéllyel. Arra meg gondolni sem merünk, mélyünkben mik nőnek, ha valamiért nem látjuk magunkat teljesen nőnek.

Vasárnap este úgy éreztem, ami sok, az sok. A ház büdös volt, a gyermekeim elviselhetetlenek, férjem érzéketlen. Gyorsan bemenekültem a legeldugottabb szobába, hátha kaptam valami jó kis e-mailt vagy kedves üzenetet félszbukkon. Semmi. Na jó, lehet, hogy a fontos levél bekeveredett a spambe... Aki oda bekukkant, sose nő meg az önbizalma... „Ön biz alma alkatú! Ne higgyen a tükörnek, az csak pillanatnyi elmezavar, ha szépnek látja magát. Almára, körtére vagy egyéb előnytelen gyümölcsre hasonlít leginkább. Tudjuk, hogy olyan szeretne lenni, mint Anifer Dzseniszton. Ha leszívatja a zsírját, moszatpörköltöt vacsorázik és lávakővel pitiszkáltatja az úszógumiját, akkor, de csakis akkor, talán olyan lesz, mint  Anifer” – üzenik nekem a spamből szeretettel. Hiba volt. Ki innen gyorsan. Esik az eső. Nem számít. Hátha találkozom kedves ismerőssel vagy macskával, aki hozzám dörgölőzik. Csak zuhogjon, legalább nem látszik, hogy bőgök. Egy lélek sem kóvályog az utcán. Messziről meglát egy eb, vonyítva iszkol. Szóval már a kutyának sem kellek – keserítem tovább magamat. Jó, még nincs veszve semmi. Talán a felhők is szakadoznak már. Felnézek, palaszürke tömeg gomolyog fölöttem. Akkor esetleg máshonnan kell várni a csodát? Mondjuk zongorafutam szűrődik ki az ablak mögül. Nem. Juszt se szűrődik. Szóval sehonnan sem jön vigasz – szegem le a fejem. És akkor egyszer csak meglátom. A csoda a lábam előtt hever. A járda szürke köve az esőtől a zöld számtalan árnyalatában pompázik. Olyan ez, mintha hirtelen smaragdvárosban sétálnék. Nem tudok betelni a látvánnyal. Igen, valami ilyesmi kellett – mosolygok magamban.

Hazatérek. Körülleng a káposztaszag, a gyermekzsivaj, megölel a férjem. És tudom, hogy most százszor szebb vagyok, mint Anifer.