Mamás szülés

Világszerte most ünneplik a születés hetét: 2003 óta minden évben az anyák napjával kezdődő héten zajlik. Dicséretes. De miért nem beszélünk a szülés hetéről is? Régen a szülés és a születés elválaszthatatlan fogalmak voltak, ma a születés lassan a műtét fogalmával válik összetartozóvá.

– Ötperces rutinműtét, ne féljen kismama, hamar túl lesz rajta – mondja búgó hangon a „nőorvos”, akire saját és magzatunk életét bíztuk. Azt viszont nem súgja meg bizalmasan, hogy az öt perc alatt szerzett rutinsebhely évekig sajogni fog, mert mégiscsak műtéti heg. Nem részletezi, hogy hány réteget kell átvágni, a hasfalat, és a méhet is. Most hadd legyek én az a szemtelen kisgyerek, aki teli torokból kiáltja, mint a mesében:

– A császár pucér!!! S hogy teljes legyen a képzavar, még azt is hozzáteszem: emiatt aztán nagyon kilóg alóláb!

A nőgyógyászok ugyanis szinte kivétel nélkül császármetszést javasolnak az alábbi esetekben: ha elmúltál harminc, ha a baba farfekvéses, ha nagyobb mint 3500 g, ha S méretű nadrágot hordasz, ha gyenge a szemed, ezenkívül valószínű, hogy a császárt fogja választani, ha veszekedett a feleségével, ha kikapott a CFR, vagy, ha egész egyszerűen nem vagy szimpatikus számára…

Azonkívül, hogy úgy tálalják, mint habot a tortán, még egyetlen dolog zavar az egész császár-történetben: a megnyugtatás, hogy ne féljen, kismama, hamar túl leszünk rajta. De miért akarnánk hamar túl lenni? Miért akarná bármelyik nő is elfuserálni élete nagy beavatásélményét?

Mert erre vagyunk idomítva. A láz, a fájdalom, az izzadás, a sírás mind elkerülendő rosszként meredeznek felénk a médiából. Pedig még egy évszázaddal ezelőtt is tudták, hogy a „kisírom a mérgemet”, nem túlzás, üres szócséplés, hanem a könnyekkel tényleg toxinok távoznak. Miért nem hagyjuk hát sírni szeretteinket? Hiszen éppen buzdítanunk kellene őket, hogy merjenek sírni, hiszen egészséges… Miért tompíttatjuk el minden érzékünket? Lázcsillapító, fájdalomcsillapító, izzadásgátló, idegnyugtató…Élettompító.

Pedig mi, nők, csodás teremtmények, szülni születtünk, mégis, mint bávatag nyáj, baktatunk a kés alá. Önként!

Képzeljék, országszerte nyíltak olyan klinikák, ahol azért kell fizetni – nem keveset – hogy hagyjanak egyedül, nyugodtan vajúdni. Ha befizetsz, senki sem fog háborgatni, csapkodhatsz, moroghatsz, négykézlábra ereszkedhetsz, sőt üvölteni is jogodban áll, amit máshol – ingyen – nem néznek jó szemmel. Pénzért pont olyan feltételeket kapsz, mint otthon. Csakhogy otthon mindezt bérmentve és mégiscsak saját környezetedben élhetnéd meg, ahol a függöny színe passzol a szőnyeggel, s amit pároddal nagy becsben tartotok. Akkor nő meg majd igazán az értéke, ha stációvá válik kis élettörténetetekben, merthogy „itt folyt el a magzatvíz”… Félreértés ne essék, ezzel senkit nem az otthonszülésre buzdítok! De úgyis megérezzük, mikor kell kórházba indulni, miért ne élnénk meg hát a lehető legteljesebben otthon a vajúdást?

Manapság foggal-körömmel harcolunk az apás, a dúlás, netán az anyósos szülésért, közben pedig elveszítjük azt, ami a jussunk, vagyis az anyás szülést. Mert vagy altató-fájdalomcsillapító mindegy-állapotában lebegünk, amikor kiragadják belőlünk a gyermekünket, vagy megfélemlítve, égnek álló lábbal nyeljük a sikolyokat, mert így ildomos. Hát merjünk úgy szülni, ahogy nekünk jólesik, ne tagadjuk meg önmagunkat. Mondjunk nemet, ha kell, ne figyeljünk a nővérkék megrovó tekintetére, készüljünk éberen a közelgő csodára. Hiszen még pár pillanat, és találkozunk a gyermekünkkel…