Hódolat macskáknak

Csodálom a macskát. Úgy látom, kisfiam örökölte ezt a hozzáállást, mert már egy jó ideje guggol egy cirmossal szemben. Sutyorog neki, s a macska álomzöld tekintettel nézi őt. Bevallom, hallgatózom. Mégsem tudok egy értelmes szót sem kivenni. Bosszankodom. A macska viszont érti, mert néha mintha bólintana. De mire gondolhat most a fiam? Miről mesélhet a macskának egy négyéves? Töprengek, míg hirtelen két emlék is bevillan. Gyermekkorom nyarai a Bihar megyei Szalárdon teltek. Szerettünk ott lenni. Sok kincs volt ott: a nagyanyám, a macskák és nem utolsósorban a magyar tévé. Hát a magyar tévé, az valami nagyszerű volt! Négyévesen ittuk-hittük minden szavát. A reklámokat is. „A macskák vízgázt vennének!”– jelentette ki határozottan egy hang. Elképzeltem a macsekokat. Kietlen, fűtetlen kis szobájukban ücsörögnek, és a vízgázra ácsingóznak. De hiába, mert nem, nem és nem ad nekik a....vízgázárus(?). Miért nem vehetnek a macskák vízgázt? – hőzöngtem némán. Ott kell csórikáimnak fagyoskodniuk. Merthogy a vízgáz az olyasmi lehet, mint a földgáz. Legfeljebb nem annyira büdös. A Berettyóban fürödtünk, mégsem lettünk büdösek, sőt, napszagunk volt, amikor megszáradtunk. Na, de ha a macskák nem is, az emberek biztosan vehetnek vízgázt. Hát persze, hogy vehetnek, hiszen van a faluban vízgázszerelő. Szegény kis macskák. Pedig nem ingyen akarják, fizetnének érte! Szívem szerint rögtön a macskák ügyvédjéül szegődtem volna. Vízgázt a macskáknak! Később megértettem a reklámszöveget. Átvertetek, macsekok!

A második emlékem, amikor próbatanításaim egyikén egy kiscsoportos leányka kérlelt. „Ójónéni, ójónéni, énekeljük el azt a macskaszőrös éneket!” – így ő. Hirtelen megfordult velem a világ. Mert hát milyen macskaszőrös éneket ismerhet egy négyéves? Én, a huszonnégy is csak egyet tudok, de az, hát az... az a „Szőröslábú kismacska” kezdetű. Nem gyermekdal. Ragacsos minden sora. Csak nem? De hát ez szörnyű. Ki tanított neki ilyet? Biztos a szülei, azok a barmok… A dal rossz borzongással töltött el. Gyermekkoromban járt a játszóterünkre egy guberáló vénasszony. A kuka közel volt, így, ha valamit talált, azt a hintán fogyasztotta el. Szőrös lábú kismacskának hívtuk. Egyrészt, mert olyan volt a lába, másrészt, mert mindig ezt dudorászta, motyogta. Féltünk tőle, pedig sose bántott az senkit, legfeljebb magát. Zavart, hogy pont a hintánkon ül, de nem kergethettük el. Mégiscsak felnőtt volt a maga módján.

Egyszer aztán nem jött többé. Nem éreztük hiányát. Biztosan meghalt. Suty-tyom-ba…

Szegény-szegény kóbor szőrös lábú kismacska! Mindez eszembe jutott, s odasúgtam a kislánynak, hogy a többiek ne hallják. „Melyik macskaszőröset, kincsem, talán a szőrös lábú kismacskást?” „Neeem – nyafogta –, hanem amikor a macska szőrét nem találják. Keresik, de rég elvesztették”. Na, puff neki. Méghogy nem találják a macskaszőrt! Ugyan miféle dal ez is – dohogtam magamban. Képzeletemben pucér macskák spacíroztak, kajánul vigyorgott rám mindegyik. Na, ezt bogozd ki, óvó néni!

Sicc innen! Sicc transit gloria bundi.

Már-már teljesen belegabalyodtam volna az emlékek és csupasz macskák hálójába, amikor végre... „Hát persze szívem! Tudom már. Cirmos cicahaj, hová lett tavaly – ez az? Gyertek gyerekek, énekeljünk együtt!”

(Most kilesek az emlék-függöny mögül. Fiam még mindig a macskával romantikázik. Irigylem a cicát, mégsem bámészkodom tovább. Beletörődöm, hogy nem tudhatok mindent Róla, s hirtelen belém sajdul, hogy e héttől óvódás lett...)