Gendertánc

Másfél éves kora körül végképp bebizonyosodott a fiamról, hogy hímnemű. Dacára annak, hogy a családban pacifista eszmék uralkodnak, mondókákból is kerültem a csapkodósakat, de még furulyázáskor is kihagytam mind az Internacionálét, mind a Gábor Áron rézágyúját, a fiam igazi harcos. Vagyis normális fiúcska, csak ez nekem néha túl sok.

Amikor megtudtam, hogy a második gyermekem lány lesz, eszeveszett örömöt éreztem. Mára ebből főként az eszeveszettség maradt. Öröm is, persze, de bevallom, hatalmas plusz munka fakad abból, hogy különböző neműek. Az „egyformán szeretem a gyermekeimet” jól hangzik, de nem több mítosznál. Időnként részrehajlónak kell lennem, sőt, mást sem teszek, mint egész nap hajladozom. Részre. Amúgy is különbözőek a gyerekek, de minderre még rátesz egy lapáttal az a fránya gender. A reggelnek nevezett szükséges rosszat például másként éli meg a fiam és a lányom. Fiam frissen kipattan az ágyból, a létrán lefelé jövet elvégez néhány nyújtógyakorlatot, azzal már masírozik is a konyhába. Közben a népszerű gyermekdalt skandálja, saját képére és hasonlatosságára formálva: Üssünk, üssünk valamit! Azt is megmondom, hogy mit... Nem kell kifejtenie, hogy mire, vagyis kire gondol, mert már jön is kifele a kiszemelt áldozat. Visít, pereg a könnye, s nem tudom semmivel sem megnyugtatni. Én elhiszem, hogy trauma a felkelés, de ennyire? Ha ölbe veszem, ficánkol, ha leteszem, nyávog, végül az az öt perc old meg mindent, amit a frissen mosott szőnyeg csigacsíkosításával tölt. Amikor anyakedvesen megkérem, hogy húzzon papucsot, már a boci-boci tarka dallamára fuvolázza nekem, hogy: nem nem nem nem neeem neeem! (Na most nyújtsa fel a kezét, aki erre azt gondolná: juhhé, a gyermekemnek abszolút hallása van!)

Reggelizni kellene. A gender zászlaja alatt már nehogy egyfélét akarnának fogyasztani. Fiam ropogós tojást, lányom túrógombócot. Gyorsan túrót főzök aludttejből, keverem a gombócmasszát. Forr az olaj, beleütöm a tojást, fő a víz, görgetem a gombócokat. A két sarj orr-húzva kijön. Fiam turkál a tojásban, lányom visításhoz veszi a levegőt, hogy nem gombócot, tejbegrízt akart. Pókerarccal veszem a gombócokat, megtöröm, kis mézet rá, forró tejet. Megvan. Tessék, tejbegríz. Hohó, lányomnak rossz napja van. De mégiscsak gombóc legyen. Nincs. Ez nem igaz, van. A torkomban. Lenyelem. Fagyi-kanállal csinos gombócokat szedek ki a grízből. Kis mosollyal, tejföllel tálalom. (Nesze!) Később nyammogom a száraz tükörtojást, s tejbetúró-kásagombóccal nyomtatom. Azon töprengek, vajon mit szólnának ehhez a menühöz a gyermekjogvédők.

Sétálni kellene. A szabadban valahogy jobban eloszlik a rosszaság, mint a négy fal között. Az öltözés türelempróba. Fiam nem tud elszakadni a tükörtől: szép fiam, jó fiam, bazsalyog bele fején egy női bugyival. Lányommal kergetőzünk, rimánkodok neki, térdre kényszerítem, bőgetem, majd vigasztalom, s íme máris feladtam a szvetterét.

El sem hiszem, de elindultunk! Hogy fiam minden pocsolyába beletrappol, nem lep meg. Lányom azonban kínosan vigyáz rózsaszín prémes csizmácskájára, mégis, amikor felszólítom, hogy „és most nagyot léééép!” akkor ő valóban nagyot lép, épp a közepébe. Máris elkámpicsorodik. Jaj, szívem, ne szomorkodj, majd megmossuk. Könnyei között ingatja a fejét, hogy nem a csizma a baj. Eltörött, ragasszuk vissza! – és orrom alá dug egy szép kerek kekszet (!). Találkozunk egy régi ismerőssel. Régen nem szerettük egymást. Most sem. Mégis megállít a kölcsönös irigység. Hogy te milyen sokat fogytál! Mennyit? Tíz kilót vagy egy húszast? – kérdezi kíváncsian. Válasz helyett csak szerényen vállat vonok, hogy nem számoltam (sose volt rajtam húsz kiló fölösleg, te dög, gondolom magamban). De tényleg, mit használtál? Mesélni kezdem neki, hogy a három gyermek megstb, látom, hogy nem érdekli, és amúgy sem hiszi egy szavamat sem. Taktikát váltok. Kistran-kúra, súgom a fülébe bizalmasan. Kistran, kistran, ismételgeti, mint egy mantrát. Köszipuszi, utánanézek.

Eltűnik a sarkon, amikor nevetni kezdek. Arra gondolok, milyen fancsali képet vág majd ismerősöm, amikor a huszadik keresővel próbálkozik hasztalan, jaj, vajon nem jól jegyeztem meg? De jól kisanyám, csak azt nem tudod, hogy a ki(alvatlanság) és a stra(pa) a módszer lényege. A fő összetevőről nem is beszélve. N, mint nevetés. Nevetés jobb híján és nevetés, mert a nevelésben is ez a legjobb feszültségoldó.