Tizenhétből két keresztény templom maradt

– Hogyan kerültél 1991-ben a kolozsvári teológiára?

– A középiskolát Brassóban végeztem, akkor már nem szüleimmel, hanem nagynénémnél laktam. Sokáig nem tudtam, mit fogok kezdeni az életemmel. Az Áprily Lajos Gimnáziumban viszont egy kiváló magyarszakos tanár tanított, akire most is nagy szeretettel emlékszem vissza. Ő ébresztette fel bennem a vágyat, hogy többet foglalkozzak a magyar irodalommal és a Bibliával. Tizenhét éves voltam, amikor eldöntöttem: a teológiára fogok felvételizni. Ezt otthon bejelentettem a családban – meg is lepődtek rendesen.

– Brassó után következett öt év teológia, ezt követően viszont vidékre kerültél, Haranglábra, egyedül, család nélkül. Hogyan befolyásolta mindez az életedet?

– Amíg Kolozsváron éltem, nem gondolkodtam azon, hogy házasodni kellene. Aztán 1996-ban kikerültem Haranglábra, egy szülőfalumtól nem messze fekvő településre, amely hamar hozzánőtt a szívemhez. Egy idő után azonban éreztem: itt nem olyan az élet, mint Kolozsváron. A sors úgy hozta, hogy megismerkedtem a holland testvérgyülekezetből egy lánnyal, aki nemsokára a feleségem lett.

– Miként fogadta feleséged családja lányuk döntését?

– Vilma feleségem soha nem beszélt arról, hogy szüleinek mi volt a véleménye. El tudom képzelni, nem voltak nagyon boldogak. Márciusban házasodtunk össze, s a háziorvos, akivel már akkor nagyon jó viszonyt ápoltam, azt mondta nekem: ez a lány nem fogja megérni itt a káposztavágást. Végül annyira megszokta, hogy elég sok káposztavágást megért, hiszen 1998-tól 2010-ig éltünk együtt Erdélyben.

– Hogyan sikerült megszoknia feleségednek az erdélyi életet? Miként viszonyult hozzá a gyülekezet?

– Jól beilleszkedett, és hamar alkalmazkodott a kultúránkhoz. Megtanult nagyon jól magyarul, mind Haranglábon, mind Héjjasfalván, ahol szolgáltunk, teljes mértékben elfogadták és kedvelték. Szerettem a puliszkát: egy idő után már velem együtt ette a túrós puliszkát. Furcsa volt viszont az, amikor a bablevest vöröshagymával ettem, ő pedig elcsodálkozott. Milyen emberek lehetnek ezek, akik a hagymát nyersen eszik? – tette fel a kérdést.

– Egy ideig Hollandiában is voltatok. Akkor tanultad meg a nyelvet?

– Ösztöndíjat kaptam 2004-ben, egy évet Utrechtben tanultam. Ez idő alatt velem volt a családom is. Kapcsolatom elején feleségemmel németül társalogtam, aztán idővel ismerkedni kezdtem a hollanddal is, és gyerekeim anyanyelvét együtt tanultuk otthon. Az utrechti ösztöndíj ideje alatt tökéletesítettem a holland nyelvtudásomat.

– Több mint hat éve élsz Belgiumban, hogyan kerültél oda?

– Feleségemmel 2009 nyarán úgy döntöttünk, kiköltözünk. Soha nem voltak anyagi gondjaim, ezért döntésünk hátterében nem ez állt. Diplomám elfogadása miatt Hollandiába talán nehezebb lett volna kijutni. Így maradt Belgium, ahol több holland nyelvű gyülekezet is lelkipásztort keresett. Az egyik honlapon találtam rá az álláshirdetésre. Kiutaztam, kilencedik jelöltként meghallgatták szolgálatomat – a többi nyolc holland és belga származású volt –, majd hazajöttem. Nagy meglepetésemre kisvártatva telefonáltak, hogy a kilenc jelölt közül engem választottak meg.

– Vajon minek köszönhetően?

– Sokáig én sem tudtam, aztán megkérdeztem a gyülekezeti tagokat. Azt mondták azért, mert az első találkozás alkalmával én voltam az egyetlen, aki a templomból kijövet szóba állt az emberekkel, és megkérdezte a híveket, hogyan érzik magukat. Számomra ez természetes volt.

– Melyik gyülekezetbe kerültél?

– Horebeke az egyetlen Belgiumban, amely 1541 óta folyamatosan él és működik. Az országban a református egyház soha nem volt nagy – Belgium lakosságának különben kevesebb mint 0,1 százaléka református –, abban az időben spanyol uralom alatt éltek katolikus világban. Ez a kicsiny gyülekezet – jelenleg alig 180 lelkes – azonban a dombok között eldugva, évszázadokon keresztül meg tudta tartani hitét. Kevés olyan hely van, ahol az emberek annyira büszkék hitükre, mint ott. Ebben a helységben van az egyetlen református temető egész Belgiumban. Sokáig nem volt szabad templomot építeniük, hiszen ezt a katolikusok nekik megtiltották. Csupán az 1700-as évek második felében született egy olyan határozat, amely lehetővé tette számukra a templomépítést azzal a feltétellel, hogy ne legyen út mellett, ne legyen tornya és harangja, ne hasonlítson katolikus templomra, és kicsi ajtaja legyen. Ez az épület még mindig megvan, ma már gyülekezeti teremnek használják. Változtak az idők, így 1817-ben felépítettek egy szép templomot, majd a 19. század második felétől – egy helybeli katolikus család adományaképpen – parókiát is. Különben a napóleoni rendeletek nyomán a reformátusokat is elismerték, azóta az állam támogatja őket, a lelkipásztorok is az államtól kapják a fizetésüket. Mint ahogy támogatják a humanista közösségeket is, ahol nem Istenről és Jézus Krisztusról beszélnek, hanem erkölcsről és különböző humanista értékekről.

– Ma is érvényesek a napóleoni rendeletek?

– Igen, még az iskolákban is. Kötelező egy református gyermekért külön vallástanárt alkalmazni. Például az iskolában – ahova jártak a gyermekeim – 1200 tanuló közül öt református volt, ebből négyen a fiaim, különböző osztályokban. Minden alkalommal magánórákat tartottak nekik külön-külön református vallásból. Amúgy az iskolában a katolikus hittanra el-eljárogatnak ugyan néhányan, de a leglátogatottabb az erkölcstan óra.

– Hány évig szolgáltál abban a gyülekezetben? Hova kerültél innen?

– Több mint öt évig voltam Horebekeben. Ezt követően – nagy meglepetésemre – meghívtak Gent városába, így most jelenleg ott szolgálok. Szeretném megértetni velük azt, hogy a keresztyénség nem olyan rossz, mint ahogy azt egyesek szeretnék elhitetni. Ha hiszünk abban, aki teremetett minket, s ebbe a világba belehelyezett, és egyek tudunk lenni, akkor még lehet jövője a református egyháznak Belgiumban is.

– Mennyire különbözik az itteni gyülekezeti élet az ottanitól?

– Teljesen más, mindent meg kellett szokni. Próbálok megmaradni annak, aki mindig is voltam, ugyanakkor igyekszem tiszteletben tartani az ottani szokásokat, de mindig az Igét hirdetni. Úgy, ahogy azt a kolozsvári teológián megtanultam. Úgy látszik, ez tetszik a belgáknak, hiszen első szolgálati helyemen a templomlátogatottság folyamatosan nőtt.

– A migrációval kapcsolatban előtérbe kerül a nyugat-európai emberek vallásossága, a keresztyénség léte. Franciaországban régi templomokat rombolnak le, hogy helyükbe üzletek épülhessenek. Németországban keresztény templomokat akarnak mecsetekké alakítani. Mi a helyzet Belgiumban?

– Még nem hallottam arról, hogy Belgiumban keresztény templomokat romboltak volna le, de azt tudom, hogy első szolgálati helyem környékén 17 katolikus templom állt, ebből 15-öt bezártak. A megmaradt kettőből csak az egyikben tartanak misét, a másikat nagyritkán esküvőre használják. Amúgy az esküvő Belgiumban nem divat, az emberek inkább „összeállnak, mint a lovak” – ahogy egyik kollégám szokta mondani. A migrációval kapcsolatban a médiából sokszor nem arról szerzünk tudomást, ami a valóság. Keresztyénként nem tudjuk a helyzetet kezelni. Ki az én felebarátom? Csak az, aki a templompadban mellettem ül? Az is, aki a szomszédom a tömbházban? Vagy az is, aki a háborús övezetből Európába menekül? Ezek azok a kérdések, amelyekre a nyugat-európai keresztyének nem találták meg a választ. Nem azokról beszélek, akik senkiben nem hisznek, mert azok nyilván támogatják Merkel asszony bevándorlási politikáját. Bár úgy látom, hogy a tavalyi március 22-i brüsszeli robbantások kissé felébresztették az ottani társadalmat. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy teljesen megváltozott a felfogásuk, csupán azt, hogy az utóbbi időben nagyon megnézik, ki az, aki valóban menekült, és ki az, aki a gazdasági jólét miatt érkezik az országba.

– A párizsi terrortámadásokat Brüsszelből irányították. Várható volt, hogy Belgiumban is robbantanak? Hogyan fogadták az emberek?

– Várható volt a robbantás, csak azt nem lehetett tudni, hogy hol és mikor. A Párizsban székelő Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett támadás után mindenki Charlie akart lenni, ez volt a „menő szöveg”. Az azt követő őszi terrorsorozat után már sokan gondolkodóba estek, és azt mondták: azért ez így nem mehet tovább. Amikor közel ért Belgiumban az emberekhez a terror, és a repülőtéren, valamint a metróban robbantottak, már sok ember arcán látszott a harag. Azok a napok sokakban törésvonalat jelentettek. A robbantásokat Moolenbeek – Malompatak – negyedből irányították. Itt olyan polgármester volt, aki évtizedeken keresztül csak arra gondolt, hogy megkapja a megfelelő számú szavazatot, és nem érdekelte, hány külföldi költözik a városrészbe. Ott felnőtt egy zárt társadalom, amely flamandul nem tud, a franciát is csak törve beszéli, így könnyű volt onnan irányítani a támadásokat. Most ott igyekeznek tisztogatni, de rengeteg munka van még ezen a téren.

– Hogyan vélekednek a migrációról az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján?

– Az európai emberben – hívőben és hitetlenben egyaránt – önkéntelenül is benne van az, hogy szeresd felebarátodat. És ezt ott igyekeznek gyakorolni is, csakhogy szerintem ez túl erőltetett. Amit látunk a tévében – vagyis hogy Nyugat-Európában mindenki tárt karokkal fogadja a migránsokat – nem igaz. De az ellenkezője sem. A migránskérdésben megoszlanak a vélemények a belga társadalomban. Sokan pedig félnek véleményt mondani.

– Mennyi időre választottak meg Gentbe lelkésznek?

– A lelkipásztor-választás úgy történik, mint itt Erdélyben. Azt tartják, hogy legalább öt évre választanak, de ha talál a szó, hosszú ideig maradhatsz.

– Gyerekeid több nyelvet beszélnek, ők minek tartják magukat?

– Magyaroknak. Mondtam nekik, hogy holland vér is csörgedezik az ereikben, erre azt válaszolták, hogy nekik Hollandiához nincs semmi közük.

– Gondolkoztatok-e azon, hogy visszatérjetek Erdélybe?

– Nem szoktam elzárkózni semmi elől, de meggondolatlan kijelentéseket sem szeretek tenni. Nem én vagyok a sorsom kovácsa. Ha Isten úgy rendeli, hogy ott legyek, akkor ott szolgálok.