Tőkés László európai parlamenti képviselő tusványosi reményei

– A nevétől nem függetleníthető eseményekre való negyedszázados emlékezések áradatában milyen helyet foglal el önben a Tusványos-élmény? Tekintve, hogy a tábor elmaradhatatlan résztvevői, Orbán Viktor miniszterelnökkel együtt annak meghatározó felszólalói, tematizálói közé tartozik.

– Mindenekelőtt különbséget kell tenni a tábor bálványosi, illetve tusnádfürdői időszakaszainak szerepe és súlya között. A kezdeményezés kezdetben betöltötte azon célkitűzését, hogy a magyar–román közeledés és az erdélyi, illetve Kárpát-medencei magyarság elsőrendű fontosságú műhelyévé váljon. Utóbb azonban bizonyos mértékig áldozatul esett a különböző politikai változásoknak, változott a jellege, veszített a súlyából – gondolok itt elsősorban magyar–román párbeszéd dimenziójára, amely mára már szinte teljesen kimaradt a tábor életéből –, ezzel párhuzamosan pedig a magyar nemzetpolitika műhelyévé alakult át. Megannyi közismert fontos változás, nemzetpolitikai intézkedés eredője volt, majd Orbán Viktor személye vált a tábor legfőbb márkanevévé, jellemzőjévé. Ez a folyamat tavaly tetőzött, amikor a híres „illiberális” beszéd révén Tusnádfürdő bevonult a nemzetközi politika által is nyilvántartott fontos helyszínek közé. Jelenleg útkeresés stádiumában van a tábor, esély van rá, hogy magára talál, de fennáll annak veszélye is, hogy elveszíti jelentőségét a Kárpát-medencei politikai életben.

– Ön milyen utat szánna a tábornak a jelenlegi aktuálpolitikai-gazdasági-társadalmi körülmények között?

– Jó református módjára visszamennék a kezdetekhez. Ha a reformáció visszanyúlt az őskeresztyén gyökerekhez, annak analógiájára visszatérnék a rendszerváltoztató szellemiséghez, amely lehetővé tette a demokratikus és nemzetpolitikai rendszerváltást. Sajnos jelenleg túl sok az aktuálpolitikai szempont és taktikázás, ezért nehezen tudunk vállalni bizonyos értékeket, amelyekről egészen másképp vagyunk kénytelenek beszélni, ha hatalmon van a Fidesz, és másként, ha ellenzékben. A kormányzati szerepe persze előnyt jelenthet, ha jól használják a rendelkezésre álló eszközöket. A romániai alapítók táboráról beszélve meg kell állapítanunk, hogy meglehetősen gyenge lábon állunk, de önkritikánkat ki kell egészítenünk azzal, hogy a romániai magyar érdek- és közképviseletet kisajátító RMDSZ is dögrováson van, ez pedig egyensúlyhiányt idéz elő a táborban. Akár a hiányával is, hiszen érdemi módon az idei táborban sincsenek jelen. A romániai magyar politikacsinálás és az anyaországi politikum így nagy egyensúlyhiánnyal és fajsúlybeli különbségekkel kénytelen szervezni az idei tábort.

– Az ideálistól elkanyarodó pályaív mentén mi lehet az idei tábor legfontosabb hozadéka, üzenete?

– Az európai politika és a magyar nemzetpolitika viszonylatában egyaránt érdekes és izgalmas fejleménynek ígérkezik, hogy nemzetköziesedett, erőteljes európai dimenziót nyert a politizálásunk, a táborjárásunk. Ma már nem zárkózhatunk be a Kárpát-medencébe, s akár a határok fölötti nemzetegyesítés politikája is partikulárisnak tűnik ahhoz képest, hogy mennyire globalizálódott a politikum. Budapest és Bukarest mellett útkeresésünk meghatározó helyszínévé nőtte ki mára magát Brüsszel. A gazdasági kérdések, a bevándorlás kérdésének kezelése a magyar politikai és nemzetpolitikai gondolkodást és törekvéseket is egyre inkább európai dimenzióba helyezik át. Ezt a vonulatot erősíti Orbán Viktor és a magyar kormány néhány további meghatározó tisztségviselőjének jelenléte is ezt hivatott képviselni és nyomatékosítani a tusnádfürdői táborban.

– Miután a román–magyar és a romániai magyar–magyar viszony tábori párbeszédének ügye zsákutcába került, a magyar kormány legutóbbi nemzetpolitikai lépéseinek egy részét is sokan értetlenkedve figyelik. Hogyan ítéli meg annak az esélyét, hogy ezek az intézkedések és a hozzá fűződő retorika is visszakerüljön a közérthetőség szintjére?

– Valóban nagy elbizonytalanodás uralkodik a nemzetpolitika különböző viszonylataiban – éppen azzal ellentétben, amit 2010-ben reméltünk, miszerint a nemzeti együttműködés rendszere egyazon irányba vonzza és tereli majd a nemzeti erőket. Fennmaradt a külhoni magyar közösségek megosztottsága, nem sikerült érdemi áttörést megvalósítanunk, nem tudtunk úgy összefogni az anyaországi szövetségeseinkkel, ahogy az elvárható lett volna. Reményeim és szándékaim szerint az idei tábornak, a politikai megbeszéléseknek, tárgyalásoknak, találkozásoknak ki kellene mozdítaniuk mindannyiunkat ebből a helyzetből, hogy úrrá tudjunk lenni megosztottságunkon. Szót kell értenünk egymással, s ebben a magyar kormányzattól katalizátori szerepet remélek. Helyesnek tartom, hogy a Fidesz az RMDSZ-szel új lapot kezdett, rendezni akarja a viszonyát, de hiba lenne, ha a hazai magyar politika kínkeservesen kivívott pluralizmusát kellene feláldoznunk az egységteremtés oltárán. Az egységnek plurális egységnek kell lennie, ennek érdekében pedig a hazai politikai és civil szervezeteknek, egyházaknak meg kell találniuk az összefogás és együttműködés útját. Ebbe az irányba kell elmozdulnunk az idei nyári egyetemen.

– Ebben az összefüggésben hogyan ítéli meg Szili Katalin, az Országgyűlés autonómia albizottságának elnöke miniszterelnöki megbízottként tett közelmúltbeli felhívását, hogy a romániai szervezetek sürgősen jussanak megegyezésre a magyar állam által is képviselhető és támogatható autonómiaformák ügyében?

– Erről nekem az jut az eszembe, nehogy a sok bába között elvesszen a gyermek. Ma már ugyan szinte nincs olyan párt vagy közszereplő, aki ne vállalná fel teljes elkötelezettséggel az autonómia kérdését, mégis helyben topogunk. Ide tartozónak vélem az RMDSZ nagy garral bejelentett autonómia-törvénytervezetének szánalmas sorsát, de a Magyar Polgári Párt ebben vállalt cinkosságát is. Szili Katalin mandátuma az autonómia ügyének szintén egyfajta jótékony lekezelését üzeni számomra. Az viszont nem kétséges, hogy a szomszédságpolitikai és nagypolitikai meggondolások és körülmények, valamint a határon túli magyar szervezetek egyet nem értése fokozott óvatosságra inti az Orbán-kormányt, amely tőlünk várja azoknak a lépéseknek a megtételét, amelyekre csak mi vagyunk hivatottak. Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben mindenekelőtt nekünk kell egyességre jutnunk.

– Az utóbbi időszak egyre nyíltabb állásfoglalásra kényszerítő kérdései – mint például a migráció ügye – milyen mértékben járultak hozzá a többi hasonló, eddig meglehetősen távolságtartóan kezelt téma „felpuhulásához”? Érzékelhető-e az empátia fokozódása az elsősorban kelet-európaiak számára érzékeny ügyekben?

– Ebben a tekintetben mindennél beszédesebb Orbán Viktor esete, akinek bevándorláspolitikai állásfoglalásait kezdetben teljes elutasítás övezte, menet közben azonban egyre inkább odafigyeltek a magyar álláspontra. Az autonómia kérdése, általában a hagyományos kisebbségi kérdések iránti érdeklődés is megnövekedett, mindenképpen érzékelhető bizonyos mértékű felpuhulás. Jellemző, hogy az Európai Néppárt vállalta a parlamentben egy fontos kisebbségpolitikai konferencia megszervezését. Bátran állíthatom, hogy Székelyföld területi autonómiájának ügye már az Európai Parlament top tízes listáján szerepel Katalónia és Skócia törekvései mellett. Helyesnek tartom a Székely Nemzeti Tanács irányvonalát, tovább kell dolgozni minden lehetséges úton-módon, hogy az autonómiatörekvéseink elérjék a különböző európai intézmények ingerküszöbét. Hátráltatja azonban a dolgunkat, hogy Európában sem vagyunk képesek összefogni, e tekintetben az RMDSZ szinte versenyhelyzetben dolgozik velünk párhuzamosan, minden törekvése arra irányul, hogy kifogja más vitorlájából a szelet, ott is egyedül akarja uralni a terepet. Sokkal többre mennénk, ha megtalálnánk az összefogás és együttműködés módját a felvidékiekkel, erdélyiekkel, a néppárti frakciókkal együtt. Jómagam is nagy erőfeszítéseket teszek e tekintetben, egyelőre azonban nem túlságosan hálás ez a szerep.