Marokkó: szív, csodák, színház

Közel kerülni egy másik emberhez, országhoz, kontinenshez, kultúrához annyit jelent, mint elengedni mindazt, amit addig elképzeltünk róla. Afrika magas szirtű partjain kikötve már az első benyomások is sűrítve hordozzák mindazt, amit Marokkó színessége kínál, de feltárulkozik az is, amire ritkábban lát rá a turista. Ilyen látvány a spanyol autonóm város, Ceuta, elit tengerpartja mellett ott a szomorú valóság is: a határátkelő rácsain lógó, bevándorlásra váró afrikai népek sokasága. Oujda békés, kulturált város, pálmafás sugárutak kapcsolják össze a modern építészetet az erődváros kőfalával.

A világhírű Casablanca forgalmában viszont megtapasztalhatjuk, mennyire nélkülözhetetlen a duda. Eleinte jól felborzolja szabálytisztelő komfortzónánkat, de lassan hozzá lehet szokni, mert a kaotikus közlekedésben a kürtölés segítőkészséggel és mosollyal társul. A kétsávos úton négy-öt autó is sorakozik, köztük szamaras kocsi, robogó, mégis mindenki átjut a kereszteződésen, és elfér a piacra tartó zöldségesek széles keretű targoncája is. A város jelképe, a nyugati arab világ legnagyobb csodája, II. Hasszán király tiszteletére emelt mecset. Méretei szerint a világ harmadik szent építménye, 25 ezer fő befogadására alkalmas padlófűtéses, nyitható tetejű, földrengésbiztos építészettechnikai vívmány. A fényesített márványlapok hagyományos formái, a díszítés, a zománcozott csempék és aranymozaikok tökéletesen hordozzák arégi mecsetek stílusjegyeit a modern pompa mellett.

A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhellyel járunk az afrikai kontinensen, színházi fesztiválra való meghívásnak téve eleget a kelet-marokkói Oujda, illetve a nyugati partok menti Kenitra és Safi város meghívására. Utolsó állomásunk a déli tartomány fővárosa, Safi. A kétmilliós lakosságú kikötőváros medinája – az arab városok sajátossága, várfallal körülvett piaci rész, amelyre minden turista kíváncsi – a középkori és a jelen arab világ jellegzetességei mellett a berber kultúra stílusát is magán viseli. Szemünk előtt, szállásunk teraszáról időt és korokat egyszerre felmutató panoráma bontakozik ki: az óceánpart sziklái, a kis bárkás halászkikötő, portugál gyarmatosítás korabeli erődítmény, a hajdani királyi várpalota, az alattunk kanyargó, szűk utcájú medina látványa lenyűgöz. Divatos és hagyományos burkákat, díszesen hímzett férfiingeket, sálakat kínál a vásár, a kerámiás kézművesek terén kápráztató a színkavalkád. A kedvesen mosolygó gyors kezű mester pedig pillanatok alatt rápingálja a marokkói naplementében menetelő karcsú lábú tevéket az Osonónak készülő emléktálra.
 
Színes csendélet kerámiatálon
Az oujdai orient stílusú, hagymakupolás, belső boltíves épület, ahová díszebédre vagyunk hivatalosak, első látásra szent helynek tűnik. Oszlopait, falait apró mozaikok díszítik, csipkézett kovácsoltvas elválasztói csendes beszélgetésre szolgáló tereket különítenek el. A középső térben elegánsan terített kerek asztalok várnak ránk.

Az ebéd csodálatos, egyfajta pompa és ráérősség jellemzi. Szolgálatkész pincérek hordják az ezüstfedelű tálakon a hagyományos marokkói különlegességeket. Elsőként az édes, rétestésztába göngyölt, kemencében összesütött, csirkehúsos-mogyorós palliatát kóstoljuk meg, majd az aszalt gyümölcsös, poronyóra főtt ízletes marhahús következik, színes párolt zöldségek körítik. Gazdagon ízesítettek az arabok ételei, szépek és színesek, mint egy-egy csendélet, alig akarunk hozzáérni. A helyiek biztatására mi is kézzel kezdünk el falatozni, és nem bánjuk meg! Így az étkezés is sokkal nagyobb élménnyé válik. Gyümölcstál és az elmaradhatatlan illatos mentatea fejezi be a szertartásos ebédeket.

A fogások között ráérünk beszélgetni a Francia Amatőr Színházi Szövetség elnökével, Patrick Schoeisteinnel, aki szívből méltatja a háromszékiek előadásának színészi erejét. Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című produkció sajátosan romániai környezetre jellemző, nehéz témákról szól, tartja, de olyan képi nyelven és színházi eszközökkel, amelyek a néző számára befogadhatóvá teszik az üzenetét.

Minden asztalra egy nagy kerámiatál kerül Safiban is, ahol a volt királyi rezidencián ebédelünk. Párolt és nyers zöldségek gazdag tálja indítja a fogássort, majd zöld olajbogyós, citromos, turbolyás csőben sült csirke olvad vajként a szánkban. A kenitrai házigazdáinknál pedig újabb tradicionális marokkói ételt, a valódi kuszkuszt kóstolhatjuk meg. Az arab étkezés újabb arca mutatkozik meg a városi zöldségpiac falatozójában, vagy az óceánparti kis halvendéglőben, ahol frissen sült tőkehalat szolgálnak fel, garnélarákkal, polipkarikákkal és panírozott tengeri csikóval. Bár nehezen írta felül a kedves mesefigura képét a kíváncsiság, egy kis kóstoló erejéig mégis megtörhető az illúzió.
 
Mosoly és szerelem
A kenitrai társulat egyik fiatal színészének családjánál töltünk két napot. „Az otthonom a te otthonod is” – fogad szeretettel a családfő. Afrikai tapasztalásaink mély hitellel töltik fel e köszöntést. Vendéglátóink kedvesek, alázatosak, mindent megtesznek, hogy észrevétlenek legyenek, egy fiatal pár még hálószobáját is átadja, hogy átöltözhessünk. Több generáció él együtt a néhány éve épült arab jellegű korszerű családi házban. A hat hónapos ikerpár hangját alig halljuk, szüleit is csak néhány pillanatra látjuk, de mindig jut a kicsikre kellő figyelem, szabad kar, ölelés, játszani kívánó felnőtt. Könnyedén és természetesen nevelik együtt a csecsemőket, szakkönyveket sem látunk a szobákban. Az arabok hagyományos életformájából a generációk közti szolidaritást tartotta megőrzendőnek a korábbi király, II. Hasszán is. Szerinte a hanyatlás akkor kezdődik majd el, ha Marokkóban megépül az első öregotthon. Ez a mentalitás Afrika igazi lelkére világít rá, hangsúlyozza a magyar nagykövet, Perényi János is a nála tett látogatás során.

A család nappalijában, a falak menti kényelmes heverőkön alszunk, reggelizünk. Az asszonyok palacsintatésztához hasonló édes pékterméket sütnek, vajat, mézet, lekvárt és szűz olívaolajat kínálnak. A szépen terített asztal körül sok a mosoly és az odafigyelés. Bár adódnak nyelvi akadályok, ezúttal is meggyőződünk, hogy a lélektől lélekig tartó kommunikáció az ember egyik legtermészetesebb közlési formája. Rábízzuk magunkat a jelenre, ez a legtöbb, amit tehetünk. Népdalokra tanítjuk egymást, felfigyelünk a fiatalok számítógépén a felcserélt betűkre, vagy arra, hogy ők – akárcsak az írást – a számolást is a kisujjuktól indítják. A számunkra fordított irány az araboknál természetes.

Úgy tűnik, nekik adni is nagyobb öröm, mint kapni. Sokkal ritkábban mondják ki a nem szót, mint mi, és még akkor is sűrűn bólogatnak, ha nem értenek bennünket. Bár az is lehet, hogy ráéreznek arra, amit mondani szeretnénk, mert utunk során minden adódó problémára megoldás született. Safiban a korábbi apartmanház tulajdonosa még egy éjszakára felajánlja lakását, megtisztelve érzi magát, hogy segíthet. Megható látni, ahogyan magához öleli tízéves forma fiacskáját, mikor a család fontosságáról beszél. A legtöbb arab ember, akikkel előadások után, vagy éppen annak kapcsán megismerkedünk, a szeretet és az elfogadás erejét példázza, az érzést, ami mindent felülír, hogy enélkül nincs igaz házasság. Maradandók a fiatal casablancai filozófushallgató szavai is, aki aszerelmet fontosabbnak tartja a szexualitásnál, és sajnálja azokat a fiatalokat, akik korábban találkoznak a testi élményekkel, mint a szerelemmel.
 
Lebomló előítéletek
Marokkóban nincs évszázados múltja a színháznak, a francia kultúrából megörökölt vaudeville és a könnyebb szórakoztató, népszerű műfajok jellemzőek a ma színházára. A fesztiválok közönsége az Osonó előadását élénken fogadja, minden hatást tapssal jutalmazva. Sok néző szemében látunk meghatottságot. Előadások után hamar kialakulnak komoly beszélgetések. A fiatalok tájékozottak a világ eseményeiben, kultúráiban, fontosnak tartják a tanulást, szeretik a hazájukat, és családban gondolkodnak. Modernek és hagyományosak egyszerre. Tisztelettel és elfogadással beszélnek társadalmuk tradícióiról, értékeiről, szabályairól, tudatában annak, hogy az iszlámon kívüli világ esetenként milyen negatív megítélést kap, szeretnének hozzájárulni ezek lebontásához. Az érdeklődő könnyedség, odafigyelő kérdezés arról győz meg, hogy a társadalom párbeszédre neveli a fiataljait, ugyanakkor az is egyértelmű, hogy ennek a jelenlétnek, mentalitásnak vallásos gyökerei vannak. A rendőr is folyton mosolyog, és furcsa elhinni, hogy a közúti ellenőrzésen kívül semmi más célja nincs. Egy helyi irodalomtanár hosszan beszéli el, miért becsüli a nőket. Azt is elmagyarázza, hogy ez vallásuk tanítása: minden férfi igaz támasza az asszony. Vajon otthon vannak-e férfiak, akik alig várják, hogy ezt elmondhassák? Marokkóban még jól működik a lélekerő az ember természetes gesztusaiban. Újra van tanulnivalónk, azt hiszem.