Kanári-szigetek: utazás az őslakosok nyomában Gran Canarián (1. rész)

Az eredeti őslakosok történetét – akiket guancsoknak neveznek – jórészt a múlt homálya fedi. Korabeli feljegyzések magas, szőke emberekként írják le őket. A Gran Canariára települők – amit DNS-vizsgálatok is igazoltak – Maghrebből, Észak-Afrikából érkezett berberek voltak.

Gran Canaria domborzata és növényzete rendkívül változatos. Vulkáni csúcsok, kráterek, zöld hegyhátak, sík vidékek és sivatagos tájak váltják egymást. A csaknem kör alakú sziget legmagasabb pontjától, az 1949 méter magas Pico de las Nievestől mély szurdokokkal szabdalt hegyoldalak ereszkednek az óceán felé, amelyek sok helyen homokos partokká szelídülnek.

a látogatókat monitorokon megjelenített, igényesen összeállított ábrák és ismertetők segítik eligazodni a hajdani lakók feltételezett életmódjában.

Az első pillantást felülről vethettük a mintegy 5700 négyzetméteres területre. A város történelmi központjában több mint ötven egykori házat és barlangot tártak fel. A leghíresebb közülük a Painted Cave, vagyis a Festett-barlang. A vastag fémajtóval védett látványosságot csak meghatározott időpontokban nyitják meg a látogatók előtt.

Agyagból készült idolok

Ami leginkább megragadott a barlang festésében, az a formák és a színek világa volt. Egyszerű geometrikus alakzatok uralják a felületeket – hasonló motívumok más lelőhelyeken is előkerültek. A kutatók szerint az ábrák feltehetően ideogramok, szimbolikus jelentéssel bíró jelek, amelyek csillagászati ismeretekre is utalhatnak. Az ásványi anyagokból készült vörös és fehér festéket ujjal vitték fel a falakra. A motívumok és a színvilág egyaránt észak-afrikai párhuzamokat mutatnak.

A barlanglakásokat egy központi udvar köré alakították ki. Innen nyíltak a különböző helyiségek, amelyek lakóhelyként, raktárként vagy fazekasműhelyként szolgáltak. A régészeti leletek alapján megállapították, hogy az őslakosok tagolt társadalomban éltek. Búzát termesztettek, nyulat tenyésztettek, halásztak, az élelmiszerek tartósítására sót használtak, ivóvizüket a hegyekből nyerték, munkaeszközeik között pedig a kőbalta is megtalálható volt.

A későbbi időszakban a kör alakú, kőből rakott házfalakat deszkákkal fedték be, amelyekre földréteg került. A lakóhely közepén égett a tűz, kétoldalt alakították ki a fekvőhelyeket. A településeket többnyire meredek hegyoldalakba építették.

A kanáriai hitvilágban a Nap és a Hold töltött be kiemelt szerepet. Az etnotörténeti kutatások olyan szokásokat is említenek, amelyek szerint a sziget lakói a tengerhez vonultak, és a vizet csapkodva könyörögtek isteneikhez esőért. Egyes hegycsúcsokat szent helyekként tiszteltek, ahol vallási szertartásokat tartottak.

A temetkezési szokásokról a leggazdagabb leletegyüttest Gáldar alatt, az óceán partján tárták fel. Az őslakosok különféle módokon temetkeztek: sírdombokat emeltek, barlangokat használtak vagy temetőket alakítottak ki. Az egyik gáldari kör alakú tumuluszba például negyven embert temettek.

A régészeti parkban mindössze négy látogatóval találkoztunk, de a Quesada kapitány egykori házában kialakított helytörténeti múzeumban már egyetlen lélek sem zavarta meg a nézelődésünket. Pedig a prehispán kortól napjainkig ívelő kiállítás segítségével itt alkothattunk igazán átfogó képet a Kanári-szigetek, illetve Gran Canaria történelméről.

A 18. században élt mecénásnak köszönhető a város nagytemplomának felépítése. Híres mondása így szólt: „A templomot akkor is felépítjük, ha kenyérre kell koldulnunk.” Vagyonából jelentős összegeket fordított szociális célokra is.

Gáldar városát Leonardo Torriani a 16. században így jellemezte: „…az utcái szűkek, a házak kőből rakottak, kötőanyag nélküliek, kicsik, takarosak, alacsony tetővel.” A hadmérnök és térképész királyi megbízásból járta végig a szigeteket, majd megírta A Kanári-szigetek királyságának leírása és története című művét. Munkája azért is volt kiemelkedő jelentőségű, mert a szigetek stratégiai szerepet töltöttek be a spanyol korona számára.

Francisco López de Ulloa még 1646-ban is azt írta A hét Kanári-sziget meghódításának története című művében az őslakosok viseletéről: „Meztelenek voltak, csak az intim testrészeiket takarták,… kivéve a királyt, akit teljesen elfedett a pálmalevelekből finoman megszőtt anyag.”

A barlanglakások többsége ma már hétvégi házként szolgál egy-egy család számára, ugyanakkor egyre népszerűbbé válik a barlangturizmus is. Mivel évente mintegy kétmillió turista érkezik a szigetre, bizonyára sokan akadnak közöttük, akik szállásuk megközelítését is különleges élménynek szeretnék.

A kiemelt üdülőhelyen olyan szálloda is működik, ahol egyetlen éjszakáért akár ezer eurót is elkérnek. Utunk során egy olyan domb mellett is elhaladtunk, ahol a NASA űrprogramját támogató hatalmas parabolaantennák sorakoznak.

A sziget mai lakóit figyelve rendkívül sokszínű társadalom képe rajzolódik ki. A fekete bőrű afrikaiak, az őslakosok leszármazottai és a spanyol hódítók öröksége között a bőrszínek és az arcok szinte minden árnyalata megtalálható.

Gran Canaria lakói ma elsősorban a turizmusból élnek. Gondosan ügyelnek környezetük tisztaságára, nagy tisztelettel őrzik őseik emlékeit, és a kivételes földrajzi, valamint éghajlati adottságok mellett ezekkel az értékekkel is igyekeznek vonzóvá tenni szigetüket.

„Canaria mía…” – „Az én Kanáriám…” – énekli Mary Sánchez kanári dalénekes. Mire utunk végére értünk, már én is vele dúdoltam: igen, egy kicsit az enyém is lett.