Asszonyok fújnak ébresztőt Hosszúmezőn

Ha az asszonyok valamit a fejükbe vesznek, akkor azt véghez is viszik – szokták mondogatni. Ez Máramaros egyetlen magyar többségű településén, Hosszúmezőn hatványozottan igaz. Hogy ide fejlődjenek a dolgok, ahhoz nemcsak a hölgyek konokságára, hanem a férfiak közömbösségére is szükség volt. Az erősebbik nem képviselői többnyire politikai-közigazgatási pályán próbálkoztak. Hogy mekkora sikerrel, arról sok mindent elárul az a tény, hogy a több mint hetven százalékban magyarlakta községnek 2004 óta román polgármestere van Valentin Pop személyében. A nők viszont civil egyletet, cserkészcsapatot, kórust, óvodát, könyvtárat vezetnek. Ha az ezerhétszáz lelkes magyarságot számláló faluban valami megmozdul, egészen biztosan az ő nevükhöz kötődik.

Nem engednek a ’48-ból

Amikor azt kérdezzük, hogy ők kisebbségként vagy többségként élik meg magyarságukat, a Balázs Ilona lakásán kávéra és süteményre egybegyűlt asszonyok szinte egyszerre és egyformán válaszolnak: ők márpedig nem képeznek kisebbséget – legalábbis Hosszúmezőn. „Mi még többségiekként gondolkodunk, és ebből nem engedünk!” – állítja büszkén és határozottan a házigazda. Nincs olyan történelmi évforduló, amely mellett a falu magyarsága elsiklana, amikor pedig ünnepelni kell, az itteni magyarok meg se gondolják, hogy mindössze a templom falai közé szerénykedjenek. A megemlékezések nem merülnek ki csupán 1848 felemlegetésében, Hosszúmezőn augusztus 20. és vele együtt Szent István államalapító királyunk is nagy becsben van, az anyák napját is megünnepelik, akárcsak a magyar kultúra napját. Egy ideje a naptár piros betűs napjai közé tartozik a magyar összetartozás napja is, a sokáig csak búslakodásra okot adó június negyedike. Nagy eseménynek számít a hatvanévesek találkozója is, amelyre a külföldre távozottak nagy része is hazatér.

Ők maguk csapják össze a tányért

Amikor a faluban összecsapódik két tányér, szinte magától értetődő, hogy az vagy a református egyház kórusa, vagy a cserkészcsapat, vagy a Búzavirág nevet viselő civil szervezet kezében szólal meg. Mint ahogy az is a lehető legtermészetesebb a hosszúmezői lakók számára, hogy a társadalmi élet irányítását az asszonyok vették kézbe.

A Magyarországról áttelepült Lemák Tünde az első házasságból származó gyermekei által aránylag későn, harminc éves fejjel kóstolt bele a cserkészetbe. Ma már el sem tudja képzelni életét az önkéntes és vallásos, pártpolitikától független mozgalom nélkül. „Amikor a negyedik gyermekemnek kerestem cserkészcsapatot, meglepődve értesültem, hogy a legközelebbi innen mintegy nyolcvan kilométerre, Nagybányán van. Azt mondtam magamban: semmi gond, Hosszúmezőn létrehozom én” – meséli. Az elképzelést hamarosan tettek követték. Azóta mintegy negyven gyermek tette le a fogadalmat. Van köztük mindössze hét-nyolc esztendős is, ami Erdélyben egyedülállónak számít, és akad tizennyolc éven felüli is. A hosszúmezői, 145-ös, Bocskai István erdélyi fejedelem nevét viselő csapat hetente négy alkalommal ül össze. Kezdetben az iskolai tornateremben találkoztak a kiscserkészek, de az önkormányzat megmakacsolta magát, így Lemákék portáját választották új hadiszállásul. A bocskaisok élete mozgalmas: a múlt nyarat például a csíksomlyói búcsún kezdték, megjárták Budapestet és Szentendrét, ott voltak a kolozsvári magyar napokon, majd tánctáborral zárták a vakációs idényt. A közelgő nagyvakáció az idén is hasonlóan gazdagnak ígérkezik. „Nem csak rendet, fegyelmet, leleményességet tanítunk a gyerekeknek; a cserkészet által magyarságtudatot is próbálunk beléjük nevelni” – mondja Lemák Tünde, akinek mára szinte életformává vált a cserkészet. A Romániai Magyar Cserkészszövetség mozgalmi titkára büszkén állítja, hogy csapatából már két gyerek is kivívta otthon magának, hogy szülei magyar iskolába írassák.

A falu egy böllérnél többet érdemelne

Bárkitől is kérdeztük, a faluban elégedettnek mutatkozik a magyar–román viszonnyal. Az emberek kölcsönösen tisztelik egymást és beszélik a másik nyelvét. Ez alól csak a jövevénynek számító románok a kivételek, akiknek aránya évről évre nő. Meglepő módon – vagy talán mégsem? – az utóbbi időben egyre több, távolról érkező családot vonz a nagyrészt magyarok által lakott község. Ha néhanapján egy-egy kocsmai vita fellángol, annak aligha akadnak etnikai vetületei. De akkora lenne az összeborulás, hogy a falu nem képes egy magyar polgármestert kitermelni vagy oly gyenge az RMDSZ a térségben? – merül fel óhatatlanul a kérdés. A magyar jelöltek mindig hatvan-nyolcvan, legfeljebb száz szavazaton buktak el, ami egy ekkora községben elenyészőnek számít. Hogy román ember létére Valentin Pop mégis mivel nyerte meg a magyarokat és általuk a választást? „Itt a közösségi érdek mit sem számít. Egy pohár pálinkáért és egy flekkenért sokan a lelküket is eladnák” – háborog Balázs Ilona. Az idei kilátások sem különböznek az eddigiektől: 2016-ban immár két magyar jelölt próbálkozik a jelenlegi polgármester ellenében. A magyar pártok közül kettőnek sikerült megegyeznie, a harmadik külön jelöltet állít. A helyi magyarság részéről már az is eredménynek számít, hogy 2008-ban, a tizenegy fős önkormányzati testületben többséget szerzett, ugyanis azelőtt a tanácsot is „sikerült” elveszítenie.

Lemák Tünde szerint Pop elődei, illetve a magyar politikusok némelyike is jócskán hozzájárult a közösségi közömbösség kialakulásáért. „Itt az a szóbeszéd meg felfogás járja, hogy tökmindegy ki lesz a polgármester, úgysem tesz semmit!” – állítja a nő.

Az asszonyok szerint a jelenlegi elöljáróval semmiképp nem az a gond, hogy román, hanem az, hogy alkalmatlan a feladatra. „Még egy kukát sem helyezett ki a falu utcáira, nemhogy egyebet mozdított volna” – háborog Lemák Tünde. Ezzel szemben Valentin Pop a térség legjobb böllérje hírében áll, aki télidőben, munkaidőn kívül, bárkinek szívesen és szakszerűen levágja és feldolgozza a disznóját. Ha a polgármesterként felmutatott eredményeiről még a helyiek sem tudnak, mészárosi szezonális tevékenységéről az országos tévéadók is beszámoltak már főműsoridőben.

A szószóló asszonyok szerint a lakossági érdektelenség ellenére is a település jobb községvezetést érdemelne. A tősgyökeres hosszúmezőiekben még él a tudat, hogy helységük a 19. század közepéig városi ranggal rendelkezett, aminek elvesztése után sem állt le a polgárosodási folyamat. A helyiek most is büszkék arra, hogy 1329-ben Károly Róbert az öt máramarosi koronaváros egyikeként Hosszúmező magyar és szász lakóinak kiváltságokat adományozott, mint például a szabad költözési-, bíráskodási, tisztviselő- és plébánosválasztási jog. A 14. század végére a település ismét a vármegye fennhatósága alá és a Drágffy család birtokába került, de nem sokkal később, 1406-tól újból szabad koronavárosként jegyzik.

Elvárás van, segítség aligha

A helyiek nagy fájdalma, hogy a polgármesteri hivatal sem visszaszolgáltatni, sem rendbe tenni nem volt képes azt az egyházi ingatlant, ami kultúrotthonként szolgálná a közösséget. Mára már halotti torra sem alkalmas, nemhogy lakodalomra vagy más jeles eseményre megfelelne. A lakosságnak nincs egy megfelelő összejöveteli helye, a kultúrcsoportoknak próbaterme. Így mindenki oda kérezkedik be, ahova tud, és ahova beengedik. A művelődési otthon mellett szükség lenne egy tájházra, falumúzeumra, valami olyasmire, amivel bár egy fél óra erejéig le lehetne „stoppolni” a máramarosszigeti börtönmúzeum és a szaploncai vidám temető közt ingázó turistákat. A helyi káposzta messzi földön ismert és keresett, erre „építve” sikerült is megszervezni két káposztafesztivált, de a helyhatóságok érdektelensége miatt a hagyományteremtés időnap előtt félbe maradt. Hogy az önkormányzatnak sokadlagos gondja a közösségi és művelődési élet támogatása, az is bizonyítja, hogy a községháza mindössze 2014-ben nyitotta meg a finanszírozási csapokat. „A polgármester tökéletesen beszél magyarul, de ha valahol meg kell jelenni, és meg kell szólalni, mindig minket, asszonyokat rángat elő” – mondja Balázs Ilona falustársai sűrű bólogatása közepette.

Bár a települést a Tiszán átívelő híd és szoros kapcsolat köti Kárpátaljához, Hosszúmező polgármestere még útlevelet sem volt képes csináltatni magának, nehezményezik az asszonyok. „Bárhova hívnak és megyünk, nekünk kell képviselni a községet, mert a bírónkat nem érdeklik a határon átnyúló kapcsolatok. A múltkor a kárpátaljai Visken hintóval sétáltattak, cserébe, a kedvességünkön kívül, semmit nem tudtunk nyújtani” – ömlik a panaszáradat az óvónőből. Hávrics Csilla azt sem érti, hogy az elöljáró miért kerüli az otthoni rendezvényeket is. Amikor a településükre került a sor, hogy az öt koronaváros – Máramarossziget, Huszt, Visk, Nagytécső és Hosszúmező – találkozóját szervezze, akkor is az asszonyok vállára hárult minden teher. „Mindenki elvár mindent, de nem tesz semmit. Élen a polgármesterrel, aki minket, fehérnépeket rángat mindenfelé” – vonja le a szomorú következtetést Balázs Ilona.

Pásztor nélküli nyájak

Az elárvultság érzését a lelkészek aránylag hosszan tartó „pillanatnyi hiánya” csak fokozza. A legnagyobb és egyben a legrégebbi, 13-14. századi templommal rendelkező gyülekezet, az ezerfős református közösség képtelen hétről hétre megtölteni az istenházát. A helyi kálvinisták aránylag még friss emlékeket őriznek arról az időszakról, amikor egyik korábbi lelkészük miatt komoly viszály robbant ki a gyülekezetben. A dolgok odáig fajultak, hogy a hívek egy része pap nélkül temetett. A hosszúmezőiek bánatára a legutóbbi lelkipásztor, Sebestyén László Ede – akinek nagyjából sikerült helyreállítania a békét a gyülekezetben –, bő egy évvel ezelőtt a Bihar megyei Köröstárkányra távozott. Helyébe a püspökség, pár hónapos késéssel Fazekas Juditot küldte, akihez a békére vágyó hívek nagy reményeket fűznek. A katolikusok, Szabad Sándor 1999-ben bekövetkezett halála óta helyi plébános nélkül maradtak. Az idők során beszolgáló papok igyekeztek pótolni az űrt, de a helyi plébános hiánya afféle pásztor nélküli nyájjá teszi a gyülekezetet, amit egyébként a hívek nem is titkolnak. A két közösség temploma – mely közül a protestánsoké műemlék – egymás szomszédságában áll. Az ortodoxoké, mely lényegében 1949-ig szintén a magyaroké volt, valamivel odébb fekszik. Addig a görög katolikusok imádkoztak ott, és fohászkodnak ma is, annak dacára, hogy nem sikerült visszaszerezniük az ortodoxoktól. Az elmúlt hatvan év alatt a gyülekezet etnikai összetétele számottevően nem változott, így az ortodox gyülekezetet többségében magyar identitással rendelkező „görög katolikusok” alkotják.

Dembrószkytól a semmittevőkig

Az asszonyok szerint a különböző tevékenységekben résztvevő fiatalok mellett számos olyan ifjú él itt, akit jobb esetben csak a számítógép vagy a tévé képes lekötni. „Rosszabb esetben meg a cigi és az ital. Az ilyen suhancnak bármit is mondasz, javasolsz vagy kérsz, azzal replikázik: te nekem ne dumálj!” – mondja Balázs Ilona. A mai középkorúak azt látják, a faluban felnőtt egy olyan nemzedék, amely iskolába járt, mert az kötelező volt, egyébként semmi nem érdekelte. Ezek a tinik a délutánjaikat otthon vagy az utcán töltötték, mert semmiféle tartalmas kikapcsolódási – például sportolási vagy művelődési – lehetőségük nem adódott. Pedig példakép lenne, de a legtöbb helyi fiatal jóformán még csak nem is tudja, hogy az 1970-es, mexikói világbajnokságra egy Hosszúmezőről indult futballista fejesgólja juttatta ki a román válogatottat. Majd ugyanaz a máramarosi fickó, és szintén fejjel, talált be a Pelé által vezetett brazil válogatott kapujába. A hetvenegyedik életévében járó egykori román válogatott, Dembrószky Imre elméletileg a település legismertebb szülöttének számít. A falu azonban megfeledkezett a helyi kerekes és boltos gólvágó fiáról, a guadalajarai hősről, akit Mexikóban a román válogatott legjobbjának választottak.

Nagy magyarok román iskolában

A hosszúmezőiek ugyan rendkívül büszkék magyarságukra és nyelvük tisztaságára, gyermekeiket mégis jobbára román iskolába íratják. „Az óvodát még magyar tagozaton végzik, de az elemit javarészük már román osztályban kezdi” – állapítja meg keserű szájízzel Hávrics Csilla óvónő. Állítását statisztikai adatokkal is alátámasztja: végzősei közül hármat magyar, hatot román tagozatra írattak a szülők. Míg az ovisok kétharmada magyar csoportba jár, az iskolában fordított az arány. Az osztályok megmentése érdekében felmerült a környékbeli magyar gyerekek Hosszúmezőre való ingáztatásának ötlete, azonban a ferencvölgyi, köveslázi és kistécsői magyar szülők hallani sem akarnak arról, hogy otthonuktól tizenöt-húsz kilométerre járassák gyermekeiket. Ezzel szemben a hosszúmezői iskola román tagozatát a magyar és a cigány gyermekek tartják fenn. Ezt az anyanyelvű oktatás is megsínyli, hisz jobbára összevont osztályokban folyik a tanítás. Ezért egyes szülők, főként azok, akik Máramarosszigeten dolgoznak, a közeli városba ingáztatják csemetéjüket – így élezve a 22-es csapdáját.

Balázs Ilona részben szégyenkezve, részben felháborodva meséli, hogy az ő magyar menye is – aki egyébként magyar tagozaton végzett –, román iskolába íratta a csemetéjét. „Anyuka jön, hogy tanítsa a gyermeket? Ha nem, akkor fogja a száját! Ezt vágta a szemembe a menyem” – panaszkodik az asszony, majd mintegy elégtétellel teszi hozzá, hogy döntésével sikerült megutáltatnia az iskolát a kis Előd Kristóffal. A múlt ősztől viszont fordult a kocka: a fiúcska unszolására a szülők váltottak és ötödik osztálytól a máramarosszigeti magyar iskolába adták gyermeküket. „A legtöbb szülő még mindig azt hiszi, hogy az életben jobban érvényesül az, aki román iskolát végez. Holott számadatokkal is bizonyítottuk, hogy a magyar tagozaton végző középiskolásaink közül sokkal több jutott be az egyetemre, mint azok közül, akiket román tagozatra írattak” – állítja Balázs Beáta Mónika.

A Búzavirág elnöke saját gyermeke példáját hozza fel, aki az óvodától az egyetemig az összes tanulmányát anyanyelvén végezte, és képes boldogulni az életben. Mivel a máramarosszigeti magyar tannyelvű középiskolát, a néhány évvel ezelőtt komoly erőfeszítések árán létrehozott Leöwey Klárát, nagyrészt a helyi és hosszúmezői diákok „táplálják”, ezt a tanintézményt is veszélybe sodorhatja a téves szülői gondolkodás. „A nagy hiba az emberek fejében van. Az egyetemen lehetne tanítani, milyen furcsa is ez a falu!” – vonja le a szomorú, de valósnak tűnő végkövetkeztetést Lemák Tünde.