A Királyföld megújuló élete

Szászfehéregyháza tájékára (a Brassó megyei Szászbuda, románul Bunești, német nevén Bodendorf Segesvár felöli végében, amikor gyorsítanánk Marosvásárhely irányába, van egy balra mutató, Viscri feliratú tábla, azt kell követni), a valamikori Deutschweißkirch irányába indulni elhatározás kell, oda nem téved csak úgy, véletlenül az ember. Hacsak ténylegesen el nem téved a kőhalmi bekötőúton Dacia – a valamikori német Stein, magyar nevén Garat – felé, mert onnan is megközelíthető. Bárhogy is történjen, az ismeretlen Viscri meglepő, új világot villant fel a látogatónak.

Nyolcszáz év hagyatéka
A szászok földjének bejárására már 2005 végén megszületett bennem az elhatározás, csak idő híján halogattam az expedíciókat. Pedig sürgetett az idő, hiszen 2005 novemberében Homoród akkor 79 éves egyházi gondnoka könnyekkel a szemében búcsúzott tőlem: „Ne feledj el!”. Tizenhárman éltek még akkor a „flandrenses” leszármazottak közül, egy-kettő élhet még az erődtemplom igazi tulajdonosai közül – ha él még egyáltalán – azon a földön, amelyet nem alaptalanul neveztek el Királyföldnek (Fundus Regiusnak). A II. András Mátyás által is megerősített arany szabadságlevelével létezhettek ott a szászok mintegy nyolcszáz esztendőig, hogy a múlt század hetvenes éveitől kezdve két-három évtized alatt tömegesen itthagyják e vidéket és az 1989-es változások pontot tegyenek a szász falvak kiürülésének fájdalmas folyamatára. A látható végeredmény a Homoród, a Küküllők völgyeiben, vagy Beszterce környékén portyázók számára az itt-ott felhagyott bennvalók, a felénk községházának is beillő romos épületek látványa.
Mi lesz a szászok földjével, a valamikori ragyogó Királyfölddel, amely magába foglalja a valamikori Kőhalomszéket,Nagysinkszéket, Segesvárszéket, Szászsebesszéket, Szászvárosszéket, Szebenszéket, Szerdahelyszéket, Újegyházszéket, majd később Medgyesszéket és Selykszéket is. Nyolcszáz év folyamán hatalmas gazdagságot voltak képesek kitermelni, nemcsak az összes erődített templom mellett kötelező módon felhúzott iskolaépületeket, hanem pompázó, rendezett falvakat és városokat. Mi lesz ezzel a gazdagsággal?
A választ a királyi udvarokban érdemes keresni, hiszen a Fundus Regius 20. századvégi elnéptelenedése után ismét egy királyi sarj, a brit trónörökös, Károly foglalkozik a vidék sorsával. Rhédey Klaudia magyar grófnő szépunokája nem bizottságok kinevezésével, hanem hatékony stratégiákkal próbálja segíteni a Királyföld értékeinek megőrzését a Mihai Eminescu Trust fővédnökeként.

Örökmozgó szervező

Caroline Fernolend (portrénkon) leginkább egy csomag élesített dinamitra emlékeztető hölgy, a Mihai Eminescu Trust brit–román alapítvány vezetőjeként 73 helységben kommunikál a többnyire roma közösségekkel, és együtt próbálják kitalálni, mitől lehet könnyebb az életük, miközben megmentik a szász örökséget is.
„Valamennyi ősöm Weißkirchben született, jómagam és a férjem is odavalósiak vagyunk” – meséli Caroline. Magyarázatként közbeszúrja: a szászok egymás között házasodtak, nem utolsó sorban azért, hogy el ne veszítsék az előjogaikat, és ez a „zab földjén” is így volt: Szászfehéregyháza környékén nem volt igazán jó termékeny föld, ezért többnyire állattenyésztésből éltek az emberek.
Az önálló falu gondolata (a Mihai Eminescu Trust projektje) ebből a szükségből fakadt, valamint a létező hagyományokra épült – részletezi az elnök. Valamennyi szász falunak saját szabályrendszere volt, benne a szomszédságok intézményével, a szászfehéregyházai szabályok dokumentáltan 1623-ban már léteztek. Ez a rendszer magába foglalta a szomszédságok szabályait a maguk külön rendelkezéseivel, amelyek nem teljes mértékben ugyan, de 1990-ig is megmaradtak. Egy ilyen, ma viccesnek hangzó, de szigorú szabályt említ: ha úgy alszol el a mise idején, hogy a második szomszéd is meghallja, büntetést kell fizetned! – nos, a múlt század végén ezt már nem alkalmazták, de a káposztalopásra vonatkozót ma is megszívlelhetőnek tartanánk: ha látod, hogy a szomszédasszony elemel egy fej káposztát, és nem szólsz a tulajdonosnak, ugyanolyan büntetést kaphatsz, mintha te loptál volna.

Család, közösség
Caroline és a férje nem is próbálkoztak a kivándorlással Németországba. A húga élt odakinn, de tizenhárom év után hazajött, a lányuk is dolgozott Berlinben, a német parlamentben öt éven keresztül, ma már ő is itthon van, fiuk Segesváron vezet egy gyárat, Caroline szülei is itt maradtak. Mindannyian azért, hogy megmentsék az utódok számára a szász örökséget. Velük együtt 15 szász él ma Weißkirchben.
A szász falvak faluközösségeiben ma a romák vannak többségben – mondja Caroline – csak Almakeréken (németül Malmkrog, románul Mălâncrav), ahol az alapítványuk megvásárolta az Apafi-kastélyt, van szász közösség, a legnagyobb az országban. Almakerék nem volt szabad falu, ott van az egyetlen festett szász templom, mert ott katolikusok maradtak az emberek, nem tértek át a reformáció idején, mint a többi faluban. Ott él még egy közösségben 130 szász ember, egy nagy, 1100 lelkes faluban. „Mi, Szászfehéregyházán tizenöten vagyunk szászok a négyszázhúsz lakosból, de vannak olyan helyek, ahol már nem élnek szászok, például Szászfenesen (Florești) vagy Szászalmádon (Alma Vii). És ott van Erked is (Archita), ahol még él két szász!”

Átvállalt felelősség
Az Önálló falvak nevet viselő projekttel megpróbálnak néhányat megoldani a közösségek szociális, gazdasági, kulturális gondjai közül. Az egykori szász falvakban élő többségi roma közösségnek képzési lehetőségeket ajánlanak fel, hogy hagyományos mesterségeket tanulhassanak. Kőműves, ács, asztalos, téglavető vagy cserépkészítő lehet belőlük, és hozzásegítik őket ahhoz is, hogy magánvállalkozókká válhassanak, felelősséget vállaljanak. „A képzés után jövedelemre tehetnek szert, jobban élhetnek, és a találkozókon, amelyeket ezekkel a közösségekkel bonyolítunk le, ők jönnek különböző ötletekkel – meséli Caroline. – Elmondják, mire van szükségük, mit szeretnének tenni, ezeket a szükségleteket mi projektekbe öltöztetjük, gyakorlati alkalmazásokat keresünk számukra, és hozzálátunk, hogy megvalósíthatósági alapokat szerezzünk hozzájuk.” Riomfalván (Richiș) például elmondták, hogy tatarozni kellene a kultúrházat, erre alapítványi ács- meg kőművestanfolyamokat szerveztek, aztán megkérdezték, lenne-e önkéntes az építkezéshez, mert ők adnak téglát, cserepet, de dolgozniuk kell. Találtak is tizenöt roma és román fiút, akik a tatarozás végeztével jogot nyertek, hogy három alkalommal ingyenesen használhassák a kultúrházat. „Meg kell érteniük, hogy ha van önkéntes egy-egy munkához, könnyebben jutok pénzhez is, mert az ilyen jellegű munkákat támogató szervezetek is látják: a közösség motivált, tenni akar.”
Egy-egy ilyen akció révén megmentenek egy, az örökségünk részét képező épületet, az emberek pedig szinte öntudatlanul átvállalják a felelősséget egy olyan örökségért, ami nem az övék volt! De most hozzájuk került, dolgoztak rajta, büszkék rá, és vélhetően nem fogják megrongálni vagy elpusztítani – az övék lett, felelősek érte. Talán ez a legszebb a Mihai Eminescu Trust alapítvány munkájában – mondja Caroline.

Turistaszétszórási projekt
„Az a munkánk, hogy ezekben a falvakban létező közösségeket rávegyük: ismerjék fel ennek a kulturális-természeti örökségnek a jelentőségét, amely ott még létezik körülöttük, segítsük hozzá őket egy emberibb élethez, és ők vállalják át ennek az örökségnek felelősségét.”
Az alapítványnak összesen 11 féle projektje van: a 13 éves működése alatt összesen több mint ezret futtatott a közösségekkel együtt, és ez a 11 eközben kristályosodott ki. Caroline Fernolend szerint nagyon fontos, hogy ők a gyakorlatban végzik ezt. 13 év munkájának a tapasztalatai alapján leszűrték, hogy a legfontosabb projektek a magánszemélyek örökségéhez kapcsolódtak: házak, csűrök, gazdasági épületek helyreállításához. Ezen túl pedig logikusan következett, hogy a kulturális turizmusban kaphatnak helyet a helyreállított házak, ahol hagyományos étkeket szolgáltak fel, amelyekhez az alapanyagot ugyanott termelték meg. Így nőtt egy keveset a létfenntartó gazdaságok színvonala.
A valaha létező 240 erődített templomból mára talán 150 maradt meg, legalább azokat meg kellene, meg lehetne még menteni, csak az egyházakat kell még meggyőzni, hogy a helyiek segítségével végeztessék el a helyreállítási munkálatokat – mutat rá Caroline. Aki egyébként „szétszórná” Weißkirchből a turistákat más szász falvak felé, mert ott túl sok van...