Wass Albert és halálos ítélete

Wass Albert Erdélyben köztudottan a legolvasottabb magyar író, és Magyarországon is dobogós. Népszerűsége egyeseket irritál. Ellenzői azzal érvelnek, hogy háborús bűnöst nem illik ünnepelni. Amikor Wass Albert fiainak felkérésére elvállaltam a román Népbíróság ítélete ellen benyújtandó perújítási kérelem ügyvédi képviseletét, magamban megfogalmaztam: ha az ügyirat áttanulmányozása és a beszerzendő újabb dokumentumok alátámasztják Wass Albert bűnösségét, visszaadom az ügyvédi meghatalmazást. Elveim, neveltetésem, családi hátterem következtében nem vállalhattam egy háborús bűnös szerecsenmosdatását.

Amikor a magyar hadsereg a második bécsi döntés után 1940 szeptemberében bevonult a visszacsatolt Észak-Erdélybe, a magyar többségű helységekben kitörő lelkesedéssel fogadták. Ami a magyaroknak örömöt, az a románoknak bánatot jelentett. Ennek ismeretében a magyar honvédségnek parancsba adták, hogy határozottan le kell törni minden román ellenállást, ezért három hónapra bevezették a katonai közigazgatást. A bevonulás során a magyar honvédség 16 helységben erőszakot alkalmazott.

16 napos „bírósági” eljárás

A nyomozást a román hatóságok öt évvel később, 1945 nyarán indították el. A vádirat benyújtására 1946. február 25-én, a kolozsvári Népbíróság 1. sz. ítéletének kihirdetésére 16 nappal később, 1946. március 13-án került sor. Tehát 16 helységben elkövetett atrocitások tárgyalására, az idézésekre, védők kirendelésére, vádismertetésre, a vádlottak meghallgatására (64 személyt helyeztek vád alá), a tanúvallomásokra, a vádbeszédre, a védők beszédére, a bírák tanácskozására 16 nap elégséges volt! A „népbírák” tisztában voltak azzal, hogy a tényállást nem sikerült kideríteni. Ezért csak olyan személyeket ítéltek halálra (köztük Wass Albertet és apját, Wass Endrét) akikről tudták, hogy nem tartózkodnak Észak-Erdélyben.

A vasasszentgotthárdi atrocitások

1941. szeptember 23-án hat személyt (négy románt, Caţi Ioant, Moldovan Iosifot, Mărgineanu Petrut és Mureşan Mărioarát, és két magyar zsidó lányt, Mihály Esztert és Mihály Rozáliát) vett őrizetbe a magyar csendőrség. Közülük két személyt, Mărgineanu Petrut és nevelt lányát, Mureşan Mărioarát néhány óra múlva elengedtek, négy személyt az ítélet szerint átkísértek a vasasszentgotthárdi Schilling-kastélyba. Az indoklás szerint a következő nap hajnalán kivégezték őket. Rosenberg Jakab, a falu zsidó boltosa a nyomozati eljárás során azt vallotta, hogy sógornőinek, Mihály Eszternek és Mihály Rozáliának letartóztatására „azért került sor a szentgotthárdi Wass Endre gróf közbenjárá­sára, mivel azt hitték, kommunista érzelműek”. Ha készpénznek vesszük Rosenberg Jakab nyilatkozatát, aki nem lehetett jelen a csendőrök és Wass Endre állítólagos megbeszélésén, a letartóztatáshoz való esetleges hozzájárulást akkor sem tekinthetjük gyilkosságra való felbujtásnak – ezért a bűncselekményért rótta ki ugyanis a Népbíróság a két Wass halálos büntetését. A gyilkosságokra való állítólagos felbujtást azzal találta bizonyítottnak a Népbíróság, hogy egyetlen szemtanú (Rotaru Axente) állítása szerint Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella a gyilkosságok előtti este átkocsikázott Vasasszentgotthárdra a Schilling-kastélyba, ahova a magyar tisztikart elszállásolták. Egyetlen bizonyíték sincs arról, hogy Wass Endre és felesége miről beszélt a magyar honvédség tisztjeivel. A kivégzést a helybéliek közül senki sem látta.

Mivel csak Wass Endre utazott át Vasasszentgotthárdról Cegére, Wass Albert semmi esetben sem lehetett volna felbujtó. Ha a népbírósági ítéletben rögzített tényállás szerint született meg a kivégzési parancs, akkor a parancskiadót, a nyíregyházi tizenkilencesek parancsnokát kellett volna vád alá helyezni és halálra ítélni. E parancsnoknak a nevét sem derítették ki, így megmenekült. Helyette Pakucs hadnagyot (akinek még a keresztnevét sem derítették ki), mint a gyilkos parancs kiadóját, távollétében halálra ítélték.

Perújítási eljárás

A 2007-ben beindított perújítási eljárást egy 1941. márciusi román titkosszolgálati jelentésre alapoztuk, amelyik Wass Endrét jelölte meg egyedüli felbujtóként. Ez a jelentés megerősítette a vasasszentgotthárdi átkocsikázás egyetlen szemtanújának, Rotaru Axintének a vallomását, aki mindvégig határozottan állította: csak Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella utaztak át Cegéről Va­sas­szentgotthárdra. A perújítási eljárás során becsatolásra került 1940. október 5-én, tehát 15 nappal a vasasszentgotthárdi gyilkosságok után szerkesztett csendőrségi jelentés, amelynek valóságtartalmát nem kérdőjelezte meg a perújítási kérelmet elutasító kolozsvári táblabíróság. A cegei csendőrőrs a kékesi honvédparancsnokságnak azt jelentette, hogy a Vasasszentgotthárdon letartóztatott négy személyt átadták a magyar honvédség 11-es regimentje K osztagának. A négy letartóztatott Cege község határában szökést kísérelt meg, felszólításra nem állt meg, ezért „fegyvehasználatra került sor”.

Ebből az iratból, amellyel Măr­gineanu Petru magyarellenes román internálását javasolják, kiderül, hogy négy áldozatot nem a Népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtatott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halásos áldozattal együtt letartóztatott Mărgineanu Petrut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass négy személy legyilkolására felbujtott, de megkíméltette az őket kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Mărgineanu Petru életét?

Ellentmondó ítéletek

A felsorolt érveket a Táblabíróság 2008. március 10-i 35. számú ítéletében az alábbi indoklással söpörte le az asztalról: „Mărgineanu Petrut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában próbáltak megszökni, nem álltak meg, a fegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indokolással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát” (ismétlem, 1946-ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtói szerepét).

Sajnálom, hogy a kolozsvári Táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indoklással élt. Jogilag akkor járt volna el helyesen, ha a perújítási kérelem jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljárást. Ennek során tisztázhatta volna, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazságot tükrözte, vagy pedig ködösített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgotthárdi gyilkosságoknak.

A Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során Râ­peanu nyomozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schilling-kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna felelnie.

Gyilkosságok Omboztelkén

Bojor Andrei görög katolikus pap családjának és társaiknak omboztelki legyilkolása még kacifántosabb módon került elbírálásra. A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József omboztelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit, mint tolmácsot a Népbíróság felmentette és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte halálra, gondolom abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az omboztelki gyilkosságok felbujtói Körösi és a szávai Szakács Alexandru voltak. Körösit valóban felmentette a Népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27-én azt vallotta, hogy Körösi József omboztelki polgármester azt mondta neki: Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni azt, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték. Ezzel magyarázta azt, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldozatok legyilkolását. Fuia Alexandru, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta, Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”.

Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet – de azt még senki sem magyarázta meg, hogy e tanúvallomá­soknak ismeretében miért kellett valaki Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtassa, hiszen ő ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait.

Bizarr indoklások

A kolozsvári Táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „az omboztelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az omboztelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg Szakács bűnösségét és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak annyi a gond, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul. Sajnos fellebbezésünket a bukaresti Legfelső Ítélő Tábla és Semmitőszék is elutasította.

Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescu-rendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate (mai nevén SRI) irattárában őrzik és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában tovább élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek.

A szerző marosvásárhelyi ügyvéd