Forradalomból született szellemi tábor

Szép emlékeim vannak arról a napról. 1989. december 30-a volt, Németh Zsoltot, Mickey-t és engem a MADISZ központjába, a könyvtárba hívtak, hogy a demokráciáról beszéljünk. A többiektől kapott leveleim szintén fontos emlékek” – kezdte megkeresésünkre írt válaszlevelét David Campanale, a BBC újságírója, Tusványos ötletgazdája. Az angol „alapító atya” ennek megfelelően nemcsak azt mondta el, ő hogyan emlékszik a szabadegyetem gondolatának felbukkanására, mi vált valóra az akkori elképzelésekből és milyen gondolatok, érzések merülnek fel benne Tusványossal kapcsolatban, hanem dokumentumokkal illusztrálta: hogyan is lett a gondolatból valóság.

Az első dokumentumok egy 1988-ból származó nyilatkozat és egyezmény, amely „valójában a kezdete annak a szándéknak, hogy valódi szolidaritás jöjjön létre magyarországi, erdélyi és nagy-britanniai fiatalok közt. Így az 1989-es kézdivásárhelyi találkozó és a későbbi ifjúsági fesztiválok ennek folytatása” – értékelte az iratokat Campanale. A közös nyilatkozat és egyezménytervezet a Fidesz és az angol Szociálliberális Demokrata Párt ifjúsági szervezete közt született. Az angol és magyar fiatal demokraták ötpontos egyezménytervezete mellett kiadott, 1988. november 7-i dátummal született közös nyilatkozatban többek között azt olvashatjuk: „Felszólítjuk az Egyesült Királyságot és a magyar kormányt, hogy indítványozzanak vitát az Egyesült Nemzetek közgyűlésén, melyen megtárgyalják a kisebbségek jogi helyzetét és a hétezer falu lerombolását Erdélyben. Felszólítjuk a Ceauşescu-rezsimet, hogy hagyjon fel az etnikai asszimilációt és diszkriminációt célzó politikájával.”

A következő dokumentum már egy Kézdivásárhelyen elfogadott négypontos nyilatkozat 1989. december 31-i keltezéssel. Aláírói: David Campanale a Fiatal Angol Liberális Demokrata Párt részéről, Németh Zsolt és dr. Szabó Miklós a Fidesz képviseletében, valamint Deme László és Sántha Attila a MADISZ kézdivásárhelyi szervezete részéről. A három ország fiataljainak közös gondolatai így kezdődnek: „Mi, Nagy-Britannia, Magyarország és Románia fiatal demokratái kifejezzük közös eszméinket és törekvéseinket. Európa még mindig megosztott. A kontinens egységesülését nem lehet elképzelni a kelet-közép-európai régió nélkül. Tegyünk meg mindent, hogy a vasfüggöny maradványait is felszámoljuk.” Az angol újságíró hozzáteszi, hogy 1989-re már a kereszténydemokrata értékrendet kereste a liberális demokrácia helyett, és ez volt a székelyföldi beszédei központi eleme is.

Elérkeztünk tehát a forradalom utáni Kézdivásárhelyre, ahol magyarországi magyar, erdélyi magyar és angol fiatalok találkozóján körvonalazódott a ma Tusványosnak nevezett szabadegyetem gondolata. „A találkozó után elmentünk vacsorázni egy étterembe, hogy ott folytassuk a beszélgetést. Aztán egy kis buliba mentünk, ahol megfogalmaztuk a nyilatkozatunkat, amit aztán közzé is tettünk. Ezeken a találkozókon hoztam fel a nyári egyetem ötletét, mint egy olyan lehetőséget, amely nemzetiségi és vallási hovatartozástól függetlenül összehozhatja a magyarországi, romániai és nyugat-európai fiatalokat. Egy Greenbelt elnevezésű nagy-britanniai keresztény ifjúsági fesztiválon való részvételem inspirált, amelyet idén negyvenedjére szerveznek meg, és ahol 1982-ben hallottam a U2-t játszani. A fesztivál a politikáról és igazságosságról szóló beszélgetések elegye keresztény világnézetből, de a nagyon jó zene és sok humor is jellemzi. Azt hiszem, egyértelműek a hasonlóságok Tusványossal” – emlékezett Campanale. Látogatásáról a kézdivásárhelyi Székely Újság 3., 1990. január 6-i száma is írt. „Mi most tanuljuk a demokráciát. Könyvek, kapcsolatok kellenek. Máris kapcsolatot teremtettünk külföldi szervezetekkel (…) a magyarországi Fidesszel és a nagy-britanniai Liberális Demokrata Párttal közös nyilatkozatot adtunk ki. (…) Július folyamán szervezünk egy politikai tábort, amelyen angol, magyar és román előadók beszélnek. Angliából például David Steel és Schöpflin György, az oxfordi egyetem tanárai jönnek. Esténként a magyar nyelvterület együttesei húzzák a talpalávalót. Ám egyelőre a legfontosabb, ne hagyjuk, hogy a forradalom elsekélyesedjen” – mondják a lapban Arany Álmos és Kovács Attila MADISZ-vezetők.

Angliából szeretettel

Az Angliából érkező dokumentumok sorát három levél zárja. Ötvös Patrícia és Deme Attila beszámol a nagy-britanniai fiatalnak a hazai döcögős politikai átmenetről, Sántha Attila David Campanalénak 1990 januárjában írt levelében már a szabadegyetem helyszínéről is szól. „Kérlek, írj, amennyiben tudsz segíteni annak a júliusi politikai tábornak a megszervezésében, amiről beszéltünk. Tudod, az oxfordi tanárok. Már hívtunk magyar néptáncosokat Csehszlovákiából, a Szovjetunióból, Ausztriából és Jugoszláviából, tehát különleges esemény lesz. A helyszín, a Szent Anna-tó Európa legszebb helye és van egy nagy hotel is, ahol megszállhatnak. A vidék a skót felföldhöz vagy Wordsworth tóvidékéhez hasonlítható, tehát látnod kell. Ha lesz egy kis szabadidőd, gyere el és megnézzük.”

Az ötletgazda, David Campanale így értékelte az elmúlt 25 esztendőt: „A fesztivál a maga sajátos útján fejlődött és virágzott tovább, lehetőséget adva a fiataloknak a találkozásra, szórakozásra és – amennyiben szeretnék – fontos témákra való reflektálásra is. Ez teljes egészében az ő érdemük. És természetesen a szervezőké, legfőképpen Németh Zsolté, aki megtartotta a 25 évvel ezelőtti, eredeti elképzelésünket. A fesztivál lényege, hogy mindannyiunknak van mondanivalója, és nincs olyan vezetőkből álló politikai osztály, amit különleges rangra kellene emelni. Mert az a diktatúrához vezető út volna, és ez ellen a tendencia ellen védekeznünk kell. De ha mondanivaló van, egymást meg kell hallgatnunk, és abból tanulnunk kell. Ez pedig tiszteletet, a különbözőségek kölcsönös elfogadását és annak ünneplését feltételezi, hogy közös is van bennünk. A zene a kikapcsolódás közös átélésének egyik legjobb módja. És mindaddig, míg Erdély minden nyelvi és vallási csoportjának kulturális közreműködőit elvárják a közös ünneplésre, a fesztivál előtt csodálatos jövő áll.”

A legelsők

Sántha Attila költőt szintén a kézdivásárhelyi találkozóról kérdeztük és persze arról is, hogy melyek az évek alatt felhalmozódott legkedvesebb tusványosi történetei. „1989. december 22-étől kezdődően néhány nap alatt nagyon sok mindent történt Kézdivásárhelyen. December 23-án sikerült megjelentetnünk a Székely Újságot, szerkesztői Deme László, Fekete Vince és jómagam voltunk, ez lett a szólásszabadság első teljesen új, nemcsak nevet változtató lapja talán összromániai szinten is. A kézdivásárhelyi MADISZ pár nap alatt nagyon ismertté vált, így – december 26-án vagy 27-én – megjelent nálunk három külföldi fiatal: Németh Zsolt, Szabó Miklós és David Campanale, hogy tartanának egy előadást. Miután ez megvolt, elkezdődött egy véget nem érő beszélgetés, így a magyar és az angol vendégek, valamint a kézdivásárhelyi MADISZ-tól, úgy negyvenen felmentünk az akkori barátnőm garzonjába. Hajnalig tartó agyalás következett arról, hogy mit is kellene csinálni a ránk szakadt szabadságban. Már nem tudom pontosan, ki jött az ötlettel, hogy egy szabadegyetemet kellene szervezni, ahol az itteni beszélgetést folytatni tudnánk: David Campanale vagy a későbbi polgármester, Török Sándor (Sasa), de talán mégis David, Sasa jött azzal, hogy azt Bálványoson kellene szervezni, és hirtelen vázolta is, hogyan és miképpen” – emlékezett a szabadegyetem ötlete „fogantatásának” alkalmára Sántha Attila. Ő is kiemelte az angliai és magyarországi vendégekkel aláírt közös nyilatkozatot. „Aznap éjszakáról még egy dolog maradt emlékezetes számomra: ifjúi hevülettel kiadtunk egy felhívást Európa fiataljaihoz, aláírói az angol Liberális Demokrata Párt, a Fidesz, valamint a kézdivásárhelyi MADISZ részéről Deme László és én. Már akkor kacagtuk, hogy jó kis párosítás ez, de azóta láttuk, hogy a történészek ma is úgy jegyzik a dokumentumot, mint a december 22-e után Románia területén aláírt első, civil szervezetek közti egyezményt.”

Miből lesz a cserebogár?

Mi valósult meg a 25 évvel ezelőtti elképzelésekből, és mi változott meg nagyon ahhoz képest? – kérdeztük a Tusványos-alapító Sántha Attilát. „Amennyire emlékszem, két csapáson indultunk el: a kisebbségi jogok kiharcolása, valamint az ehhez nélkülözhetetlen, kultúrák közötti párbeszéd kialakítása, folytatása, másrészt az általános, nemzetiségtől független, politikai, gazdasági kérdések megbeszélése. Úgy gondolom, a később »bálványosi folyamatnak« nevezett történet tanulsága az, hogy sikerült román oldalon nagyon sok tabut ledönteni, és – habár még nagyon messze állunk a magyarság, székelység számára elfogadható megoldástól – a tábornak is köszönhető, hogy lassacskán sikerült araszolgatni a kisebbségi jogok területén. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy utólag román részről is pozitívan fogják értékelni Bálványos hozadékát, mert évente egyszer a román politikai elit is arra kényszerült, hogy alaposabban foglalkozzon a kisebbségi problémákkal, ami elsősorban rájuk volt jótékony hatással” – tartja Sántha. Szerinte a tábor további vonzata, hogy „a Fidesz gondolkodásmódja is alakult az idők folyamán annak köszönhetően, hogy a vezérkar évente egy hetet itt töltött a táborban, és nem kell már mindent Ádámtól és Évától kezdeni nekik, amikor az itteni ember az itteni gondokat akarja érzékeltetni.”

Sántha Attila legkedvesebb tusványosi története a ’90-es évek második felében játszódik. „Már Tusnádon voltunk, én már mint az Előretolt Helyőrség című irodalmi lap szerkesztője. A lap megtartotta nagy sikerű bemutatkozását, majd utána odajött hozzánk egy tejfölösszájú, talán 17 éves zalai ifjú, hogy márpedig neki versei vannak, olvassuk el. Két napon keresztül ráztuk le magunkról, merthogy ilyenkor az ember inkább sörözik, mintsem dilettánsokat olvas, aztán egyszer elkapott úgy, hogy nem volt menekülés. A versei gyalázatosak voltak, ám közben-közben megcsillant egy-egy drágakő a sorok között, úgyhogy meghívtam, üljön közénk sörözni. Ott is ragadt, egy időre átköltözött Magyarországról Erdélybe, hogy tanuljon, költő lett belőle mellettünk. Az illetőt úgy hívják, Szálinger Balázs, ma a legjobbak között tartják számon Magyarországon”.

A reménység üzenete

Hogyan emlékszik a kezdetekre? – kérdeztük Németh Zsoltot, a szabadegyetem szenátusának társelnökét, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnökét. „Nosztalgikusan. Mert még fiatalok voltunk, tele reménnyel. És még csalódások nélkül – kezdte a visszaemlékezést az alapító. – Úgy gondoltuk, ha mi kimondjuk, hogy demokratikus Románia kell és kisebbségi jogok meg autonómia, akkor mindez meglesz, mert valakinek ki kell mondania. De nem így lett: kemény építkezést kell ennek érdekében folytatni, és sokszor amit nappal építünk, azt éjjel a sötétség szellemei lerontják. De azért a kezdetekre való emlékezés megfiatalít, és ha ma már nem is látjuk olyan könnyen megváltoztathatónak a világot, azért nem adjuk fel.”

„Kialakult egy szellemi tábor. »Tusványosinak« lenni nemcsak Erdélyben és a magyar–román kapcsolatokban jelent valamit, hanem a magyarországi politikai életben is. Nélkülözhetetlen szellemiség és közeg ez. Nem tudom, hogy a magyar külpolitika lehetne-e sikeres e nélkül a szellemiség nélkül, remélem, sosem próbáljuk ki. Eddig sem próbáltuk ki, bár sokszor ellenzékben voltunk. De a szellemiség jelenléte akkor is befolyásolta az összképet, amikor ellenzékben volt. Sőt olyankor volt csak igazán nagy a jelentősége: a 2004-es állampolgársági népszavazás után Tusványos volt az igazi Magyarország, Tusványos volt a reménység üzenete mindenki számára, aki a magyar–magyar összetartozást vallotta” – fogalmazott Németh Zsolt arról, hogy mi valósult meg a bálványosi folyamatra vonatkozó elképzelésekből.

 Tusványos egész évben

Hogy mi változott ahhoz képest? „Az, hogy most Magyarországon új szereposztásban játsszuk ugyanazt a darabot, mint eddig. Legalábbis remélem, hogy a darab, tehát a szellemiség, változatlan marad. Erre választási ígéretet tettünk: azt mondtuk, folytatjuk. Azt persze nem mondtuk, hogy ugyanabban a szereposztásban. Nem akarunk unalmas »színtársulat« lenni. Új arcok tűnnek fel a kormányban, a külpolitikában, illetve akik ott régi arcok voltunk, új arcként jelenünk meg más helyeken.

Én magam most először leszek kormánypárti külügyi bizottsági elnök. Ellenzéki már voltam, kormánypárti most leszek először. Ígérem, hogy Tusványos szellemiségét fogom képviselni ebben a tisztségben. Merthogy Tusványos nemcsak egy júliusi hét, hanem jó esetben a magyar külpolitika és nemzetpolitika 365 napja egy évben. Az Országgyűlés irányt mutat, ellenőrzi a kormányt és nemzeti konszenzust épít. A külügyi bizottság a tusványosi szellemben fog irányt mutatni, ellenőrző funkciójában a tusványosi szellemiség érvényesítésében segíti a kormányt, és olyan nemzeti konszenzust épít, amelynek az összetartó ereje Tusványos szellemisége” – zárta értékelő gondolatait Németh Zsolt.

Legkedvesebb történetei a szabadegyetem elmaradhatatlan medvéihoz kötődnek. „Bálványoson Wintermans nevű holland vendégünk sétálni indult az erdőbe, ahol legnagyobb meglepetésére egy mackóval találkozott, és 3-4 órát egy fa tetején kényszerült eltölteni, amíg a mackó nem távozott. Egy másik esemény két éve történt, a szürkületben a Szent Anna-tóban fürödtünk Papp Előd barátommal. Jó mélyen voltunk a tóban, amikor megérkezett mackó mama a két boccsal, és zavartalanul elkezdtek ők is fürödni néhány száz méterre tőlünk. Elődöt ilyen gyorsan még nem láttam úszni és öltözködni. De hát a mackó nem véletlenül Tusványos jelképe hosszú évek óta, a medve Erdély különlegességének és romantikájának jele. Ismeretesek az ezzel kapcsolatos viccek is: az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék. A mackó mindannyiunk számára a magyar nemzeti közösség sokszínűségét jelzi: csak egymás megismerése és elismerése által juthatunk előre és gazdagodhatunk.”

 A megváltás illúziója

Toró T. Tibor, a szabadegyetem szenátusának társelnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is nosztalgiával emlékszik a kezdetekre. „A szabadegyetem gondolatát Németh Zsolt hozta Erdélybe, fideszes barátaink hozzánk képest néhány évvel előttünk jártak az ilyen jellegű haladó európai gyakorlat megtapasztalásában, mint mi, akiket a történelem Ceauşescu Romániájába zárt – ’89 decemberéig azt hittük, örökre. De az ötlet jó táptalajra hullott: a ’90-es évek eleji MISZSZ-ben egymásra talált a közéleti szerepvállalással ismerkedő fiatalok körében. Akkor rövid ideig tényleg azt hittük, a világ megváltható, 70 év kisebbségi lét és közel fél évszázad kommunizmus minden átkos öröksége feledhető, a ránk szakadt demokrácia megoldást hoz minden problémánkra, beleértve a román–magyar megbékélést is. Ez akkor is igaz, ha a Bálványosi Szabadegyetem első összesereglésén, 1990 júliusában már túl voltunk a marosvásárhelyi fekete március vagy a bukaresti Egyetem-tér véres történésein. Lelkes amatőrök voltunk, tanultuk a demokráciát, és nem jelentett gondot számunkra összeegyeztetni a szabadelvűséget a kollektív jogokkal és a nemzetépítéssel.”

„A szabadegyetem műfaja kétségen kívül bebizonyította életképességét a politikaalakításban, azóta sokan gyakorolják is” – tartja Toró T. Tibor. – A mi megoldásunk viszont – a diáktáborral és a nyári fesztivállal való összeházasítás, amelyet Bálványos tusványosítása hozott magával, amikor kinőttük a bálványosi romantikus (értsd: visszamaradt) infrastruktúrát – teljesen egyedi és ráadásul működik is”. A helyszínváltoztatás szerinte pozitív hozadékokkal járt. „A veteránok közül sokan ugyan visszasírják a régi szép bálványosi időket, a meghitt műhelybeszélgetéseket és a politikai ártatlanságot, én azonban nem bánom, hogy ennyire elfajult a történet. Mert az új ártatlanok – akik amúgy másképpen ártatlanok, mint mi voltunk 25 évvel ezelőtt – nem a régiek helyett jönnek a képbe, hanem mellettük. És mi közben »változunk, és mégse változunk« – ahogyan Koncz Zsuzsa énekli –, összefoglalva a bálványosi folyamat lényegét” – értékelte a 25 évvel ezelőtti táborhoz viszonyított különbségeket Toró.

Érzések és értékelések
„A fesztivál forradalomból született. Véleményem szerint minden generációnak meg kell hogy legyen a saját epifániája, azoknak az autentikus emberi értékeinknek a mély felismerése, amelyek az életet, a szabadságot és az Isten hasonlatosságára teremtett egyforma gyermeki létünket ünnepli” – David Campanale, a BBC újságírója
„Szép volt és szép lesz, köszönhetően annak, hogy mindig is több volt, mint csupán politikai szabadegyetem: emberek találkoztak egymással és beszélgettek, politikusok és politikusok, művészek és politikusok, művészek és művészek” – Sántha Attila, költő
„Folytatni kell. Van itt még tenni való újabb 25 évre. Rossz hír, hogy 25 év múlva már 76 éves leszek. De jó hír, hogy a tábor résztvevőinek talán a többsége épp akkor fog 50 körül járni. Ők választják a politikusokat, őket fogják választani, ők írják az újságokat és a szépirodalmat, ők fognak tárgyalni a románokkal, ők hozzák a táborba felnövőben lévő gyermekeiket (mi meg a cseperedő unokáinkat). És akkor majd megint megvonhatjuk a mérleget: ötven év mérlegét. Remélem, hogy majd elmondhatjuk: nemcsak jó mulatság és férfimunka, de legfőképpen sikeres munka volt” – Németh Zsolt, a külügyi bizottság elnöke
„Bár már a kezdetekkor mondogattunk szép dolgokat a rövidnadrágos politizálásról, a mindenre gyógyírt jelentő Európáról és a román–magyar párbeszéd fontosságáról, fogalmunk sem volt, milyen folyamatot indítottunk útjára. Ma már tudom, hogy Bálványosból kinőtt Tusványos nélkül szegényebb lenne a világ, más lenne az erdélyi, de akár az egész Kárpát-medencei magyar nemzetpolitika, másként nézne ki a Fidesz, és EMNT vagy néppárt sem lenne. És a gondviselés különleges kegyének érzem, hogy ebben nekem kiemelt szerep jutott. Jó időben voltunk jó helyen” – Toró T. Tibor, az EMNP elnöke

 És egy bekapcsolt mikrofon

Bálványosi és tusnádfürdői történetet is megosztott velünk az EMNP elnöke. „Még a bálványosi korszak szellemi termése a táborlakók azonosítása a sápadtarcúak (magyarországiak) és a rézbőrűek (erdélyiek) fajtájába. Békében éltünk és harmóniában, de különbözőségeink büszke tudatában, ennek minden tragikomikus vagy abszurd vonatkozásával. Sápadtarcú barátaink egyik első rácsodálkozása a hagyományos és önzetlen székely vendégszeretetre akkor történt, amikor rájöttek, hogy a táboron kívül idegenek feleannyiért adják a köményest, mint amennyiért a kézdivásárhelyi szervezők adják baráti áron a táboron belül – elvégre egy vérből valók vagyunk. De nem ezért költöztettük el a tábort a bálványosi kempingből, a pálinka kérdését mindig sikerült megnyugtatóan rendezni. A rossz nyelvek szerint az igazi okot nem is a krónikus helyhiány és infrastruktúradeficit jelentette. Történt ugyanis, hogy megérkezett a táborba a nagy sápadtarcú főnök (aki később miniszterelnökségig vitte a messzi fővárosban) a szabadegyetem költségeinek oroszlánrészét álló nemzetközi alapítvány magyarországi vezetője társaságában (ő később »csak« nagykövet és államtitkár lett). Éhesek voltak és fáradtak, Kézdiszék messze esik a fővárostól, ahonnan jöttek. Harapnivaló csak akadt, de hely, ahová fejüket lehajthatnák, egy szál se. Végül a Várvendéglő tulajdonosának huzatos wigwamjában jutott hely nekik a földön. De Németh Zsoltnak sem volt túl nyugodt az éjszakája. A következő évben már Tusnádfürdőn szerveztük a szabadegyetemet. A krónikus szálláshiány aztán a diáktábor befogadásával utánunk jött, de ez már későbbi történet.

Kedvenc tusványosi történetem szintén a nemzet miniszterelnökével kapcsolatos. A zárónapon, úgy az ezredforduló körül, immár a focipályán felállított színpadon több ezer ember előtt moderáltam a később Orbán-koncertként elhíresült zárónapot. Jobb oldalamon Orbán Viktor, bal oldalamon Markó Béla – akkor még eljött –, középen előttem a mikrofon. Bemutatom az előadókat: Orbán (nagy taps), Markó (halk jól nevelt taps, annál erősebb fütty). Viktor áthajolva a mikrofon felett, odaszól jobbról balra: »Bélám, úgy látom, itt téged nem szeretnek.« Erre óriási tapsvihar. Mit tesz egy bekapcsolva felejtett mikrofon...”