A virágkor vége, a szolgaság kezdete

Köszönhetően annak is, hogy 1867. után az országot és Erdélyt érintő katonai konfliktus nem volt, a kiegyezés utáni évtizedekben Erdély minden téren jelentős fejlődésnek indult. Az is igaz, hogy ezt megelőzően Erdély és a déli peremvidékek az Osztrák–Magyar Monarchia legelmaradottabb részei voltak. Nem csoda, hogy ezeknek a térségeknek a gazdasági fellendülése volt a leglátványosabb a századfordulón.

Murádin János történész (portrénkon) szerint „az 1880-as évektől kezdődik el az a folyamat, amikor nagyobb ütemben fejlődik a Királyság és annak peremvidékei, mint a Cseh-medence, az osztrák örököstartományok. Nem csupán az ipar fejlődött rohamosan, hanem az ezzel összefüggő ágazatok is, például az építőipar. Ekkor alakul ki a nagyvárosi polgáriasodás modellje Erdélyben. A régi, középkori hálózatokkal bíró kisebb települések nagyvárosokká fejlődnek.” Az ipar megtelepszik Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Vajdahunyadon, a bányászati-kohászati szegmens, a mezőgazdaság erőteljes fejlődést mutat a térségben. Ezzel együtt jár a tőkefelhalmozás, és ennek következtében nagyobb anyagi rész jut a kultúrának is. Virágkorát éli a magyar mellett a román és a szász művelődési élet is. Ennek a minden szempontból jelentős fejlődésnek vet véget szinte kataklizmaszerűen az 1914-es válság. Senki nem is sejtette, hogy ennyire egyből érkezik, és ilyen elhúzódó háború lesz, és a vége az lesz, hogy e jól fejlődő térség szétrobban, és ezt azóta is traumaként éli meg az erdélyi ember (és nem csak). „Magát a háborút évtizedekig az erdélyi románság is traumaként élte meg, a két világháború közötti visszaemlékezésekben vagy sajtótermékekben mindig is jelen van a Nagy Háború által okozott veszteségeknek a felsorolása. Ne feledjük, a háborúban nagyon sok erdélyi román katona is elesett, aki az Osztrák–Magyar Monarchia seregeiben szolgált, majd később a román királyi hadseregben, amikor a román–magyar háború volt 1919-ben” – mondja a történész. Az 1914–1918 közötti időszak gyakorlatilag korszakváltást hozott. Erdélyre hatványozottan igaz a történészek azon elmélete, miszerint a „hosszú 19. század” a francia forradalomtól 1914-ig tartott Európában, a „rövid 20. század” pedig az első világháborútól 1989-ig. Ez különösen igaz Erdély szempontjából – véli Murádin. A francia forradalom hatására az 1800-as évek elején, a reformkorban indul meg a magyar nemzeti öntudatra való ébredés Magyarországon. Erdélyben, ahol már vegyes lakosság él, de a magyarok még mindig 45 százalékot tesznek ki, szintén ekkor kezdődik a nemzeti érzés kialakulása. Ez zárul le, és ér egyből véget 1914-ben.

Sorozások, dezertőrök

A háború kitörésekor katonai szempontból felemás helyzetben volt Erdély. Európai szemszögből nézve 1914-ben nem egy vezető nagyhatalom az Osztrák–Magyar Monarchia, de nem is kis állam. Egy regionális, középhatalom, amely katonai szempontból körülbelül a negyedik, ötödik hadsereggel bír Európában, a haditechnikai felszereltsége pedig a hetedik, nyolcadik szinten mozog. Gyarmatai nincsenek, az osztrák–magyar hadiflotta ráadásul későre épül ki, stratégiai szempontból pedig nagyon kényes helyzetben van. Egyszerre a Kelet és a Nyugat közötti átjáró Európában, az Oroszországgal szembenálló első olyan ellenfél, akivel annak a terjeszkedés folyamán meg kell vívnia. Ugyanakkor a Balkán kapuja, nem beszélve arról, hogy az etnikai kérdést belsőleg nem tudta rendesen megoldani. Belső stabilitása viszonylag kiforratlan, így katonailag nem számítható a vezető hatalmak közé.

Érdekes kérdés, hogyan fogadták a románok a besorozást a monarchia hadseregébe. Murádin János szerint ez régió kérdése volt: ha a dél-erdélyi területeket – Fogaras környékét – nézzük, nagyon sok volt a dezertőr. Inkább átmenekültek a Kárpátokon, hogy megszabaduljanak a besorozástól. A belső-erdélyi térségekben, ahol jóval kevertebb volt lakosság – nem beszélve a Partiumról, ahol nem nagyon volt olyan román ember, aki ne beszélt volna magyarul – egészen másként tevődött fel a kérdés. Utóbbi régiók ugyanis mindig fejlettebbek voltak, és a románság számára is nagyobb munkalehetőségek kínálkoztak. Számukra fontos volt az, hogy társadalmilag elismert pozíciókba kerüljenek, illetve a hadseregen belüli ranglétrán való emelkedéssel – ami háború esetén felgyorsul – olyan társadalmi pozíciókra tegyenek szert, amit a háború után gazdasági előnyökre válthatnak. Összességében az Osztrák–Magyar Monarchián belül 250 ezer erdélyi román katona harcolt, ami masszív tömegnek számít. Noha ezt a számot a román történészek később cáfolták, a bécsi archívumokban pontosan le van írva minden, foglakozástól a vallásig. Bár a vezérkarban nem voltak románok, de főtisztek, akik ezredeket, hadosztályokat vezényeltek, voltak közöttük. A vezérkar 80 százaléka német volt, illetve erdélyi szász vagy sváb, egy külön kaszt, ahová nehéz volt bekerülni.

A hadsereg összetétele
Az osztrák–magyar hadsereg hármas osztású volt: a közös, vagyis a Kaiserlich und Königliche Armee (császári és királyi) hadsereg, aminek elit alakulatai, tüzérsége, légiereje, haditengerészete volt. Külön volt Landwehr, az osztrák fél saját honi hadserege, és a Magyar Királyi Honvédség, a Monarchia magyar elemeinek hadserege. Ez számbelileg a közös hadsereg mindössze 20 százalékát tette ki, hadi eszközeik pedig korlátozottak voltak. A háború elején csupán a közös hadsereg vett részt a harcokban, majd a veszteségek pótlására bevetették a Honvédség és a Landwehr alakulatait is. A Királyi Honvédség a magyar katonai hagyományokra épült, a honvédség vezéralakulata a huszárság volt. Haditechnikai szempontból felvehették a versenyt a közös hadsereggel, de számbelileg jóval elmaradtak attól. A Magyar Királyi Hadseregben kivételesen a vezényleti nyelv is magyar volt. Erdélyben a Honvédség volt számottevő, tagjainak 38-40 százalékát Erdélyből toborozták. Ugyanakkor az erdélyi románok és egyéb nemzetiségek általában a közös hadseregbe kérték felvételüket. A Székely Hadosztály 12 ezer főt tett ki, és három nagyobb szegmensből tevődött össze: a kolozsvári ezredtörzsből, a nagyszámú székelyföldi határezredek maradványaiból, valamint a menetközben a frontról hazatérő és melléjük csapódó hadosztálytöredékekből. 1919. januárjában a Székely hadosztály sikeresen állt ellen Csucsánál a bevonuló Román Királyi Hadseregnek.

Félmillió erdélyi áldozat

Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, tehát 1914. június 28-át követően a Monarchia megosztott volt politikailag. A császár hajlott a háborúra, de csak abban az esetben, ha német támogatást kap. A Monarchiának szüksége lett volna egy gyors győzelemre, hogy a belső széthúzó erőket is visszafogja. Gróf Tisza István ki is fejezte aggodalmát, miszerint nem biztos, hogy jó ötlet háborút indítani. Úgy vélte, a Monarchiába bekerülhet egy óriási szerb tömeg, ezáltal pedig tovább csökkenne a magyar lakosság aránya. A viták miatt kerül sor csak július 28-án a hadüzenetre. Ezután már felgyorsulnak az események, és elkezdődnek a sorozások. Ezek egyenlő arányban érintették a Monarchia különböző régióit, tehát ugyanúgy vittek el erdélyi magyarokat, románokat, szászokat, svábokat, mint cseheket, dél-szlávokat, olasz vagy szlovén nemzetiségűeket. Erdély akkori lakossága, az 1910-es népszámlálás szerint 5 millió 250 ezer fő volt. Az erdélyi részekből 840 ezer embert vittek el – az aktív lakosság zömét. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagy veszteségei már a háború elején megnyilvánultak, a szerbek ugyanis sikeresen állnak ellen, bevonulnak a hegyekbe, elhúzódik a déli frontnak a lerendezése, az oroszok ellen pedig egy hatalmas vereség következik be. 1914. szeptemberében a Monarchia jelentős személyi veszteséget könyvelhetett el. A háború Erdély teljes gazdasági összeomlásához vezetett. A hadiipar szükségletei miatt átalakul az ipari termelés, a mezőgazdaságból kivonódik a munkaerő, a háború utolsó éveiben már a termést sem volt ki learassa, és a háború után gazdaságilag igencsak megterhelő volt visszaállítani mindent a háborút megelőző állapotokra. 1919 után a bevonuló román hadsereg elhordott mindent, ami mozdítható volt hadizsákmány fejében. A friss bukaresti adminisztráció gyanakvással tekintett új „gyarmatára”, befektetni nem akart, nagyobb beruházásokra sem pénz, sem politikai akarat nem volt.Gyakorlatilag itt már tragikus fordulatot vesz a háború, ugyanis a Monarchia a hadseregének egynegyedét elveszítette – a katonák meghaltak, fogságba estek. Méghozzá a veszteség nagy része az elit alakulatokat érintette. Az egész háborút tekintve a besorozott erdélyiek 60 százaléka vagy elesett, vagy fogságba került, illetve sebesülten érkezett haza. „Nagyjából félmillió erdélyi halt meg vagy a háborúban, vagy azt követően, a fogságból betegen hazatértek közül”– mondja Murádin János. Ráadásul az erdélyi szászokat ezek a veszteségek különösképpen érintették: nemzeti öntudatból, de a német vezényleti nyelv miatt is, tömegesen jelentkeztek önkéntesen a hadseregbe.