Grimaszok egy épület homlokzatán

A huszadik század egyik legnagyobb építésze, Oscar Niemeyer bűvöletében kezdte a szakmát. Nem utolsósorban abban is utánozza a brazil mestert, hogy maga is kézzel rajzolja terveit. „A végeredmény természetesen számítógépen is megszületik, de az csak a díszcsomagolás. A terv kidolgozását, a kiizzadást azonban az embernek az ujjbegyeiben kell éreznie, az az igazi. A számítógéptől ellustul az ember, a technika ugyanis megoldja helyette a nagy dolgokat. A gombnyomásra előugró sémák képesek belefojtani a kreativitást az alkotóba. A manufaktúra mindig értékesebb marad” – állítja Zágoni Aladár. Azt vallja, hogy az időt álló nagy alkotásokat kivétel nélkül kézzel tervezték, az alkotó nem sietett sehová. A világ valamennyi turistája áhítattal fényképezi ma ezeket az épületeket, teszi hozzá nehezen megfellebbezhető érvként.

Nervitől a mélyvízig

A pályaválasztásban jó adag predesztináció is tetten érhető, hiszen a nagybácsi, Jakobovits Miklós festőművész, a kis Aladárnak nem engedte letenni a ceruzát, de a nagypapa, Jakobovits Mihály, a sepsiszentgyörgyi színház hőskorának díszlettervezője is a művészi pályát szorgalmazók közé tartozott. A fiatalember 1967 és 1970 között végezte a marosvásárhelyi műépítészeti főiskolát. Niemeyer melletti másik példakép az olasz Pier Luigi Nervi volt: a vékony héjazatú vasbetonszerkezetek bevezetőjének és nagymesterének a munkáival folyóiratokban találkozott, az alkotásokban mindenekelőtt a látványt tartotta imponálónak, lenyűgözőnek.

Mégsem hitt azonban ezeknek az ideáloknak az itthoni megvalósításában, mivel arra készült, hogy az iskola befejeztével eltűnik az országból. Csakhogy az államvizsga előtt nem sokkal megjelent két ember az újonnan alakult Kovászna megye székhelyéről, és megkérdezte a végzősöket: ki származik Szentgyörgyről, ki szeretne hazamenni? Mindannyiuk számára óriási lehetőségnek tűnt, hogy hazatérésük pillanatától lakás és munkahely várja őket, úgyhogy Zágoni Aladár számára is későbbre költözött a külföldre távozás „projektje”. Akkoriban létesült ugyanis a megyei tervezőintézet, a megyei első titkár, Király Károly reformkommunista személyisége hatalmas perspektívákat látszott megnyitni. A többség indult is hazafelé, Aladár háromszobás tömbházlakásba költözhetett be harmadmagával 842 lejes kezdő fizetéssel.

Az első „mélyvizet” a Mikes Kelemen Gimnázium egyik épületszárnyának a megtervezése jelentette számára, aztán hamarosan a műemlékesekhez került, s az első jelentősebb terv Bálványos várának restaurálása, újraépítése és konzerválása volt. A tervek azonban az intézetben ragadtak, a politikai szempontok ugyanis felülírták a műemlékvédelmi szempontokat. A nagyajtai unitárius vártemplom munkálatait azonban jelentős mértékben sikerült végigvinni, nagyon szép munkaként emlékszik rá vissza ma is. Az eredeti tervezetbe egy kis „lazaságot” is megpróbáltak bevinni: egy csatajelenet felidézése is szerepelt benne. Amikor az intézet igazgatója, Bodor Márton meglátta, összehívta a belső műszaki bizottságot, ahol az elképzelés hatalmas derültséget keltett, ám végül az is az intézményi süllyesztőben végezte. Sajnos a munkálat egésze is torzóban maradt, hiszen nem csinálhatták meg az őrjáratokat, nem létesült Kriza-múzeum, igazából állagmegóvó munkálatokra korlátozódott az egész. Hogy a pénz fogyott-e el, vagy a politikai akarat, ma már kideríthetetlen. A kézdivásárhelyi Finta-ház külön történet: miután lebontották, valaki rájött, hogy műemléképület volt. Hatalmas botrány lett belőle, érkezett is a megrendelés az intézetbe, hogy régi fényképek alapján sürgősen újra kell tervezni, illetve újraépíteni. „Ezt a megbízást én kaptam, s az eredetihez képest néhány, a kihasználhatóságot növelő apró módosítással végre is hajtottam. Büszke is vagyok rá, hiszen míg a korosztályom tagjainak többsége tömbházak típusterveinek adaptálásán dolgozott, nekem ilyen egyedi feladat jutott.”

Szabvány az új emberre

Mindezek ellenére 1980-ban otthagyta a tervezőintézetet, a tanügyben keresett új utakat, a pionírház fotókörének irányítását vette át. „Megsértettek: azzal kellett szembesülnöm, hogy akik korántsem teljesítettek annyit és úgy, mint én, háromszor többet kerestek – szolgál némi magyarázattal. – Akkor magánemberként bizonyos mértékig már fotós-filmesnek is számítottam, s megbízást kaptam, hogy a csíkszentimrei általános iskola megalapításának 350. évfordulójának ünnepségét filmezzem le, és küldjem el Boros Zoltánnak a televízió magyar szerkesztőségébe. Megcsináltam, dicséretet is kaptam érte, s ezzel az átnyergelésem kérdése eldőlt.”

A sepsiszentgyörgyi pionírházban a Kós Károly-féle épület mögött voltak a műhelyek. Zágoni meg is kérdezte az igazgatót: mit szólna, ha – lévén mégiscsak építész – csinálna néhány skiccet egy emelet felhúzására. Örömmel vették az ajánlkozást, szabad kezet kapott, megtervezte az épületet. „Így maradtam továbbra is építész. Mivel a nyolcvanas években nem volt szabad épületet bontani, kitaláltam, hogy lábakra helyezem a felső szintet. A városvezetés is támogatta az elképzelést, több vállalat is anyagi, természetbeni segítséget ajánlott fel, az építkezés mégis csak a rendszerváltozás után kezdődött el. Nem utolsó sorban azért, mert egy értekezleten Aladár, az akkori megyei elsőtitkár ugyancsak pionírházas feleségétől némileg eltérően látta a szocializmus új embertípusának kialakítását. Míg ugyanis a fontos elvtárs neje kevesellte a gyárlátogatások alkalmával készült fotók mennyiségét, Zágoni szerint a megfelelő tanulási körülmények biztosítása legalább annyira fontos. Eléggé el nem ítélhető módon hozzátette: míg az ő épületei száz év múlva is állni fognak, a kollegina irodalmi körére már a kutya sem fog emlékezni. Azonnali kirúgás körvonalazódott, ám ezt az építész megelőzte: visszament a tervezőintézetbe. Közel volt már azonban 1989 decembere, amelyet követően újra visszatért a tanügybe. És felépítette az azóta is műhelyként fungáló épületet.

Ácsok komfortigénye

Némi tévés próbálkozásokat követően 1995-ben tért vissza tanult szakmájához, azóta körülbelül 250 házterv, javítási, illetve területrendezési terv viseli a Zágoni névjegyet. Nehéz volt a visszatérés, kezdetben csak kis munkák jöttek, viszont konjunktúra volt, elkezdődtek a masszív lakásépítkezések, a sepsiszentgyörgyi „Rózsadomb” kialakulása. A kedvenc megvalósítások között szerepel azonban továbbra is a hajdani pionírház – ma Tanulók Háza – saját megrendelésű fejlesztése, akárcsak a Sapard-pályázatból épült katrosai panzió is.

A mai megrendelések egyik jellemzőjének tartja, hogy sokan hoznak saját rajzokat, az ilyeneket többnyire elküldi. Azzal igyekszik meggyőzni az illetőt: ne azt mondja meg, hogyan szeretné, hanem azt, hogy mit. A hogyan már rá, a tervezőre tartozik. „Az épületet emberi testként kell elképzelni, amelynek ha betegek a belső szervei, elrontják a teljes funkciót. Nem lehet a májat a vesével felcserélni, ellenkező esetben kiül az arcra a fájdalom – egy épület esetében a homlokzatra. Ha például a nappali zóna nincs jól elhatárolva az éjszakaitól, ha a lakáson belüli közlekedési útvonalak nincsenek jól kigondolva, nem belakható a ház.” Nem tagadja, nagy példaképeinek megoldásai sokszor szolgálnak inspirációs forrásként, például a tető vonalvezetésének kialakításánál. Talán fotós múltjából, az általa készített aktok emlékéből fakadóan előnyben részesíti a lágy, nőies vonalakat. A tetők kialakításánál nem az ácsok komfortigényének akar megfelelni – szögezi le.

A közízlést nemcsak a saját tervezésű házakkal igyekszik formálni, létrehozta az építészeket, statikusokat, mérnököket is tömörítő Épített harmónia nevű szakmai egyesületet. Ennek tevékenysége nem merül ki belterjes szakmai vitákban: feltérképezik a környék épületeit, a szélsőségesen pozitív és negatív példákat pedig napilapokban közlik – még akkor is, ha azok nyomán nem egyszer fakad sértődés. De hát Zágoni Aladár vérzivatarosabb időkben sem tudta tartani a száját...