Csiszolatlanul, akár az élet

Hosszasan csöngetek, mert előzetesen lelkemre kötötte, hogy hosszasan csöngessek. „Tudja, kedves Samu, majdnem 99 évesen már nem rohangál az ember” – mondja a telefonban. Ajtót nyit, egész lénye csupa mosoly, majd úgy karol belém, mintha napi rendszeres látogatója lennék. A református egyház tulajdonában lévő lakás múlt század eleji polgári hangulatot áraszt, égig érő könyvespolcok árnyékában telepedünk le Tőkés István nyugalmazott református lelkésszel, egyházi íróval, teológiai professzorral,lapszerkesztővel. Korántsem utolsó sorban Tőkés László édesapjával, de ezt a „címkét” már bölcs mosollyal nyugtázza.

A gondviselés levelei

Hogy milyen volt ez az év? – kérdez vissza. „Egy ideje már nemcsak egy-egy évben gondolkodom, hanem tekintgetek vissza is, előre is. Egyfajta bogaram ez, a családtagjaim sokszor bosszankodnak, hogy sűrűn végigveszem életem periódusait. De hát mit tehetnék: 1916-ban születtem a Monarchiában, megéltem Trianont, gyermekként, majd ifjúként eljutottam 1940-ig. Itt rendszerint megállok, s azt mondom: ha meg kellene írnom, mit jelentett nekem az a periódus, azt mondanám, hogy éltem ’40-től ’44-ig. Gyorsan átszaladok a többin 1989-ig, azóta meg vagyunk, amiben vagyunk. Élek ma is, tele megválaszolatlan kérdésekkel. Életem igazi tükörképével azonban Eszter lányom lepett meg: egy könyvvel, amely a feleségemmel való levelezésemet tartalmazza – őt 1938-ban ismertem meg, vele éltem a 2001-es haláláig –, körülbelül ötszáz levél. Na, abban minden benne van, az az egyetlen hiteles dokumentum rólam.”

Az íróasztalon heverő könyvek halma alól előbányásztatja a leveles könyvet. Belelapozok, ha nem lennének képekkel illusztrált nyomtatott oldalakba szorítva, talán feszengenék is, amint a bensőséges megszólításokat is bőven tartalmazó levelekbe pillantanék. Talán látja rajtam a tartózkodást István bácsi, biztat, csak nyugodtan. „Ez az egész tükörképe annak, ahogy jártam, ahogy hallgattam vagy beszéltem, ahogy sírtam. Minden csiszolatlanul, ahogy az életem zajlott. Mélységekkel és magasságokkal. A szó legnemesebb értelmében rácsodálkozom: ez is én voltam? Segít még inkább megérteni, hogy az életem végig a gondviselés ölében zajlott.”

Lelkek orvosa

Arról, hogy valóban azt a feladatot rótta-e rá, amire a legalkalmasabbnak ítélte magát, amire a leginkább vágyott, nos, ebben ma is vannak még „vitái” a gondviseléssel. Mert főként ifjúsága idején, meséli, ő is tele volt elvekkel, világmegmentő álmokkal, tervekkel. Azt mondja, a hajdani leveleket olvasva többször az az érzése: te nem azzal foglalkoztál akkoriban. Te akkoriban családot alapítottál, igazi hívő erdélyi református embernek készültél, lelkipásztornak is. Akkor talán nem volt tudatában, de ma már kristálytisztán látja: semmi sem történt véletlenül azéletében.

Mert alapjában nem lelkipásztor akart lenni, hanem orvos, de mivel hamar kiderült, hogy nem lehet kutatóorvos, elhatározta, hogy lelkész lesz.Négy év teológia, majd a németországi tanulmányok alatt alakulgatott a kép benne, mit is jelent lelkésznek lenni. Nem professzornak, nem teológusnak, hanem lelkésznek, amagyar falu embere gondozójának lenni. De menet közben minden másként alakult: 1940-ig külföldi tanulmányúton volt, ott érte utol VásárhelyiJános püspök levele, amelyben azelöljáró azt kérdezi: elvállalja-e a püspöki titkárságot. E feladat ellátása közben ébredt rá, hogy létezik lelkipásztori gondozás is. Egy ideig még feleségével együtt táplálta a falusi lelkipásztori álmot, voltak is meghívásai Háromszékről, Bodokról, Papolcról, de akkor már nyakig benne volt a főiskolások lelkészi szolgálatában. Tervezte egy kolozsvári főiskolás közösség létrehozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania.

A lojalitás története

A püspöki titkárság beavatottsága, különleges státusa nehéz pillanatokat is tartogatott. Elöljárójával jelen volt 1949-ben Bukarestben, amikor a történelmi egyházak püspökeivel aláíratták az úgynevezett lojalitási nyilatkozatot. Márton Áron római katolikus püspök kivételével. „Ez volt életem nagy kérdése: miként lehet talpon maradni a román kommunista világban úgy, hogy közben ne adjam fel a hitéletemet, a magyarságomat. Bukarestben azt sem tudtam, hogyan rejtőzködjem a fényképészek elől. Ott mondtam el a püspökömnek, hogy a köztudatban az él, ő már-már árulója a református egyháznak, míg Márton Áron a nehéz helyzetben is helytáll. Azt mondta: nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és a lelkészeinek nincs családja, ő ezt a felelősséget nem viseli a vállán. És mögötte ott áll a római pápa is. Bárcsak eljönne az idő, amikor felelősségre vonnak a döntéseim miatt, tette hozzá. Azt tartotta, amíg a romániai egyházi élet az ortodoxok kezében van, a református egyház csak úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház.”

Erdély megmentése

Tőkés István szerint nekünk nincs mit keresnünk a teljes Erdélyben. Ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelynek támogatásába az anyaország is mindent belead. „Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, melyik az a terület, ahol a Székelyföldtől a határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de el kell érni, hogy ez a terület az anyaország afféle előretolt helyőrsége legyen. Olyan világot kell ezen a területen kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznek az emberek.”

Fogarasról például lemondana. Az ott élő magyaroknak azt mondaná: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide. Ha ott maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de azt az ajtót az Úr becsukta. A gondolat érlelődéséhez azonban beszélni kellene róla. Meg kellene nézni, hol húzódnak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amely a magyar jövendőt ígérné. „Mert most sehol sincs magyar jövendő, még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott, most a vasútállomáson aztmondják, poftiţi, ha jegyet akarokvenni. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának a 80 százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is mondom, de ő leint, hogy ez csak álom.”

Engedelmesség az igazságnak

Nyolc gyermek, általuk 27 unoka és 12 dédunoka veszi körül. A sok gyermek persze sok aggodalmat is jelentett. Kérdezem, adódtak-e olyan pillanatok 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti? Került-e ellentmondásba a szülői féltés a tudattal, hogy László igaz ügyet képvisel? „Lászlót mindenki féltette, és persze, hogy felmerült a gondolat a családban, okos dolog-e tovább feszíteni a húrt. A Panoráma-interjú előtt még nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet, utána azonban bármi megtörténhetett volna vele. De senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább, én a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta: ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állnunk.”

Azt mondja, László fia a családi gondolkodás továbbvivője. Egyfajta liberális szellemben nőtt fel, fiatal korában mindenkit kritizált. „A legnagyobb elismeréssel akkor adóztam neki, amikor egy interjúban így fogalmazott: semmit sem csináltam, csak azt, amit bármelyik becsületes református lelkész, aki teszi a dolgát. Az igazságnak engedelmeskedett.”