Nem várják az autópályát

Maga is elismeri, már csak tehetetlenségből viszi tovább a butikos kereskedést. Ez egy kicsit az árukészleten is meglátszik, az országút mellé kirakott kerámiaedényeket, fonott vesszőkosarakat megszállta a por. A fából vájt edények, vágódeszkák, fatányérok előtt vizsla heverész. Nem sokszor kell felemelnie a fejét, hogy vásárlót vegyen szemügyre.
„Befellegzett az utcai kereskedésnek” – állapítja meg a kereskedő, aki azt is sérelmesnek tartja, hogy az árukészlet jelentős részét ma már a giccs, az olcsó bóvli teszi ki. „Sajnálom Körösfőt, mert önhibáján kívül bele fog fulladni a tehetetlenségébe. Pedig nagyon szorgalmas emberek élnek itt” – fakad ki belőle. Kovács György azt is hozzáteszi, nincsenek kedvére a borúlátó gondolatok, de nem tartaná tisztességesnek, hogy a romlás láttán is rózsaszín képet fessen a község kilátásairól.
Más árusokban még nem tudatosult, hogy milyen következményekkel jár majd, ha a borsi határátkelőtől immár nem Körösfőn keresztül halad Kolozsvár és Marosvásárhely felé a gépkocsiforgalom. „Majd csak lesz valahogy – jegyzi meg a falu másik végében áruló Antal Irén. – Van olyan nap, amikor egyetlen vásárló sem fordul be az üzletbe. Máskor csak egy vagy kettő.” A falu kolozsvári kijáratához 2006-ban épített butiksoron a legtöbb üzletet ki sem nyitják a téli hétköznapokon. A bódékat ugyanis nem lehet fűteni, vásárló híján pedig nem érdemes naphosszat fagyoskodni az áru mellett. De nemcsak a hideg kedvetleníti el a Körösfőieket. „Ki kell rakni az árut, hogy csalogassa a vevőt. Az út mellett pedig mindent belep a por. Ami több ideig kint volt, azt már el kell égetni, mert eladhatatlan” – világosít fel egy öregasszony, aki a nevét nem kívánja megmondani. Helyzete egy kicsivel jobb, mint a faluvégi butiksorban árusítóké. A ház előtti kis üzlethelyiségben ugyanis elég meleg van ahhoz, hogy kézimunkázni lehessen. Így nem telik haszontalanul az idő.
Az üzletben a hagyományos kalotaszegi termékek, a hímzett terítők, a titkos dobozok, sakkok a hátsó polcokra kerültek. A vesszőből font kosarak, faragott maszkok, gyékénnyel bevont korsók, pálinkásüvegek vannak láthatóbb helyen.
„Nem éri meg az időtöltést” – magyarázza az öregasszony, aki szerint egyre több fiatal hagy fel a csecsebecsék készítésével, árulásával. Legtöbbjük az építőiparban helyezkedik el, amely jobb megélhetést biztosít. Megtudjuk, a kilencvenes évek elején ment a legjobban az üzlet. „Akkor a fiaim segítségével havonta 250–300 sakkfigurakészletet is kiesztergáltam, kifaragtam – idézi fel Kovács György. – Aztán az évek során egyre kevesebbre volt igény. Megjelentek a lengyel, ukrán és kínai sakkok, és azokat olcsóbban árulják, mint ahogy mi elő tudjuk állítani.”

A kereslethez igazított kínálat
Miközben egy csecsebecseárus az üzletelés reménytelenségére panaszkodik, német rendszámú, lepattant kocsi áll meg az ajtó előtt. A románul beszélő autóvezető nézelődik, kérdezősködik, aztán vásárlás nélkül távozik. Ma már a nyugaton dolgozó romániai vendégmunkások közül kerül ki a legtöbb vevő. Visszatérvén ugyanis vinniük kell valami apróságot az ottani ismerősöknek, akik esetleg a kutyára vigyáztak, a virágokat locsolták. Ennek a rétegnek az igényei szerint alakult az árukínálat is. Ők vásárolják a deszkából kimetszett meztelen nőalakot vagy drakula-fejet, a cowboykalapot. Az Erdélyben túrázó magyarországiak képezik a vásárlók másik csoportját. Közülük viszont a legtöbben visszajáró vendégek, akik már a kilencvenes években megvásárolták a hagyományos kalotaszegi ajándéktárgyakat. A harmadik réteg az Erdélyből elszármazott magyaroké. Nekik kínálják a kürtőskalácssütő hengert vagy Wass Albert Üzenet haza című versének merített papírra kinyomtatott változatát. Megannyi gyári termék is hívogatja a vásárlókat: a legtöbb butikban autóüléshuzatot, fényvisszaverő mellényt és félmeztelen lányalakokkal díszített frottírtörülközőt is látni.

Globalizált árubeszerzés
A körösfői butikokban nem szívesen beszélnek az áru eredetéről. Az árukészlet alapján is megállapítható azonban, hogy élénk a kapcsolat a korondi fazekasokkal és a Maros megyei veszszőfonókkal. A kereskedés azonban rég túllépte Erdély határait, és immár a globalizáció jegyeit is magán viseli. Mint megtudjuk, a fából faragott maszkokat Moldvából hozzák, a gyári termékeket a budapesti vagy a bukaresti kínai piacról szerzik be. A vesszőkosarak sem mind erdélyiek. A jobb minőségűeket Magyarországon készítik. Ezek székelyföldi nagybani kereskedő útján jutnak Körösfőre. Így hát nem ritka, hogy az erdélyi szuvenírként Magyarországra szállított vesszőkosár voltaképp visszajut a feladóhoz. Amint az egyik árustól megtudjuk, télidőben a kicserzett báránybőröknek, ezek közül is az Ausztráliából származóknak van a legnagyobb keletje. Ezek a bőrök ugyanis nagyobbak az itthoniaknál, bundájuk puhább; alkalmasabbak egy-egy fotel leborítására.

Hivatali optimizmus
Antal János polgármester (képünkön) a szenzációhajhász újságírók korábbi portyáinak tulajdonítja, hogy a körösfői árusok többsége nem örvend a sajtó érdeklődésének. Mint kiderül, ő maga sem bátorítja az árusokat a titkok kifecsegésére. Kimondottan rosszallja, hogy a kirakott áru eredetéről is információkhoz jutottunk. A polgármester építőteleppé alakított termeken át vezet a hivatal egyetlen, már felújított szobájába. Rövid történelmi áttekintésének csíszoltságából kitűnik, sokszor kellett idegeneknek mesélnie településéről, a kézművesség hagyományáról. Elmondása szerint az 1200 lelkes egykori jobbágytelepülésen a kommunista időkben sem halt el ez a hagyomány. Ekkor ugyanis egy állami vállalat alkalmazottaiként készítették a helybéliek a csecsebecséket. A polgármester maga is évtizedeken át rótta a sakktáblákkal a tengerparti üdülőhelyeket, most pedig a hetven butik egyikében a felesége árul.
Antal János bízik a körösfőiek szorgalmában, tudásában és leleményességében. Nem fél az autópályától, hisz – mint mondja – a kézműves termékek jelentős hányada most sem a helyi butikokban kel el.  Meggyőződése, hogy a jó minőségű árura mindig lesz vevő. A futószalagon készített távol-keleti áru sohasem pótolhatja azt, amit a körösfői mesterek a nemzedékről nemzedékre átörökített tudásukkal alkotnak. Mint mondja, ezt a tudást nem lehet egyik napról a másikra megszerezni. „Hároméves az unokám, és már tűt és cérnát kellett adni a kezébe, mert kikövetelte magának” – meséli Antal János.
Ezzel együtt helyesli, hogy a község lakói a faluturizmus irányába is nyitottak, és immár két autóbusznyi turistát is képesek elszállásolni. Megjegyzi, azt kellene elérni, hogy hoszszabb időre álljanak meg Körösfőn a külföldi csoportok. A környék ugyanis legalább egy hétre kínál látnivalót a turistáknak.