Magyar állami kitüntetés az egykori honvédnak

Az ünneplők között volt a magyar honvédelmi minisztériumot képviselő Gereben András ezredes, Berencsi Attila, a Honvédség és Társadalom Baráti Körök Szövetségének képviselője, Csige Sándor vezető konzul, Tánczos Barna szenátor, Korodi Attila képviselő, Kozma István megyei tanácsos, Kencse Előd, a község polgármestere és Gergely András, Szentmárton polgármestere is.

Lukács Gergely életútjából példát kell vennünk, és emlékeznünk kell a többi magyar honvédre is, hangsúlyozta beszédében Kencse Előd. „Amikor Gergé bácsi bevonult katonának, akkor Csíkszentimrén Magyarország volt és ő magyar állampolgár. Hét és fél év áldozat után, szabaduláskor hazajőve Románia és román állampolgárság várta. De a nemzetért, közösségért kifejtett áldozat nem esik hiába, hisz hosszú idő után egy olyan kitüntetésben részesült, amely minket, csíkszentimreieket is büszkeséggel tölt el. Megköszönjük a magyar államnak, hogy nem felejtette el az ország határain kívül került magyar hősöket” – mondta az elöljáró. Rámutatott: a nemzeti megmaradásért vívott harcban nem szabad beállni a „gyáva menetbe”. Gergé bácsit idézte, akiben a fogságba esése előtt a következő gondolatok fogalmazódtak meg: „El tudtunk volna bújni valahová. De hát magyar vagyok. Hogy adjam meg magamat ilyen gyáva menetben? Ez volt a jelszó. Maradhattam volna ott a fehérnépek között, ruhát is kaptam volna. De soha nem is húztam még egy civil nadrágot sem magamra”.

Lukács Gergely történetét a csíkszentkirályi Gál Mária jegyezte le több alcsíki honvéd történetével együtt. Őt kérték fel, hogy tegyen javaslatot, kinek adományozzák a kitüntetést. Mint mondta, egyértelmű volt, hogy Gergely bácsit kell válassza. „Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy egyike lehetek azoknak, akik fogságának minden apró részletét megörökítettem” – fogalmazott az eseményen Gál Mária.

Tánczos Barna szenátor rámutatott: ezek a pillanatok egy nemzet életében azokat az apró hajszálereket képezik, amelyeket, ha kötéllé fonunk, összeköti a nemzetet. Borboly Csaba, Hargita megyei tanácselnök üzenetében – melyet Kozma István megyei tanácsos tolmácsolt – arra hívta fel a figyelmet, hogy Lukács Gergely és társai megerősítenek abban, hogy folytatnunk kell a küzdelmünket, és be kell teljesítenünk álmainkat.

Berencsi Attila, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Országos Szövetségének alelnöke elmondta, fontosnak tartják megköszönni minden évben két-három magyar, a második világháborúban harcoló határon túli katonának a hazáért hozott áldozatot. „Mindenkinek nem lehet kitüntetést adni, de miniszter úr is úgy gondolja, hogy ha valaki kap egy kitüntetést, akkor általa azok is kapnak, akik épp nem ott vannak” – fogalmazott. A kitüntetést a magyar honvédelmi miniszter megbízásából Gereben András ezredes adta át. „Örvendek a kitüntetésnek, jól fogadtam. Rászolgáltam. Sokat fagyoskodtunk, sokat szenvedtünk” – mondta lapunknak Lukács Gergely, aki előtt hosszú sorban álltak falustársai, hogy gratuláljanak. A kitüntetett 21 évesen, 1943-ban vonult be katonának a galántai csendőrzászlóaljhoz. 1945. január 2-án fogták el az oroszok Budapesten. Hat évet volt fogságban a Szovjetunióban, összesen tizennégy lágerben. 1950. december 5-én szabadult a voronyezsi 3-as lágerből. Ezután három és fél hónapot a Ploieşti melletti Târguşori-i börtönben tartották fogva, ahonnan 1951. március 30-án engedték szabadon. Szülőfalujába március 31-én tért haza, hét és fél év távollét után.

Gergely bácsi családja meglepetten fogadta a kitüntetés hírét. Unokájától, Pál Istvántól megtudtuk, nagyapja az utóbbi időben gyengélkedett, de amint értesült a kitüntetésről, rohamosan javult az egészségügyi állapota. „Egy dolgot sajnálok, hogy sajnos nem láthatja mindezt, mert egy évvel ezelőtt megvakult. Őt a fogság végigkísérte az életén. Mindig, ha szabadideje volt, vagy jött valaki hozzánk, ez volt a téma: a fogság, a katonaság. Rengeteget mesélt róla. A fogságban az volt a szerencséje, hogy szeretett dolgozni. Van egy enyhe szívbetegsége, de képes volt akkor is, amikor az orvosok megtiltották, nyolcvan évesen korán reggel megszökni kaszálni. Állami munkahelye is volt, bakterként dolgozott egy gyümölcslerakatban, majd miután nyugdíjba vonult 85-ben, gazdálkodott. Engem is rengeteget vitt, akkor nem szerettem, most hálás vagyok neki. Sok mindenre megtanított”– mesélte nagyapjáról Pál István. n Péter Beáta