Életre kelnek a csíkfalvi citerák – Reneszánszukat élik a népi hangszerek

A mindenki által Öcsi bácsinak nevezett Kilyén Domokos közel negyedszázadot ért meg községvezetőként Csíkfalván, de nyugdíjas éveiben sem tétlenkedik. Leginkább székely kapuk faragója-alkotójaként ismerik a nyárádmentiek, s többen betérnek hozzá citerát rendelni.

Kiállításokon néha láthatják őt a népi hangszer pengetése közben, de csak az érdeklődő tudja meg, hogy ezeket ő maga is készíti el. Ha nem kaput farag vagy hangszert készít, akkor éppen valamit „gyárt” vagy javít magának, szomszédainak: a százesztendős kelengyés ládától a lóvontatta kukoricavető gépig minden megfordul a keze alatt.

Állatfejekkel díszített hangszer

Éppen citerékat készít a lassan 75 éves Öcsi bácsi az árnyékos fészerben, amikor betérünk hozzá. Három darabon dolgozik, községbeliek rendelték, de vannak távoli ismerősöktől érkező felkérések, azokat őszig kell elkészítenie.

A télen tizenegy citerát készített, az idén hatot, de mindezekből csak egyetlen darab maradt, azt modellnek hagyta meg, illetve megmutatni az érdeklődőknek – mondja, miközben a hangszerdobozt forgatja, a ragasztásokat szorítja. Mindig valamit „okoskodik” rajta, kísérletez, fejleszt, a kísérő hangokat szeretné tökéletesíteni, egy-egy újabb „futamot” beilleszteni a hangsorba.

A hangszer „feje” és „agya” keményfából készül, hogy megtartsa a húrszegeket. Vadcseresznye, juhar, gyümölcsfa – ki amilyet talál, olyat használ. A hangszerdoboz viszont fenyőfa lapokból készül, összeillesztéséhez régebb csontenyvet, ma már fehérenyvet használ, az is tökéletesen ragaszt, sosem mozdulnak el a darabok.

A húrként szolgáló huzalokat nagyon régen vásárolta, még az aranyosgyéresi gyárból. Azt használja ma is, tucatnyi egyformát húz ki, s mellé három vastagabb gitárhúrt a mély hangok megszólaltatására. A hangdobozra régen egyetlen nagyobb lyukat fúrtak, ő leginkább rozettát vág a fenyőlapba. A citera fejét néha állatmotívumokkal díszíti, főleg kossal. Régen csikófejest is készített egy-egy alkotó, az volt ám a mestermunka – jegyzi meg, elárulva: ő is szeretett volna ilyet készíteni, de még sosem vette rá magát.

Libaetetővel kezdődött

Öcsi bácsi gyerekként fogott először kezében citerát, a padláson talált egy régi ütött-kopott darabot, amelyet a libák etetésére használt valaki.

A háború után a távközléses katonák által hátrahagyott huzalokból sodortak le néhány acélszálat, abból készítettek húrt a viharvert eszközre, hogy megszólaltathassák. Ez volt az első citerája, ma is ereklyeként őrzi és mutatja a százéves darabot.

Aztán később készített valamivel jobbat is, de a hangszerkészítést 1971-től számítja, amikor a nyárádszentmártoni új kultúrotthon avatására kiállítást szerveztek: Szabó Erzsi néni szőttesei és Szász Erzsébet tiszteletesasszony szalmaszőttesei mellett tíz citeráját mutatta be.

Azóta már negyven körüli az általa készített hangszerek száma.

„Örülök, hogy feljött a napja, hogy ismét foglalkoznak vele” – mondja a mester, megjegyezve: a citera a szegény ember hangszere volt, viszonylag könnyen elkészíthető. Sokáig használták a nyárádmenti falvakban, egy-egy fonóban vagy családi vacsorák mellett jól el lehetett szórakozni mellette. Persze jó énekhang is kellett mellé – és egy kis bor.

„Ezek a borszagot szeretik. Ahogy megérezték, mindjárt jobban szóltak” – viccelődik Öcsi bácsi. Valójában sosem ment ki divatból a citera, és most reneszánszát éli. Viszont ügyel, hogy az általa készült darabok találjanak egymással, különben nem alkalmasak zenekari használatra. Minden barkácsoló vagy mester egyedi darabokat készít, de egy citerazenekarban csak akkor használhatók, ha a darabok egyformák – készített már együttesek számára is.

Nem mindenki születik citerásnak

Régebben többen is készítettek citerákat a községben, Szentmártonban Marton József, Ambrus Ferenc, Szabó Sándor, Csíkfalván László Sándor. Ma már csak Öcsi bácsi, valamint a jeddi Nagy János. A szomszéd faluban, Nyárádszentmártonban is biztat egy asztalosmestert, hogy kezdjen hozzá, annál is inkább, mert annak szülei is jó citerások voltak.

Az 1970-es években Simon Károly tanító létrehozott egy citerazenekart a községben, akkor még volt néhány jól játszó személy: Csíkfalván Mihály Imre, László Sándor és fia, József, Szentmártonban Pap István, Pap Vilma, Szabó Vilma, Kocsis Róza. Ma is élnek néhányan a vidék falvaiban vendégszereplő egykori együttes tagjaiból: Szabó József (Öcsi), Adorjáni János, Dénes Ferenc, Marton Magda.

Sokan próbálkoztak akkor a citerajátékkal, de kevés személy került be az együttesbe, ugyanis jól össze kell hangolni a kezet, szemet, fület: egyik kézzel lefogni a húrokat és lassabb mozdulatokkal a hangmagasságot, míg a másik kézzel gyorsabb mozdulatokkal kell pengetni. Ha a két kéz egyforma gyorsan vagy lassan mozog, akkor az már csak „kaparászás”, nem ének – summázza a mester, aki egy kis ecsetvéget kapva a kezébe – mintegy mutatva, hogy nemcsak készíteni, hanem használni is tudja a hangszert – el is játszott nekünk néhány dallamot.