Egy korrektül inkorrekt történelemkönyv

Ilyen például a dákoromán kontinuitás elmélete, amelyet a magyarokkal szembeni elsőbbség alátámasztására találtak ki, ám kétséget kizáróan igazolni máig sem sikerült, román körökben azonban – tisztelet a kivételnek – dogmaként tekintenek rá. Különösen igaz ez az olyan témákra, amelyek a magyarok és a románok közötti történelmi kapcsolatokra, a románok által is lakott területekre, így Erdélyre, a Partiumra és a Bánságra vonatkoznak. Mindezek fényében az Utazó Nagyvárad történelmében című, hetedikes diákok számára írt tankönyv részben akár kellemes meglepetésnek is nevezhető.

Természetesen nem tud – és nem is akar – szembefordulni a román történetírás dogmáival, de bizonyos kérdésekben meglepően objektív, és gyakorlatilag a magyar történeti forrásokat lefordítva tárja a román gyerekek elé a város történetét.

Legalábbis ami a város alapítását, illetve középkori történetét illeti. Persze akadnak már az elején is gondok. A terület régészeti ásatások során feltárt őskori múltjának ismertetése után egyrészt azt sugallja, hogy a dákoromán kontinuitás jegyében a román nemzet kialakulása itt is zajlott, miközben erre semmilyen bizonyíték sincs, majd egy ugrással Anonymusnál terem, és idézi az inkább fikciónak, mint történelmi igényű munkának tekinthető Gesta Hungarorumban leírt, Ménmarótnak tulajdonított választ Árpád vezér számára – azt sugallva, hogy a műben leírtak a történelmi tényeket tartalmazzák.

Igaz, megjegyzi, hogy a névtelen krónikás írásának valóságtartalmát politikai érdekektől függően szokták elfogadni vagy megkérdőjelezni.

Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy a magyar honfoglalásról és a magyar állam kialakulásáról gyakorlatilag semmit nem írnak – ezek után máris a Szent László-legenda Várad alapításáról szóló részének ismertetése következik. Ez viszont – akárcsak a középkor további évszázadainak bemutatása – korrekt, gyakorlatilag szóról szóra megegyezik a magyar történetírás narratívájával, ami persze annak fényében, hogy a korabeli latin nyelvű magyar krónikákat idézi, nem csoda. Értékelendő, hogy elmagyarázza a magyar Várad név eredetét, és a város középkori Magyar Királyságban és Európában betöltött szerepét, Szent László király jelentőségét is.

A gondok az újkori részeknél kezdődnek.

A város török alóli felszabadulásának időszaka utáni fejezetekben a jelentőségüknél jóval nagyobb teret szentel egyes, a városban tevékenykedő román egyházi vezetőknek, holott abban az időszakban a román közösség legfeljebb törpe kisebbségként létezett Nagyváradon – bár annak fényében, hogy a kötet román szerzők tollából született, és román diákoknak szánták, ezen tulajdonképpen nincs miért csodálkozni.

Problémásabb, hogy következetesen igyekszik a magyar államiság jelentőségét csökkenteni, és például III. Károly magyar királyt következetesen VI. Károlyként, vagyis német-római császári „sorszámával” emlegeti. Súlyos mulasztás, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc és a város abban játszott szerepe teljesen kimarad, a 19. század eleji városfejlődés folyamatai után rögtön az 1850-es évek neoabszolutizmusa következik – anélkül hogy elmagyaráznák, mi vezetett el hozzá.

Pozitívum ugyanakkor, hogy a város néhány jeles személyiségét – például Szigligeti Edét vagy az idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmánt, illetve Rimler Károlyt, a város 1902 és 1920 közötti polgármesterét – részletesebben is bemutatja, akárcsak a jelentősebb egyházi és világi épületek történetét.

A mű Trianonnal és az azt megelőző évtizedekhez kapcsolódó részben veti el teljesen a sulykot – még csak meg sem kísérli elgondolkodtatni az olvasót, miért kellene egy elsöprő többségben magyarok lakta városnak egy idegen állam, Románia fennhatósága alá kerülnie, a lehető legtermészetesebben tálalja azt, hogy egyes, a városban élő román értelmiségiek ennek érdekében tevékenykedtek, a város román megszállását pedig „felszabadításnak” nevezi.

Ezt követően természetesen egy szó sem esik a Trianon után a magyarokat ért atrocitásokról, a magyar öntudatú, magyar anyanyelvű izraelita vallású közösséget pedig – a kor romániai gyakorlatának megfelelően – külön „nemzetiségként” tálalja, így csökkentendő a magyarok számarányát. A város 1940-es felszabadulását természetesen negatív fejleményként mutatja be, a történelemhamisításban egészen odáig megy, hogy Horthy Miklós Magyarországát „szélsőjobboldali rendszernek” titulálja.

A második világháborút követő kommunista időszak és az 1989 utáni események bemutatása már csak nyúlfarknyi fejezeteket kapott, amelyekben szó sem esik arról, hogy a város lakossági arányait mesterségesen változtatták meg az őshonos magyarság hátrányára.

Mindent egybevetve – a város alapításának és középkori történelmének, magyar személyiségeinek bemutatását elismerve – kijelenthető: üdvözlendő kezdeményezésről, korrektül inkorrekt műről van szó, amely azonban természetesen nem alkalmas arra, hogy magyar gyerekeket oktassanak belőle. De arra sem, hogy a román diákok teljes képet kapjanak belőle arról a városról, ahol élnek vagy tanulnak.

korábban írtuk

Csak kiindulópont lehet a Nagyvárad-tankönyv: a román történelemszemléletet tükrözi a város történetét összefoglaló kiadvány

A román történelemszemléletet tükrözi, így aránytalan a korszakolása a nagyváradi diákok számára készült helytörténeti kiadványnak.