Drága legelő, elégtelen támogatás: lassan elfogynak Kalotaszegről a bivalyok

A kétszeresen is hátrányba került bivalyos gazdák a senki földjén találták magukat, amitől egy csapásra drasztikusan lecsökkent az állatállományok száma: tíz év alatt az erdélyi falvak többségéből eltűnt az utolsó fekete jószág is. A mintegy 40 faluból álló Kalotaszegen az ember megszámolhatja a fél kezén, hány településen maradt bivalytartó gazda, aki konokul kitart állománya mellett. Közülük az egyik Antal Tibor Kalotaszentkirályon: korábban pirostarka fejősteheneket tartott, és kereken tíz évvel ezelőtt váltott bivalyra, de ma már bánja, mert kilátástalannak látja a kalotaszegi bivalytartás jövőjét.

Mostohagyerekként kezeli az állam a bivalytartó gazdákat

A kalotaszentkirályi gazdával a református templomhoz közeli portáján találkozunk, itt működteti a bivalytej-automatát. Bánffyhunyadon is fenntartott egy hasonló szerkezetet, de nemrég leszerelte, mert a növekvő költségek miatt már nem érte meg működtetni. A literenként 11 lejért értékesített tej kora délutánra elfogy – főleg a hegyvidéki román falvakból szoktak itt vásárolni, de a falubeliek is vesznek egy-egy litert a téli időszakban közel tízszázalékos zsírtartalmú bivalytejből.

A gazda nem túl lelkes az újságírói faggatózásra: azt mondja, nem igazán tud semmi biztatót mondani. Miközben kimegyünk a legelőre, ahol a tél beálltáig tartja a bivalyokat, a mezőn jó darabon át vezető aszfaltúton arra panaszkodik, hogy

„Míg a törzskönyvezett pirostarka tehénért közel 400 euró a román állami és az uniós támogatás, addig egy bivaly után 160 eurót kapunk, amiből az összeg egyharmada visszakerül az állatok minősítését és a tejtermelést felügyelő hatósághoz, ezzel is bennünket terhelnek. Ha minden kiadást összeszámolok, nem éri meg folytatni” – panaszolja a gazda, miközben kiérkezünk a villanypásztorral körbekerített legelőre.

A bivalyok nem túl barátságosak – a bika fel is horkan a közeledésünkre –, de a gazda hangjától megnyugodnak, és kellő távolságról követik minden mozdulatunkat. A legelő egyik sarkában áll a tanyasi épület, ahol reggelente megfejik az állatokat: a fekete jószág a fejés idejére mindig barátságosabb a gazdájával, a friss tejet innen szállítják be a falusi portán található hűtőtartályba, ahonnan tejautomatába kerül. Télire a falu futballpályája mellé istállózzák be az állatokat, majd a tavaszi legeltetési idény kezdetekor ismét kihajtják őket a legelőre.

Még mindig jó ára van a tenyészállatoknak

Mindenesetre a váltás igényét jelzi, hogy a bivalyok mögött, külön csapatban felüti a fejét egy húsmarhatehenekből álló gulya is: az angus marhák manapság egyfajta kincsesbányát jelentenek az állattartó gazdák számára, miután a bikaborjakért élősúlyban 24 lejt is fizetnek kilogrammonként a felvásárlók. Vendéglátónk szerint egy angus borjú ezer euró körüli áron cserél gazdát, míg egy ugyanakkora bivalyborjú 2000 lejért kel el, ha egyáltalán megveszik. Jobban megéri, ha a gazda vágja le, és eladja a húst, ami finomabb, mint más szarvasmarha borjának a húsa.

Igaz, jóval kevesebb a gond velük, hiszen a legelőre kicsapva naponta csupán rájuk kell pillantani néha, elmarad a sok munkát jelentő fejés és a tej értékesítése. Nyáron a tej egy részét feldolgozzák telemeának, túrónak, sajtnak, késő ősztől tavaszig csak a tejautomatába kerül. A váltás csábítóan hangzik, hiszen Erdélyben annyira lecsökkent a bivalyállomány, hogy egy törzskönyvezett tejelő bivalytehenet akár 8–10 ezer lejért is el lehet adni, így nem kevés pénz ütné a gazda markát egy negyvenfős állomány értékesítéséből. Antalék vásárolták meg nemrég a falu utolsó előtti bivalytartó gazdájától a jószágot, így mára egyedül ők tartanak Kalotaszentkirályon bivalyokat.

A feleségével és egyik fiával gazdálkodó Antal Tibor szerint a zsíros tejet adó bivaly nimbusza egyre inkább elvész: a vásárlók már nem igazán hajlandók többet fizetni a bivalytejből készült tejtermékekért, holott ezeket jóval kisebb tejhozamú fejősök tejéből nyerik, így értelemszerűen drágább túrót, sajtot és tejfölt tudnak előállítani.