Behívólevéltől a rokkantsági nyugdíj

„Kedves Eta, Legelső soraimban tudatom veled, hogy nem elég jól érzem magam. Én 17-én rosszul lettem, és be lettem internálva a kórházba Brãilán. A doktornő azt mondta, hogy az idegekkel van baj. (...) eleinte egy pár napig lent voltam a pincében, én nem tudtam magamról (...). Most már jobban érzem magam, csak az a baj, hogy a fejem nagyon fáj, és néha-néha nem tudok magamról semmit. Tudod, hogy én mitől kaptam a betegséget? A maszkával szaladtunk, és tele volt vízzel, ahogy izzadtál, és már nem bírtad azt, hogy ordítottak ránk, meg mindenfélét mondtak, de már nem tudom, hogy mit. (...). Ha jösztök, akkor ne engedjétek Anyut vagy Aput egyedül, mert nehogy megint levigyenek a pincébe, ott, ahol a nemnormálisak vannak, hát borzasztó (...). Várlak”.
Ezekkel az 1993 kora őszén kórházból írt sorokkal adta nővére tudtára a Temes megyei Végváron élő Domján Sándor, (képünkön) hogy a katonai szolgálat alatt súlyosan megbetegedett. „Eddig nem akartam nyilvánosságra hozni a velem történteket, de ennyi hallgatás után úgy döntöttem, elmondom” – indokolta elhatározását a katonai szolgálat idején idegösszeroppanást kapott és emiatt munkaképtelenné vált, ma 33 éves fiatalember, amikor a Krónikához fordult.

Az első pofontól az utolsó körig
Amikor az 1973. március 9-én született Domján Sándort besorozták katonának, kérte: ne vigyék messzire, tekintettel ikertestvérére, Sárára, illetve arra, hogy az ikertestvérek köztudottan nehezen viselik el, ha elválasztják egymástól. Sándor szerint tetézte a bajt, hogy a sorozási kérdőív nemzetiségre vonatkozó kockájában bejelölte: magyar. 1993. április 21-én bevonult katonának Brãilára az UM 01267-es tüzérezredbe. Elmondása szerint jól fogadták, nem volt semmi baj, de alig háromnapos kiskatona volt, amikor hívatták a tiszti szobába, ahol egy őrnagy azt kérdezte tőle, hogy miért hazaáruló. „Azt mondtam, hogy nem vagyok hazaáruló, mire kaptam két nagy pofont” – meséli Domján Sándor. Szerinte a tiszt azért hazaárulózta le, mert a sorozáskor nem jelölte be a kérdőíven, hogy külföldön él egyik rokona. „Édesapám unokatestvérének a lánya él Kanadában, hát nekem olyan távoli rokonom, hogy eszembe se jutott erről említést tenni” – magyarázza.
Ezek után valamennyi otthoni levelet felbontva kapta kézhez, valamennyit hangosan fel kellett olvasnia, és románra fordítania. „Már rettegtem, ha levél érkezett, mert minden levélnek verés volt a következménye, amiatt, hogy szerintük nem az igazat mondom, amikor románra fordítom” – mondja Domján Sándor. Máskor egy tiszt azért kötött bele, hogy miért iszik vizet az udvari csapnál, büntetésül ki kellett takarítania a gazt az ágyúk közül. Azt mondja, három napon keresztül reggel hattól estig kellett dolgoznia, és csak kekszet kapott enni. „Egy alkalommal egy másik tiszt hátravitt a kertbe, ahol rám parancsolt: az ott heverő betonlapokat hordjam arrébb. Egy-egy ilyen betonlap vagy kétszáz kilót nyomott, nem bírtam. Háromig számolok, és viszed! – kiáltott rám a tiszt, de mert nem bírtam, valami gumibotszerűséggel elkezdett verni. Az egyik szemközti blokklakás ablakából egy nénike rászólt a tisztre, hogy miért üt engem, mire ez azt felelte, hogy én szökevény vagyok, móresre kell tanítani. Mint minden veréskor, akkor is eszméletemet vesztettem” – meséli Domján Sándor.
Egy másik alkalommal egy másik tiszt rászólt: „Dã-mi scrumiera!” Nem értette, hogy a hamutartót kell odaadnia, ezért a tiszt mérgesen a fejéhez vágta azt. Azt mondja, amikor 1993 nyarán a szülei a laktanyában meglátogatták, ráparancsoltak: „Ötszáz másodperc áll a rendelkezésedre, és vigyázz miket beszélsz!” Ilyen körülmények között nem mert szólni a bánásmódról, sőt akkor sem számolt be a történtekről, amikor 1993 szeptemberében ötnapos eltávozásra hazaengedték.
Arra a felvetésre, hogy 1993-ban már nem volt kommunista diktatúra, a történteket jelezhette volna a szüleinek, Domján Sándor azt mondja: nem volt mersze hozzátartozóit tájékoztatni, mivel az otthoniaknak írt leveleket is mindig fel kellett olvasnia, és románra fordítania.
Domján Sándor azt mondja, a nagy baj 1993 szeptemberében történt: kivezényelték a sportpályára, amelyet gázmaszkkal az arcán ötvenszer kellett körbeszaladnia. „Ma sem tudom, mi történt velem a sportpályán. Amikor magamhoz tértem, a kórházban találtam magam” – mondja. Domjánt 1993 novemberéig kezelték előbb a brãilai polgári, majd a galaci katonai kórházban, aztán leszerelték. Többszöri kezelés után 1998 februárjában rokkantsági nyugdíjba helyezték, azóta havi 154 erős lejből él, miközben a gyógyszerei havi több mint 300 lejbe kerülnek.

Derült égből villámcsapás
Domjánék végvári lakásában rend és patyolattisztaság fogad, az udvaron virágok nyiladoznak. Sándorék édesanyja a kis nyári konyhában laskát vág, majd míg a felsőházban beszélgetünk, eltűnik hazulról. A Temesváron élő nővér, Etelka azt mondja: öccsének a katonaság előtt nem voltak egészségi problémái, és nem ismert testvérére, amikor 1993 novemberében érte ment Brãilára. „Ijesztően sovány volt, reszketett, mintha nem is ő lett volna. De már tavasszal, amikor az eskületételkor meglátogattuk, látszott, hogy nagyon megviseli a katonaság” – magyarázza Etelka.
Végváron úgy tudják, Domján Sándor mindig csendes, visszahúzódó ember volt. Pataki András, az egyik falutárs elmondja, hogy az egész falut meglepte, amikor Sándort hirtelen leszerelték. Azt mondja: katona korában őt is alaposan megdolgoztatták, és amikor a Steaua utánpótlás-futballcsapata kiszemelte őt kapusnak, éreztették vele, hogy magyar. „Mielőtt belém rúgtak volna, azt hazudtam az őrnagyomnak, hogy fájnak a térdeim, hagyjanak ki a csapatból. Azután békén hagytak” – emlékszik Pataki András. Domján Sándor története a község akkori elöljáróit is meglepte. Kele István volt polgármester szerint furcsállták, hogy a kissé vézna Sándort elviszik katonának, de arra végképp nem gondoltak, hogy a fiatalember ide jut.

Szép élet a katonaélet?
Nevük mellőzését kérő tisztek szerint túlzás, amit Domján Sándor állít. Szerintük az újoncok „betörésekor” néha az emberi képzeletet is felülmúló módszerekhez folyamodhatnak a veteránok, de csak azért, mert valaki magyar, aligha verik meg, ráadásul sorozatosan. „És főleg a tisztek nem vetemednek oda, hogy közlegényeket bántalmazzanak” – mondta az egyik tiszt. Hozzátette: míg a kommunizmus idején valóban gondot okozhatott, ha valakinek nyugaton volt rokona, és minden kétséget kizáróan bizonyos mértékben megfigyelés alatt tartották őt, 1993-ban ez már nem lehetett probléma, hiszen Románia NATO- és európai uniós csatlakozási törekvése éppen a nyugati szövetségesek keresése. Az újoncokkal valóban nem bánnak kesztyűs kézzel, és mindamellett, hogy a napi gyakorlatozás sem leányálom, délutánonként, esténként külön szórakozás gyanánt is rendesen „gyomrozzák” őket az idősebb bakák, de a beavatás szertartásán mindenki átesik, még a civil életben is. Ezzel együtt nem használ a hadsereg hírnevének az ilyen történet, értettek egyet a tisztek.
Domján Sándor egyébiránt kérvényezte a Védelmi Minisztériumnál: járjanak közben, hogy a jelenleginél nagyobb rokkantsági nyugdíjat kapjon. Kérését arra alapozza, hogy betegségét, illetve az ebből fakadó munkaképtelenségét a katonai szolgálat idején szerezte, s ez mind a kórházi bizonylatokból, mind a Temes megyei nyugdíjpénztár 1994. évi határozatából kiderül. A Védelmi Minisztérium illetékesei elismerik, hogy azok a személyek, akik a katonai szolgálat idején részlegesen vagy teljesen elveszítették munkaképességüket, katonai nyugdíjra jogosultak, de azzal hárítja el a Domján kérését, hogy ez az előírás csak a Védelmi Minisztérium állományára vonatkozik, sorköteles katonákra nem, így a tárcának nem áll módjában nyugdíjat biztosítani a megbetegedett sorköteles katonáknak.
Domján a nép ügyvédjéhez, a legfelsőbb törvényszékhez és az államelnöki hivatalhoz is elküldte ez irányú kérelmét, de mindenütt elutasították mondván: a kérdés nem tartozik az ő hatáskörükbe. Csak az Emberi Jogvédő Ligától (LADO) jeleztek még 1999 szeptemberében, hogy nem ártana jogászszal egyeztetni egy esetleges per ügyében. Domján Sándor erre azt mondja: nincs pénze pereskedni.

Csak a per segíthet
„Márpedig, ha rokkantsági nyugdíjat akar a hadseregtől, perre kell mennie” – magyarázza a Védelmi Minisztérium szóvivője. Cristinel Ghiga ezredes szerint csak az igazságszolgáltatás állapíthatja meg dokumentumok, illetve tanúvallomások alapján, hogy a betegség valóban a katonai szolgálat alatt következett-e be, s hogy az érintett jogosult-e a szóban forgó nyugdíjra. „Bármilyen természetű bántalmazást és zaklatást jelenteni lehet szóban vagy írásban, csak az érintetten múlik, hogy bebizonyosodik-e az őt ért sérelem” – mondja a tárca szóvivője.
Domján Sándor háziorvosa, dr. Ungár András szerint nem kétséges, hogy a katonai szolgálat negatívan befolyásolhatta páciense egészségi állapotát. „A katonaság mindenki számára fizikai és pszichikai megterheléssel jár, más kérdés, hogy kinek-kinek mennyire bírja a szervezete” – magyarázza a háziorvos. Számtalan eset tanúsítja: nem mindenki bírja erővel és cérnával a bakaságot. Sokszor előfordult már, hogy egy-egy katona agyonlőtte magát, vagy öngyilkosságot kísérelt meg, olyan is volt, hogy a katona fegyverestől megszökött, és lövöldözött, vagy bajtársaira zúdított fegyvertüzet. Ungár András szerint Domján Sándor betegsége nem teszi lehetővé, hogy munkát vállaljon, a kór nem gyógyítható, de fékezhető, páciense pedig állandó kezelés alatt áll.