„A mázli nem talál meg a műteremben” – Bába István festészetről, túlélésről, kolozsvári galériákról

Mint felidézte, meghatározó szerepet játszott ebben egyetlen, ma is mentorának tekintett tanára, Nyíri Zoltán, aki nem egyszerűen technikát tanított, hanem látásmódot adott.

Innen már egyenes út vezetett a művészeti képzés felé, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemre, amely komoly hatással volt pályájára.

Az egyetemi évek tapasztalata kettősnek bizonyult számára: egyfelől egy erős hagyományokra épülő, szakmailag elismert intézményben tanulhatott, amely biztos alapokat és komoly tudást adott, másfelől viszont azt is érzékelte, hogy ez a közeg időnként túlságosan merev keretek között gondolkodik, és hajlamos bizonyos irányokba besorolni, korlátozva az egyéni kísérletezés lehetőségét.

Ugyanakkor szerencsésnek tartja magát, hogy olyan tanárok keze alá került, akik nemcsak oktatók, hanem aktív művészek is voltak. Ezekben a kapcsolatokban a tanulás nem tananyag, hanem párbeszéd volt – fél mondatokból értették egymást, és minden beszélgetésnek súlya volt. Egy-egy mondat akár évekre meghatározhatta a gondolkodását, és ez az élmény később a saját galériás munkájában is visszaköszön: a művészetet mindig élő, alakuló diskurzusnak tekinti.

Bába szerint ez szinte minden képzőművész életében elkerülhetetlen fordulópont. Sokan ilyenkor kompromisszumokat kötnek, mások teljesen pályát váltanak, és csak kevesen találják meg azt a működő modellt, amelyben a művészet nem szorul háttérbe. Ő az utóbbi utat választotta, de ez nem kész recept volt, hanem hosszabb kísérletezési folyamat eredménye.

A flexibilis munkarend lehetővé tette számára, hogy a festészetet ne adja fel, hanem párhuzamosan építse. Ez a „hibrid élet” azonban nem volt zökkenőmentes: volt egy többéves időszak, amikor gyakorlatilag eltávolodott az alkotástól, és csak később talált vissza hozzá – immár tudatosabban, nagyobb intenzitással.

Ekkor értette meg igazán azt is, hogy a siker – vagy ahogy ő nevezi, a „mázli” – nem passzív várakozás eredménye. Nem érkezik meg magától, és különösen nem találja meg az embert, ha az bezárkózik.

Arról is beszélt, hogy sajnos ezt az utat a mi régióinkban a legtöbben egyedül, tanácstalanul járják végig, míg Nyugat-Európa művészeti egyetemein megannyi kurzus készíti fel a festőket, szobrászokat a való élet nehézségeire, tanulnak marketinget, menedzsmentet és hasonlókat.

Galériát alapítani hiányból

Mint Bába István elmesélte, ahogy elkezdte saját művészi útját járni, egy másik felismerés is megszületett benne: a rendszer hiánya. Nemcsak az volt a probléma, hogy nehéz eladni egy-egy művet, hanem az, hogy a művészek többsége nem tudja, hogyan lehet ezt hosszú távon fenntarthatóvá tenni.

Ezekre a kérdésekre keresve a választ hozta létre két társával az Artwise Egyesületet, amelyből később kinőtt a Vault One Gallery. A kezdeti elképzelés nem klasszikus galéria volt, hanem inkább egyfajta platform: lehetőség azoknak a művészeknek, akik komolyan dolgoznak, de még nem kapták meg a szakmai vagy piaci visszaigazolást.

minden bevételt visszaforgatnak, hogy külföldi művészeti vásárokon jelen lehessenek. Ez nemcsak pénzügyi, hanem stratégiai döntés is: a helyi piac korlátait csak így lehet átlépni. Az anyagiak kapcsán Bába István azt is kifejtette, hogy a kolozsvári művészeti szcéna helyzete ellentmondásos: egyfelől egyre több kezdeményezés jelenik meg, egyre több tér próbál galériaként működni, és a közönség részéről is tapasztalható nyitottság. Másfelől azonban hiányzik az a strukturális háttér, amely fenntarthatóvá tenné ezt a fejlődést.

Bukaresthez, Temesvárhoz vagy akár Nagyváradhoz képest is lemaradásban van, és ennek egyik fő oka az intézményi támogatás hiánya. A kulturális kezdeményezések többsége önerőből működik, és legfeljebb a privát szektor vagy egy-egy elkötelezett intézmény – például egy folyóirat – áll mögéjük.

Ez a helyzet ugyanakkor sajátos dinamizmust is teremt: a szereplők nem egymás konkurensei, hanem inkább szövetségesei egy közös küzdelemben.

A közönség jelenléte biztató: a kiállítások látogatottak, a visszajelzések pozitívak. Az értékesítés azonban továbbra is korlátozott, ezért a galériák kénytelenek a nemzetközi térben gondolkodni. Ez egyszerre jelent lehetőséget és kockázatot.

Művészet és piac: egyensúlykeresés

A kortárs művészet egyik legnehezebb kérdése az árképzés és az érték meghatározása. Bába István szerint a kezdő művészek gyakran esnek abba a hibába, hogy túl magas árról indulnak, miközben a piac még nem igazolta vissza a munkájukat.

A működéshez ugyanakkor nemcsak gazdasági, hanem logisztikai feltételek is kellenek. A művek szállítása, tárolása, biztosítása mind olyan terület, ahol a rendszer hiányosságai különösen érezhetők. A kortárs alkotások értékének meghatározása például a biztosítók számára is problémás, így a galériák gyakran jelentős kockázatot vállalnak.

A kézzel készült művek nem redukálhatók algoritmusokra, nem ismételhetők ugyanúgy, mint a digitális tartalmak. Ez a különbség egyre fontosabbá válik egy olyan világban, ahol sok minden helyettesíthetővé válik. A festészet – és általában a képzőművészet – ezért nemhogy eltűnni nem fog, hanem új jelentőséget nyer.

Ez a gondolkodás nem nosztalgikus, hanem pragmatikus: az emberi jelenlét bizonyos területeken pótolhatatlan, és a művészet ezek közé tartozik.

A digitális trendek – mint az NFT-k – inkább rövid életű jelenségek voltak, amelyek nem tudták tartósan átalakítani a művészet alaplogikáját.

Bába István különböző világok között

A galéria működtetése, az informatikai munka és az alkotás párhuzamos jelenléte folyamatos egyensúlyozást igényel. Bába István számára ez nem romantikus művészélet, hanem tudatos időgazdálkodás kérdése.