„Tudták, hogy itt élnek csángók?” – felkutattuk a dobrudzsai csángó közösséget

Nem sokkal az első világháborút követően, 1923-ban az agrárreform címén Luca Ionescu és Voicu Voievod helyi uraságoktól elkobzott földeken, Károly király adományának köszönhetően, megtelepedett néhány lujzikalagori család. A tengerparti síkságot az után az Ojtoz után nevezték el, amelynek szorosában román oldalon a magyarok ellen voltak kénytelenek harcolni.

„Tudták, hogy itt élnek csángók?”

A Konstancától északra, mintegy 22 kilométerre, a főúttól kissé félreeső faluba nem egyedül érkezünk. Velünk tart az RMDSZ megyei elnöke, Ughy Jakab István is. Megvallja őszintén: nagyon kíváncsi erre a bizonyos Oituzra vagy Ojtozra, mert a település nevéről ugyan hallott, de arról, hogy azt magyarok vagy csángók laknák, még soha. „Ha nem zavarja, magukkal tartok, mert nem jön, hogy higgyem, hogy itt, Konstanca megyében csángó falu létezne!” – mondja. A Mangalián élő vállalkozó-politikus arcán csak akkor látni a kételyek részleges feloszlását, amikor a Tulcea felé vezető főútról, valahol baloldalt, a messze távolban megpillantjuk a délvidékre egyáltalán nem jellemző templomtornyot.

A Lumina községhez tartozó faluba érve elsőként az istenházát vesszük szemügyre. Római katolikus templomból a településen kettő is van egymás mellett. Az elsőt 1957-ben szentelték, de mivel alig néhány évtizeden belül kicsinek kezdett bizonyulni, a helyiek úgy döntöttek: újat, sokkal impozánsabbat építenek. Egyetlen gondjuk van, de az hatalmas: az állam hallani sem akar az építkezés anyagi támogatásáról. Utoljára a 2008-as választások előtt kaptak valamicske, mintegy ötezer eurónak megfelelő összeget.

A 2003-ban elkezdett új templom a régi udvarán tornyosul. Mellette a régi teljesen eltörpül; ma már inkább anyagraktárként használják. Az oltár és padsorok között cementes- és meszeszsákok sorakoznak, az úrasztalán pedig néhány szép szentkép és román nyelvű biblia mellett az építőanyagok vásárlását igazoló számlák hányódnak. A munkások és a nekik segédkező hívek készségesen hívnak át a kívül-belül állványokkal teleszőtt, épülő templomba, melynek rendkívül tágas pincéje elmondásuk szerint vasárnaponként zsúfolásig megtelik.

Amikor meg nem a katolikusok gyűlnek be, a faluba benősült vagy férjhez jött néhány ortodox számára tart szluzsbát a közelből érkező pópa. Az elképzelések szerint a templom befejeztével itt egy közösségi termet alakítanának ki, a régi épületet meg lebontanák – magyarázza a Sascău Carmelként bemutatkozó férfi, akinek őseit valamikor még Szászkőnek, Szászkának vagy Szászkainak hívhatták.

A tud-e magyarul kérdésre „beszél kicsit” választ ad, de, hogy jobban megértesse magát, rögtön áttér az állam nyelvére. Mint mondja, ha többet szeretnénk megtudni a félkész állapotban lévő templomról, lépjünk be a helyi plébánoshoz, Mihăică Petruhoz. A római katolikus parókia udvara nyitva áll, de sem a papot, sem a házvezetőnőjét nem találjuk otthon.

„A tisztelendő úr bement építőanyagért Konstancára” – szól át a szomszédból egy románul beszélő hölgy, majd kíváncsian tudakolózik, mi dolgunk a pappal? Amikor tudtára adjuk, hogy riportkészítés céljából érkeztünk a dobrudzsai csángókhoz, még hitetlenebbül kezd szemlélni. „Maguk honnan tudták, hogy itt élnek csángók?” – szögezi nekünk a kérdést, aminek a válaszát már meg sem várva, rögtön mondja, ő ugyan nem tud magyarul, de a régi templomot építő szülei meg a velük egykorú idősek „még beszélik a csángó nyelvet”.

Mindennek ellenére Butăcel Gabriela nem szégyelli eredetét, de, mint mondja, ha csángóul tudó személlyel akarunk találkozni, akkor az utca túlsó végébe, „bizonyos Ferenţ Rozaliához” kell bekopognunk.

Falualapítás – királyi rendeletre

Amikor betoppanunk a beajánlott alany szépen rendezett udvarára, és elmondjuk, miről szeretnénk kérdezni, a házban éppen mesterembereket irányítgató Ferencz Rozália kissé megtorpan, és teendőire hivatkozva megpróbál kihátrálni a kérdések elől. Úgy tűnik, ő is azon sok elrománosodott csángó közé tartózik, akik nem szívesen beszélnek eredetükről.

„Miről beszéljünk? Mi itt vagyunk, jól vagyunk, békében élünk románokkal, németekkel, törökökkel, mindenkivel” – igyekszik rövidre zárni a találkozást. Aztán valami csoda folytán csak meggondolja magát, átvált magyar nyelvre, és leültet egy hárompercesre szabott beszélgetésre. Ő is elcsodálkozik azon, hogy hatszáz kilométerre, Erdélyben valaki tud az itteni csángókról. Valahol érthető is, hisz, mint mondja, eddig senki fel nem kereste őket, meg nem kérdezte, hogy vannak, mit csinálnak. Szavaiból kiderül, hogy az egyeseknek Rózsika néni, másoknak tanti Roza annak a Palcău Iosifnak a lánya, aki az első világháború után harmadmagával alapította a falut. Ferencz Rozália 1895-ben Lujzikalagoron Palkó József néven született apja azok után jutott Dobrudzsába, miután moldvai csángóként a románok oldalán a magyarok ellen harcolt az Ojtozi-szorosban, Mărăşti-en és Mărăşeşti-en.

„Ahogy apám mesélte: muszáj volt fegyvert fognia. A király földet ígért azoknak, akik román oldalon küzdenek, és neki a föld kellett. Ő a földért harcolt, aztán sokáig úgy tűnt, csak az ígérettel marad. Aztán 1923-ban vagy ’24-ben a lujzikalagoriak, szám szerint vagy hatvanan, mégiscsak megkapták a földjüket, de nem Moldvában, hanem Dobrudzsában. De akkoriban itt sztyeppe volt, ezért sokan vissza is fordultak a szülőfalujukba. De az apám azt mondta: ha kell, a földből főz puliszkát, akkor is itt marad” – meséli Ferencz Rozália.

A szárazságot egy jó, esős év követte, amelynek hírére ismét szekérre ült a többi lujzikalagori, és nekivágott a távoli Dobrudzsának. Ekkorra viszont már némileg változott a politikai széljárás, és a konstancai elöljárók bőkezűsége is alábbhagyott. „Jöttek a csángók, de nem elegen. Nem voltak annyian, hogy egy falut benépesítsenek, az apám terve márpedig az volt, hogy egy teljes falut hoz létre. Kiment az állatvásárba, és összegyűjtött egy jó pár olyan gazdát, aki nem román, hanem valamilyen más népviseletbe érkezett. Lefizette őket, és meggyőzte, hogy jöjjenek vele a prefektus elé, majd a csángók névsorolvasásánál egyenként emeljék a kezüket, és jelentkezzenek” – emlékszik vissza az apja által elmondottakra a középkorú asszony.

Látván a magas létszámot, a helyi hatóságok kénytelenek voltak kötélnek állni, és életbe ültetni a királyi rendeletet. Aztán ahogy teltek az évek-évtizedek, egyre több lujzikalagori család vállalta az újabb, szinte félezer kilométerre való elcsángálást. „Amikor én születtem, 1956-ban már több mint ötven család élt a faluban, aminek a nevét az apámék adták, az ojtozi ütközet emlékére” – mondja Ferencz Rozália, hozzátéve, hogy az itteni embereket mindenki a környék legszorgalmasabb lakóiként tartja számon. Ez mind az utcák, mind a házak és gazdaságok arculatán meglátszik. Az ojtoziak munkásságát a leginkább viszont a kilométerekről jól látszó katolikus templom tornya tükrözi, mely nemcsak magasságával, de a hagymakupoláktól teljesen eltérő sudár alakjával is jelzi: itt egy teljesen más, egyedi közösség él, és építi az isten házát.

Prédikáltak-e valaha magyarul a régi templomban? – kérdezzük Rózsika nénit. „Nem, pedig a nép is tudott csángóul, a papok is. A negyvenen felüliek most is tudnak csángóul, de otthon, a családban inkább románul beszélnek. A fiaim is értenek, de Konstancára költöztek, ott nincs kivel gyakorolják a nyelvet. Mi, az idősebbek még visszaváltunk csángóra, de az ifjúság könnyebben boldogul a román nyelvvel” – mondja az 56 esztendős asszony.

A búcsúzás előtt nem állhatjuk meg, hogy ne tegyük fel a „keresztkérdést”, hogy az elmondottak tudatában milyen nemzetiségűnek tartja magát? „Mik románok vagyunk!” – vágja rá büszkén, amin talán nincs is miért csodálkozni, hisz sem neki, sem a többi, Dobrudzsába született csángónak soha egyetlen pap, tanító vagy helyi elöljáró nem mondta el az eredetükről szóló igazságot. A Konstanca melletti Ojtozon több olyan csángó nemzedék nőtt fel, amelybe a mindenhatók kizárólag a Dumitru Mărtinaş-féle fantazmagórikus elméletet szajkózták.

A tengerparti csángók legutóbb Nagyboldogasszony napján a saját templomuk alagsorában voltak kénytelenek végighallgatni azokat a Konstancáról és Bákóból érkezett hivatalosságokat, akik a csángó nyelv román eredetéről értekeztek. Egyetemi tanár, politikus, pap egyaránt hangoztatta: a lujzikalagoriak nyelve semmiként nem magyar, hanem egy sajátos, román eredetű dialektus.

„Ez tényleg nem magyar nyelv!” – próbálja bizonygatni a Konstancáról visszaérkezett Mihăică atya is. Ön egyáltalán tud magyarul? – szögezzük neki a kérdést, mire egy határozott nemmel válaszol. A Neamţ megyei Románvásár melletti Dzsidafalváról származó pap szerint annak a dialektusnak, amit a falu öregei néha-néha beszélnek, semmi köze a magyar nyelvhez. Ezért nincs is szükség a magyar misézés bevezetésére. „A faluból egyetlen egy női személy tudott magyarul, de az is csak imádkozni. Mivel öt éve távozott az élők sorából, így már tényleg senki nem tud magyarul, csángóul is csak a nagyon öregek értenek” – állítja  Mihăică Petru.

Régi puskával a tolvajok ellen

A másik falualapító, az Anton Pallá lett Antal Pál lánya mégis jó és főleg bőbeszédűnek bizonyul. Amint meghallja, hogy magyarok vagyunk, hellyel kínál, és rögtön átvált anyanyelvére. A korát meghazudtoló, 77 éves Tampó Veronika, az ifjak által tanti Veronának szólított Ţâmpu Veronica nem győzi kérni az elnézést, hogy ő nem tud magyarul. Észre sem veszi, és nem is tudatosul benne, hogy az általa beszélt ízletes archaikus nyelv minden egyes szava érthető az erdélyi és anyaországi fülek számára.

Amikor egy pohár vizet kérünk, egy udvarias, szívből jövő és magyarul oly szépen csengő „igen édesanyám, hogyne!” választ ad. Akárcsak Ferencz Rozália, Vera néni is itt született. Nem emlékszik arra, hogy hét évtizeddel ezelőtt a magyar nyelven kívül másként is beszélt volna valaki a faluban. „Mi csak az iskolában beszéltünk oláhul, mert muszáj volt. De amikor azt akartuk, hogy a tanító ne értse, amit mondunk, átváltottunk. A templomban dákul kellett mondani a Tatăl nostrut, de édesanyám megtanított a miatyánkra. Nekem is öt gyerekem van, mindenik tud és beszél magyarul” – mondja az idős hölgy, belátván, hogy „az unokák nem éppeg tudják a nyelvet”.

Azt is bánja, hogy neki nem adatott meg megtanulni írni-olvasni magyarul. Mint ahogy az sem, hogy bár egyetlenegy magyar nyelvű népdal- vagy néptáncestet lásson élőben szülőfaluja színpadán. Saját népviseletét is elajándékozta. Moldvához már semmi nem köti, hisz mint mondja, a Lujzikalagorban maradt rokonok ma már a temetőben nyugszanak. Amikor a nemzetiségéről próbáljuk faggatni, jóval naivabban vagy éppen ellenkezőleg, megfontoltabban közelít a kérdéshez, mint fiatalabb falustársa. „Édesanyám, én már öreg vagyok, nem is tudom, minek írtak be a népszámláláson” – vonja meg a vállát. Szerinte teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségű valaki, csak ember legyen. „Mi jól voltunk itt a környéken mindenkivel.

A szomszédban van egy szász falu, Kogălniceanu, az ottaniakkal különösképpen jól egyeztünk. Ők is kolonisták voltak, mi is” – mondja. Ma már a több évtizede Kogălniceanura keresztelt egykori Karamurat tízezer lakója közül alig tízen vallják magukat németnek. „Sajnos onnan sokan jöttek át lopni a mezőről, udvarokból, házakból. Persze, nem a németek!” – mondja, majd egy régi történet mesélésébe kezd.

Még a kommunizmus beállta előtt, amikor a falualapító apja megelégelte a környékbeli románok tolvajlásait, elővette a világháborúban használt fegyverét, és lábon lőtte az első horogra akadt gaztevőt. Még a bukaresti római katolikus érsekség honlapja szerint is a két világháború között számos csángó „a szomszéd falvak lakói miatt” tért haza Moldvába.

Beszédes keresztek

„Nos, elnök úr?” – fordulunk Ughy Jakab Istvánhoz. „Ezt én sem hittem volna – látja be az, aki „felségterületén” eddig szinte minden egyes magyart név szerint ismert. – Majd a Szövetségi Képviselők Tanácsának legközelebbi ülésén felvetem a helyzetet. Én is kíváncsi vagyok, hogy az elnökségi tagok mit fognak szólni”. Mielőtt búcsút intenénk a falunak, belépünk a temetőbe, és szemlélni kezdjük a kereszteken lévő neveket.

Egyetlen Ionescu, egyetlen Popescu nincs közöttük, csupán a dákoromán kontinuitási elméletet a csángókba máig is sulykoló hatalom által románnak tartott Sabăuk, Chiricheşek, Adamok, Işvancak, Butăcelek, Tacariciok, Sascăuk, Coceangăk alusszák szülőföldjüktől távol a többé-kevésbé nyugodt álmukat. Még egy-két évtized, és leszármazottjaikkal együtt a teljes identitástudat kihal a dobrudzsai csángókból?