„Egyértelműen fiatalítani kell” – Dávid László kihívásokról, megvalósításairól

– Tíz évvel ezelőtti kinevezésekor az egyetem anyagi stabilitása mellett az intézményi akkreditáció megszerzését nevezte prioritásnak, amit időközben sikerült is elérni. Romániai magyar magánegyetemként nehéz volt végigjárni ezt az utat?

– Példa nélküli az, hogy egy ekkora egyetem, amelyben az oktatás több mint fele műszaki szakokon történik, megszerezte az egyetemi akkreditációt. Ezen szakok akkreditációja különleges, mert meg kell nézni, hány magánegyetem mert vállalni műszaki oktatást: olyan infrastruktúra és olyan egzakt feltételek kellenek, amelyeket azért nem vállalnak be, mert nem jó üzlet. Ezért is örülök, mert nemcsak létrehoztuk az infrastruktúrát, hanem egy nagyon jó minőségű oktatást valósítottunk meg műszaki területen és máshol is.

A Sapientiáról többet-kevesebbet mindenki tudott már az elején, mivel mi tudatosan építettünk kapcsolatokat állami nagy egyetemekkel. Az akkreditáció előtt a hallgatóinknak állami egyetemeken kellett államvizsgázniuk, ezért az volt a feltételünk, hogy elismert egyetemekre vigyük őket, például Bukarestbe, Brassóba és Kolozsvárra. Olyan helyekre mentünk, ahol megismerve azt, hogy hogyan tanít a Sapientia, tisztán láthatták, ahogy és amit tanít az egyetem: minőségi.

– Mi volt az akkreditáció terén az első lépés?

– Először elnyertük a szakok akkreditációját, ezt követően pedig 2010-ben a Romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság (ARACIS) megszavazta az egyetem intézményi akkreditációját, amit csak 2012 derekán hagyott jóvá a parlament. Az már csak hab a tortán, hogy kiépítettük a mesterképzőket is, az intézményi akkreditációt követően megszereztük 11 mesterképző szak akkreditációját, jelenleg 31 alapképzési és 11 mesterszakkal működik az egyetem. Idén immár lejárt a 2010-től számított 5 év, ezért újra felmérték az egyetemünket. Nagyon sok szakunk kiváló minősítéssel ment keresztül a folyamaton, és sok rangos egyetem olyan partnerként fogadja el a Sapientiát, amely felbátorít arra, hogy azt mondjam, jó úton haladunk.

– Az akkreditáció megszerzése mellett a másik fő célkitűzése az egyetem anyagi helyzetének stabilizálása volt. A Sapientia megalakulásakor a magyar állam vállalta a teljes körű finanszírozást. Ez azóta is így van, vagy időközben más források bevonására is szükség volt?

– Annak idején, a megválasztásom pillanatában az egyetem finanszírozása enyhén szólva kétséges volt. A köztudatban az van, hogy 2 milliárd forintot fordít évente a magyar állam az egyetem finanszírozására. Ezt hadd tisztázzuk le: ez az összeg a kezdetek kezdetén sem volt ennyi, hanem durván 1,7-1,8 milliárd forint, ez pedig nemcsak a Sapientiára vonatkozott, hanem a Nagyváradon működő Partiumi Keresztény Egyetemre is. Volt olyan időszak, amikor az egyetem támogatása 1 milliárd forint alatti volt, és 20-25 százalék önrészt kértek. Az utóbbi években a támogatás minden esetben valahol 80-90 százalék között van, és az önrész a fennmaradó rész.

Időközben számos pluszfeladatot vállaltunk erre a költségvetésre, nyelvi központokat és tanárképzőt indítottunk, mert hiánycikknek számítottak a térségben a magyar anyanyelvű tanárok. Ezt mind úgy vállaltuk, hogy erre külön finanszírozást nem kértünk. Azt még kiemelném, hogy a kezdetek nehézségeit magunk mögött hagyva azzal találtuk szemben magunkat, hogy maga a finanszírozó olyan feltételeket szabott, hogy mennyi önrészt kell behoznia az egyetemnek. A gond nem az volt, hogy ezt előteremtsük, hanem az, hogy az önrészt leszámolták a működési költségből. Ők úgy számították, hogy az önrész a működési költségre vonatkozik, és azt mindenki tudja, hogy ha megpályázunk egy kutatási tervet, akkor azt a kutatást el kell végezni, annak költségei vannak, és az oktatásra nem lehet kutatási pályázatból pénzt átfordítani. Pedig ők úgy számolták, hogy az oktatásból forgassuk be azokat a pénzeket, pontosabban a tanári fizetéseket.

Ezt utólag sikerült helyrehozni, ma úgy látom, hogy egy kiszámítható pályán van az egyetem, és olyan fejlesztéseket tudhatunk magunk mögött, amelyek teljes egészében megalapozzák a jó működést. Kolozsváron befejeztük a kar új épületét, Csíkszeredában részlegesen elvégeztük az egyetemi épület külső felújítását. Egy vagyont költöttünk a fűtésre, és megoldottuk a szigeteléseket. Marosvásárhelyen pedig felépítettünk egy diákkollégiumot, egy részét átadtuk, a másik felének építése még zajlik. Ugyanakkor folyamatban van egy innovációs kutatási ház felépítése, amely megteremti a kapcsolatot az egyetem és a régió ipara között. Többször elmondtam már, akkor leszek elégedett, ha az egyetem választ tud adni azokra a kihívásokra, amelyek ma a Székelyföldön vannak, és egy olyan lehetőséget biztosít a fiataloknak, hogy itthon tudják megteremteni a jövőjüket.

– Hamarosan lejár a mandátuma. Mit gondol, melyek a következő 10 év nagy kihívásai?

– Egy teljesen tiszta, átlátható működésű egyetemet tudok felmutatni, ennek értelmében a mandátumom végén nagyon könnyen meg lehet fogalmazni a következő célokat is. Nem azzal kell majd bajlódni, hogy egyes hibákat hogyan lehet kijavítani, hanem azon kell gondolkodni, hogy merre fejlődjünk tovább. Az egyértelmű, hogy jelenleg az egyik legnagyobb cél a doktori iskola kiépítése, erre vonatkozóan már megtettük az első lépéseket, és a megfelelő feltételek meg vannak teremtve. A jövő további kihívásait az elkezdett finanszírozások befejezése és az oktatás gyakorlati részének hangsúlyozása jelenti.

Nagy eredménynek tekintem továbbá a Sapientia egyetem negyedik helyszínének elindítását is. Agrármérnöki képzést ez idáig magyar nyelven senkinek sem sikerült indítania, pedig voltak próbálkozások. Mi kiépítettünk egy olyan feltételrendszert, és egy olyan tanári kart rendeltünk mellé, amivel megszereztük a működési engedélyt, és immár másodéveseink tanulnak Sepsiszentgyörgyön. Amikor átvettem a Sapientiát, még azok a kérdések is felmerültek, hogy mennyire lesz egységes az egyetem, mennyire fogadja el egyik helyszín a másikat, és egyik legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy a Sapientia egységesen gondolkodott, egységesen tudtunk stratégiát kidolgozni, és a döntéseinket, bár roppant nagy erőfeszítéssel, de nem a többség hozta meg, hanem mindig konszenzusra jutottunk.

– Hogyan emlékszik vissza az elmúlt tíz évre? Mekkora kihívást jelentett a különböző helyszínek összetartása?

– Az életem nagy kihívása és nagy feladata volt, úgy érzem, hogy valahogy mindannyian készülünk egy ilyen feladatra. Bár nem tudatosan, de erre a feladatra én is készültem azzal, hogy viszonylag fiatalon egyetemi pályát választottam, és ott voltam a kezdeteknél. Nemcsak az egyetem rektoraként, hanem a Sapientia indításánál is jelen voltam, ugyanis hozzám fűződik a marosvásárhelyi villamosmérnöki szakok indítása. Nagy kihívást fog jelenteni a jövőre nézve az, hogy azok az oktatók, akikkel elindítottuk az egyetemet, koruknál fogva elérték a nyugdíjas korhatárt, így egyértelműen fiatalítani kell. Ez a folyamat elindult, saját magunknak kell kinevelnünk a jövő oktatóit, hosszú távon a fiataljaink egyetemi körben tartása egy nagyon fontos dolog lesz. Úgy érzem, hogy olyan eredményeket értünk el, amelyeket nem kell szégyellnünk, bár be kell vallanom, hogy ez az időszak sok lemondással járt.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Nem lesz furcsa, hogy tíz év után életmódot kell váltania?

– A mandátumom lejár, a munkám azonban nem fejeződik be, továbbra is segíteni fogom az egyetemet. Meg kell említenem, hogy a mandátumom első részében egy nem akkreditált egyetem vezetője voltam, így ez a román törvények értelmében megbízott rektori beosztásnak felelt meg. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan csak egy mandátumom járt le. Azt a felkérést kaptam, gondoljam meg, hogy tudok-e még egy mandátumot vállalni, most ezt részletesen át kell gondolnom. Mindenképpen szeretnék fiatalítani oly szinten, hogy az egyetem fiatal oktatóinak kezébe tudjam átadni a stafétabotot, az eddigi, viszonylag idősebb vezetést pedig egy sokkal fiatalosabb, dinamikusabb vezetésre formálnám át.