A kis Vuk kalandjaitól a „picigójig”

„Minden onnan indult, hogy arra vágytam: a gyerekeim tudjanak jobban magyarul, mint én\" – indokolja Lavinia Olău Dobre sokak számára meglepő döntését, hogy miért járatja magyar óvodába két kisfiát. Az ötéves Ian és a négyéves Aron semmiben sem különböznek a kolozsvári Trenuleţul veseliei napközibe járó többi gyerektől, talán annyiban, hogy bár román nemzetiségűek, a magyar Bóbita csoportot látogatják. Pszichoterapeuta végzettségű édesanyjuk szerint ez komplex döntés eredménye, és a legmélyebb ok saját gyerekkorában keresendő.

„Nagyváradon, etnikailag vegyes környezetben töltöttem a gyermekkoromat, sok magyar barátom volt, és emlékszem, sokszor zavart, hogy nem tudtam magyarul. Annak ellenére, hogy a környezetet ismerem és értem, ahogy az egyszerűbb szavakat is\" – meséli Lavinia. Mint mondja, a kommunizmusban született határ menti magyar gyerekekhez hasonlóan ő is a magyar televízió gyerekműsorait nézte, Süsü, a sárkány és Vuk kalandjain nőtt fel.

Nem tántorította el a kudarc

„Ebből a kívánságból az lett, hogy elvittem őket egy színmagyar óvodába, ahol csak a nagyobbik fiamat vették be, mivel a kicsi még nem töltötte be az előírt életkort. Nem bizonyult sikeresnek\" – idézi fel az első próbálkozást. Mint mondja, mivel látta, hogy Ian nem érzi jól magát, rövid idő után kivette a csoportból, és úgy döntött, megvárja, míg a kisebbik is eléri az óvodáskort, és együtt viszi őket egy másik tanintézetbe. Azonban a kezdeti kudarc ellenére nem mondott le arról, hogy gyerekeit magyar óvodában taníttassa, ugyanis a sikertelen kezdést nem írta a magyar csoport rovására. „Mindenki azzal magyarázta a bukást, hogy magyar csoportba került, ami külön stresszforrás volt. Én meg vagyok győződve, hogy a nyelvnek ehhez semmi köze, egy hároméves gyerek esetében nem a nyelv az elsődleges, ami által kapcsolódik a körülötte lévő világhoz\" – véli az anyuka, aki inkább a merevebb, hagyományos oktatási formában látta a baj forrását, és alternatív nevelési módszerek után kezdett érdeklődni.

„Találkoztam pár magyar pedagógus barátnőmmel, akik azt mondták, megvan a megfelelő megoldásuk a számomra. Felhívtam az általuk ajánlott Mátyás Noémi óvónőt, aki egyből azt kérdezte: ki magyar a családban? Mikor mondtam, hogy egyikünk sem, meglepődött. Ez nagyon érdekes, mondta, mivel vegyes házasságból vannak gyerekek a csoportban, de olyan, hogy mindkét szülő román legyen, nincs\" – emlékezett vissza Lavinia, aki szerint gyerekei már első alkalommal otthon érezték magukat a családias Bóbita csoportban. „Nem voltak különösebb problémáik, melyek más, román óvodában ne lettek volna, talán annyi a specifikus, hogy inkább olyan gyerekekkel kötöttek szorosabb barátságot, akik jól tudtak románul\" – teszi hozzá.

Az első „magyar\" szó: a picigój

A magyar óvodát nem szánják „teljesítménytúrának\", hangsúlyozza az édesanya, nem az a cél, hogy a fiúk minél rövidebb idő alatt minél jobban megtanulják a nyelvet. „Az elején valósággal nyomást gyakoroltunk a gyerekekre, állandóan kérdeztük: ma mit tanultatok magyarul? Egyszer Ian nagyon boldogan jött haza, és elújságolta: tanultak egy új magyar szót. Kérdezem, milyen szót? »Tudod, hogy mondják annak a kicsi madárnak magyarul? Piţigoi.« Ezen nagyon sokat nevettünk, és viccelődtünk: megvan az eredménye annak, hogy magyar óvodába járatjuk a gyerekeket, magyar akcentussal fognak beszélni románul. Mert Ian a szó végét megnyújtotta, mintha magyarul mondaná: picigój\" – mesélte nevetve az édesanya a baráti társaságban már anekdotának minősülő cinegés történetet.

Ezután hagyták, hogy a nyelvtanulás a gyerekek ritmusának megfelelően történjen. „Biztos fognak tudni, mivel már most sok mindent értenek, mondanak\" – jelenti ki az édesanya, de rögtön hozzáteszi, hogy mivel férjével nem tudnak magyarul, nem tudják felmérni a fejlődést. Az óvónői beszámoló szerint azonban a foglalkozásokon ők is követik az utasításokat, egyre ritkábban kell románul is elmondani nekik, mi a teendő. Otthon ellenben alig van alkalmuk gyakorolni, a család magyar barátaival is mindig ott a lehetőség, hogy átváltsanak románra, és meg is teszik, hiszen jobban ki tudják fejezni magukat. Lavinia szerint a magyartanulást két dolog az óvodában is nehezíti: a fivérek egymás között románul beszélnek, és olyan gyerekekkel vannak többet, akik szintén tudnak románul. Az Arany János utcai társasházban ellenben a gyerekek zöme magyar, így a magyar ovi révén a fiúk könnyebben játszhatnak a szomszéd gyerekekkel.

Vitatott döntés

„Bár sokan vitatták a döntésemet a családban, szerintem csak előnyei vannak, kezdve attól, hogy a többnyelvűség serkentően hat az agy fejlődésére, addig, hogy ismerni fognak egy másik kultúrát. Nagy lehetőség, hogy megtanulhatnak magyarul\" – jelenti ki az anyuka. Elmondása szerint a legnagyobb ellenérv az volt, hogy ha mindenképp más nyelvű oktatást szán a fiúknak, miért nem németül taníttatja őket, nemzetközi nyelvként nagyobb hasznát vennék. „Ha Kolozsvár lakosságának közel 20 százaléka német lenne, német csoportba járatnám\" – hangzott a válasz.

Mint kifejti, nem akarta német óvodába adni gyerekeit csak azért, mert „divat\", gyakorló pszichológusként nem ért egyet azzal, hogy már ebben a korban a teljesítményre hajtsanak, szeretné, ha örülnének a gyermekkornak. Amire az alternatív módszerektől sem idegen vegyes magyar csoportban van is alkalom, az édesanya szerint Mátyás Noémi óvónő nagy hangsúlyt fektet a hagyományokra, kézműves-foglalkozásokra. „Nagyon jó, hogy engedi a gyerekek kreativitását megnyilvánulni. Mivel pszichoterapeuta vagyok, a férjem pedig festő, különösen örülünk, hogy sok kézműves, érzékekkel kapcsolatos foglalkozáson vesznek részt\" – jelenti ki Lavinia, aki szerint az óvodai sikerek hatására az is megfordult a fejében, hogy magyar iskolába írassa fiait.

Ugyanis úgy érzi, magyar tagozaton sokkal több az alternatív oktatási lehetőség. „Ebben már senki nem támogatott, a magyar barátaink sem. Mindenki azt mondta, nagyon nehéz lenne nekik, mivel minden tárgyat magyar nyelven tanulnának, és az órarend is zsúfoltabb. Ráadásul mi sem tudnánk segíteni. Ezen a ponton sikerült meggyőzniük\" – vallja be az édesanya. Így a kreativitás helyett a szerinte versenyre építő hagyományos román iskolát választja, holott úgy véli, a fiúkból nem hiányzik a versenyszellem. „Úgy érzem, inkább a toleranciát, a mások iránti nyitottságot, elfogadást kellene erősíteni bennük\" – teszi hozzá, ami a magyar óvoda révén sikerül is.

Pozitív előítéletek

„Elismerem, hogy pozitív előítéleteim vannak a magyarokkal szemben, még Váradról hozom\" – hangzik a Funar-időszak szellemét még mindig nyögő Kolozsváron ritkának számító kijelentés. Gyerekként ugyanis úgy érezte, a számára érdekes dolgok főleg magyarokhoz kapcsolódnak: a legtöbb kutyatulajdonos, a legvidámabb, legszínesebb gyerekek magyarok voltak. „Volt bennem egy idealizált kép a magyar elitről is, hogy a magyarok civilizáltabbak, jobban érdekli őket az intellektus, nagyobb kultúrafogyasztók, többet járnak színházba\" – meséli, hozzátéve, hogy végül magyar barátnője világosította fel arról, hogy utóbbinak a közösségi élményhez is köze van.

Mint mondja, gyerekként mesélték neki, hogy egyik dédanyja magyar volt, igaz, a család egy része szerint ez csupán legenda. „De abban a tudatban nőttem fel, hogy nyolcadrészt magyar vagyok, és ezt hangoztattam is. Lehet emiatt is vagyok nyitott a magyar kultúrára\" – teszi hozzá.
Mint kiderül, a nyitottság a férjénél hatványozottan jelenik meg. „Marian Brăilán született, ő mindennel szemben elfogult, ami erdélyi. Húsz évig élt Bukarestben, és amikor Kolozsvárra költöztünk, úgy élte meg, mintha a mennyországba jött volna. Ahogy nekem megpróbálták a magyar barátaim elmagyarázni, hogy nem minden vagány, ami magyar, úgy próbáltam ezt elmondani neki én az erdélyiekről\" – meséli nevetve Lavinia.

Ennek illusztrálásaként egy újabb családi anekdota következik: a Kolozsvári Magyar Napok egyikére, mivel a gyerekek még kicsik voltak, Marian egyedül ment el, hazatérve pedig átszellemülten mesélte, mekkora élményben volt része: a tér tele volt, mindenki együtt énekelt, volt egy érezhető emocionális töltete, energiája az együttlétnek. „Az egyik magyar barátunk erre megjegyezte: »Tudod, mit énekeltek? A székely himnuszt!« Persze ezen jót nevettek a magyar barátaink\" – idézi fel a vicces találkozást a magyar kultúrával.

Multikulturalitás – ne csak beszéljünk róla!

Az Arany János utcai társasházban ők vannak kisebbségben, világosít fel Lavinia Olău Dobre, csak magyar szomszédjaik vannak, a lépcsőházban egyedüli románok. „A legjobb barátnőm magyar, sokszor járunk össze magyar társasággal, és ha tudnék, magyarul beszélnénk, miattam beszélnek románul. Holott nagyon fontos, hogy kisebbségként a saját nyelvedet beszélhesd\" – mondja a pszichoterapeuta. Maga is kisebbségiekkel foglalkozik egy, a pataréti romák felzárkóztatását célzó projekt keretében, így nem lep meg, hogy nem osztja a kisebbségekkel kapcsolatos általános többségi hozzáállást.

„Szeretünk multikulturalitásról, többnyelvűségről beszélni, arról, hogy Erdély milyen gazdag kulturális szempontból, de a legtöbb esetben megvan a nyomás a többség részéről, hogy a kisebbség alkalmazkodjon hozzá. Ez nem természetes, hiszen a kisebbség alapvetően sebezhetőbb függetlenül attól, hogy nő, magyar, zsidó stb. Inkább az tűnne logikusnak, hogy az, akinél a hatalom van – és aki mindig a kulturális gazdagságra hivatkozik –, tegyen valamit, hogy részesüljön is abból a gazdagságból, ne csak beszéljen róla\" – summázza álláspontját. Hozzáteszi, ő például a gyerekei révén hallott a Márton-napi magyar népi hagyományokról, aminek örül, mert „ezek nagyon szép dolgok\".

A Dobre család egyébként a román programok mellett rendszeres látogatója a magyar rendezvényeknek is, legyen szó a színház, bábszínház előadásairól vagy a Kolozsvári Magyar Napok kínálatáról. „Nem érdekel, hogy egy rendezvény magyar vagy román, ha értékesnek vélem, elmegyek. Ha már diverzitásról beszélünk, fontosnak tartom, hogy a gyerekek minél több dolgot kipróbáljanak. És azáltal, hogy magyar óvodába járnak, több lehetőségük van, több rendezvény közül válogathatnak, tehát nagyon sokat nyernek\" – összegez Lavinia Olău Dobre.