Szembenézni a halálfélelemmel

Beszéljünk a szeretetrõl

A halállal való szembesüléskor legtöbbször nem vagyunk õszinték, és csak növeljük a félelmet magunkban, ha úgy teszünk, mintha nem is létezne az, amitõl félünk. Nem szeretünk az elmúlásról beszélni, sokszor még azokban a körökben sem, ahol hivatásunkból adódóan közel kerülünk haldoklókhoz, gyászolókhoz. Holott már négyéves gyerekünk is – hiszen a mesékben is találkozik a halál gondolatával – felteszi a kérdést: anyuka, te is meghalsz? Szülõként talán nem is sejtjük, hogy mennyire meghatározza életfelfogását, a halálhoz való viszonyulását ez az elsõ válasz. Ha hárítjuk a válaszadást, magatartásunkból félelem és tétovázás sugárzik, a legrosszabbat tesszük. Soha ne mondjuk azt, hogy „á, dehogy”, vagy „ne félj, mert addig az orvosok felfedezik a csodaszert”. Beszéljünk a gyerekeknek arról a szeretetrõl, amely bennünket összeköt, amit akkor is érez, amikor nincs mellettünk, csak ránk gondol. Merjük kimondani, hogy a szeretet mindig össze fog kötni bennünket, és merjünk kimenni a gyerekekkel a temetõbe halottak napján. Világítsunk együtt, és ne botránkozzunk meg, ha a gyertya meggyújtásakor az jut eszébe, hogy „ég a gyertya, ég”... és el is énekeli.

Kényelmetlen színjáték

Sokszor elgondolkodom azon, hogy ha Nagymamám gyermekkoromban nem fogja meg a kezem, és a legnagyobb természetességgel nem visz el a virrasztókba, ahogy az falun szokás, a fekete ruhás, fenyõszagú temetésekre, talán nem tudnék megállni ilyen gyakran betegágyak mellett.

Amikor lelki gondozóként próbálunk segíteni másokon, vagy hozzátartozóként szeretteinktõl búcsúzunk, már túl késõ szembenézni halandóságunkkal. Életminõségünket jelentõsen befolyásolja, hogy szembe merünk-e nézni halálfélelmünkkel, gondolkodunk-e azon, hogy mitõl is félünk és mi az, amiben hiszünk, vagy amiben megnyugtató lenne hinnünk. Klinikai lelkigondozóként sokszor vagyok tanúja annak a kényelmetlen színjátéknak, amikor a hozzátartozó már tudja a végsõ diagnózist, a beteg pedig már érzi, s mégis – egymást féltve, vagy a helyzettõl félve – nem képesek errõl beszélni, és megfosztják magukat a végsõ búcsúvételtõl. Ilyenkor segíthet a lelki gondozás mint kívülrõl jövõ segítség.

A haldokló útitársa

Kórházlelkészként, klinikai lelkigondozóként sokszor a kezelõorvostól tudom meg a gyógyíthatatlan betegség hírét, és õ engem hatalmaz fel, hogy beszéljek errõl a beteggel. A szavak ritkán nevezik nevén a halált, inkább körülírják. Ilyenkor a klinikai lelkigondozó beszélget az elmenni készülõvel, meghallgatja félelmeit. Az istenhívõ sokszor kételkedõvé válik, perel Istennel, a hitetlen pedig biztos választ vagy biztos hitet szeretne. Mit tehet ilyenkor a lelkigondozó? Útitársul szegõdik a haldokló mellé, átérzi szenvedését és erõsíti õt. Amikor már mindenki elmenekül a haldokló mellõl, sokszor az a legnagyobb segítség, ha a lelkigondozó leül az ágy mellé, megfogja a beteg kezét, vagy pedig egyszerûen csak ott van mellette és, vállalja azt a különös csendet, ami körülveszi az elmenni készülõt. A halál közelsége a betegágyak mellett élni tanít bennünket: tudatosabbá tesz, megtanít értékelni a jelent, a fontos dolgokat pedig közelebb hozza.

Ferenczi Enikõ

A szerzõ unitárius lelkész, klinikai lelkigondozó