Muskátli: a balkonládák uralkodó virága

Afrikai gyökerek

A muskátli több száz évvel ezelőtt holland kereskedők révén jutott el Dél-Afrikából Európába. A mai „csupa virág” hibridek már alig-alig emlékeztetnek a kis ernyősvirágzatú, két méter magasra növő vadmuskátlira. Õshazájában a gumót népgyógyászati célra, a porított szárat fogfájás ellen, a levelet illatszerként használták. Dél-Európában néhány fajt (Pelargonium graveolens) az illatszergyártás egyik alapanyagáért, a geraniolért termesztenek. Valamennyi muskátli gazdag virágzásának és jó erőnlétének titka a gyakori öntözés és augusztus végéig a heti egyszeri tápoldatozás. Az alapfajokból keletkezett hibrideknek ma sok száz fajtáját ismerjük: jó néhány a kedvencek közé tartozik, míg mások – érdemtelenül – a háttérbe szorultak. Jellegzetes tulajdonságaik (a szülőpároktól örököltek és az újak) alapján a muskátlik több csoportba sorolhatók. A közönséges, vagy kerti muskátlit álló muskátlinak is nevezik. Húsos, enyhén szőrös szára 30–35 centiméter magasra nő. Levelei kerekded formájúak vagy karéjosak. Gyakran látható rajtuk a jellegzetes gyűrű alakú, sötét levélrajzolat. Telt és félig telt virágúak egyaránt találhatók közöttük. A gömbbé formálódó virágernyő a vörös és a rózsaszín minden árnyalatában megtalálható, sőt lazacszínű és fehér fajtái is gazdagítják a választékot.

Futó- és bokros virágok

Az utóbbi évtizedek nagy sikere a futómuskátli, amelynek őséből, a pajzsmuskátliból állították elő a századfordulón a vörös, rózsaszín, fehér, telt vagy félig telt virágú fajtákat. A hajtások csüngenek, vagy futnak, alig bolyhosak, esetleg csupaszok, a levelek alakja pedig a borostyánra emlékeztet. Ide tartozik a Cascade-csoport is, amelynek tagjai jól megkülönböztethetők a többi futómuskátlitól: virágaik egyszerűek, kicsik és díszes formájúak (inkább a vadmuskátliéra hasonlítanak), ám olyan bőségesen jelennek meg a hajtásokon, hogy a levelek szinte eltűnnek mögöttük. Ráadásul öntisztulók, ami annyit jelent, hogy az elnyílt virágok összesodródnak, de nem hullnak le, vagyis nem szemetelnek. Aki viszonylag kevesebb virággal is beéri, de szívesen tölti idejét illatos növények társaságában, az válasszon illatos muskátlit.

A Pelargonium, azaz a muskátli nemzetségében több faj levele kellemes illatú, ráadásul ezek a levelek változatos alakjukkal (bodros, páfrányszerű, kerekded) is díszítenek. Például a Pelargonium fragrans törékeny levelei fenyő-, a Pelargonium graveolens rózsa-, a Pelargonium crispum bodros levelei citromillatúak. A nemesített hibridek – a narancstól a fahéj illatáig – számos meglepetést tartogatnak. Ha egy cserépbe több palántát ültetünk, pompás kis bokorrá növekszik.

Angol- vagy nemesmuskátlinak nevezik azokat az erőteljes növekedésű, a szobában is tartható hibrideket, amelyek a nagyvirágú és a fásmuskátli kereszteződéséből származnak. A látványosan nagy virággömbök az őket körülvevő levelek közepén helyezkednek el. Színük a piros rikító és pasztell árnyalattól a fehérig változik, de léteznek elbűvölően szép mélybordó és mélylila fajták is. A szabadban félárnyékos helyen érzik jól magukat. Angliában nagy kultusza van a levéldíszmuskátliknak. Nem véletlenül, hiszen ezek a különleges levélmintázatú muskátlik Nagy-Britanniából származnak, legalábbis a levelükön megjelenő jelenséget (klorofildefekt) itt írták le először 1853-ban. Ma csaknem ötven fajtáját ismerik és gyűjtik is rajongói. Érdemes palántát szerezni belőlük, mert festői mintáikkal varázslatos díszei lehetnek terasznak, kertnek egyaránt.