Korok és divatok

Római kori kétrészesek, középkori leplek

Az ókorból a római mozaikokon maradt fenn fürdőruha-ábrázolás, ami nem meglepő, hiszen a rómaiak a császárkorban igen nagy jelentőséget szenteltek a fürdésnek: sorra építették a thermákat, melyek szórakoztatási centrumként működtek – volt bennük előadóterem, edzőterem, könyvtár, étterem is. A fürdőházakat férfiak és nők, szabadok és rabszolgák egyaránt látogathatták. Többféle ábrázolás maradt fenn a fürdőzőkről, sokszor lepelben jelenítették meg a fürdőző nőket, de a feltételezések szerint már ismerték a kétrészes fürdőruhát is.

A középkorban a fürdőruhák többnyire eltűntek, ahogy a fürdőkultúra is javarészt visszaszorult. Az emberek kádakban, dézsákban vagy – ritkábban – természetes vizekben fürödtek. Általában meztelenül fürödtek, vagy alsóneműben, esetleg lepelbe csavarták magukat. Nem az úszás szenvedélyének hódoltak, inkább tisztálkodtak. Megvetették még a kánikulában való hűsítő fürdőzést is, ezt a pórnép „kiváltságának” tartották. Fürdőruháról nem maradhattak fenn középkori források, mert illetlen, sőt erkölcstelen dolognak számított az effajta ruhákról még beszélni is. Néhány fürdőing-, lepel- és fürdőjelenet-ábrázolás mégiscsak maradt ránk a 15. századtól. Ezek tanúsága szerint a középkori fürdőzők sem voltak olyan prűdek, mint gondolnánk, hiszen – főleg a reneszánsz korától kezdődően – gyakorinak számítottak a koedukált fürdőzések, a szórakozással (lakoma, játék) egybekötött „tisztálkodások”. Ilyenkor gyakran fürdőruha nélkül hódoltak a víz gyönyöreinek.

A 20. század fordulója: harcban az erkölcsökkel

A fürdőing sokáig tartotta magát, de a 19. század végleg megtörte hosszantartó uralmát. Azért ment ki a divatból, mert a sport kezdett általános foglalatossággá válni, viszont a fürdésben és még inkább az úszásban nagyon zavarónak bizonyult az ing használata, sokkal inkább testhez simuló öltözékre volt szükség. Ekkor született meg a mai mértékkel is fürdőruhának nevezhető ruhadarab. Igaz, kezdetben még ez sem tette lehetővé, hogy könnyedén és szabadon ússzon a viselőjük, ugyanis a viktoriánus kor megkövetelte, hogy a fürdőruhák több rétegből álló, vastag öltözékek legyenek. Csakhogy a szemlélet kezdett megváltozni: a 19. század végén a nő már nem csupán anya, a család háztartásának irányítója, hanem önálló igényekkel jelentkező személyiség. A századforduló fürdőöltözete ezt a szemléletváltást már többé-kevésbé jelzi. Mai mértékkel még ez is túlzottan díszített: a nők lüszterből, vászonból, kartonból készült, sok fodorral ékesített fürdőruhát viseltek, hozzá pedig illett felvenni a fekete fürdőharisnyát; a férfiak piros vagy fekete-fehér, keresztben csíkos pamuttrikót hordtak, nagyjából az erőművészek öltözékéhez hasonló dresszt. A 20. századra egyre kényelmesebbé és praktikusabbá vált a fürdéshez, úszáshoz használt viselet. A nők ruhája egyre kevesebbet takart el, s idővel a bő fürdőköpenyek is elmaradoztak. Magyarországon ugyan még az 1920-as években is hálóruhához hasonló napfürdőzőingeket viseltek a nők, de nálunk is egyre inkább fedetlenül maradt a kéz, a láb, a váll. Igaz, az illemre jobban adó nők még ekkor is harisnyában napoztak. Voltak azonban kísérletező hajlamú hölgyek, akik a férfiakéhoz hasonló fürdőtrikót öltötték csupán magukra, ezzel azonban hatalmas botrányt is kavartak.

A harmincas években azonban mindez már egyáltalán nem keltett feltűnést, a folyóiratokban is megjelenhettek a nők fürdőruhában, s 1930-ban a Színházi Élet című lap megszervezte a Strand szépe elnevezésű versenyt, melyen azok érvényesültek, akik minél többet láttattak magukból.

Határtalan szabadság

Ettől kezdve megállíthatatlan volt a fürdőruha térhódítása és fejlődése. Eltűntek a fürdőharisnyák, rövidültek a ruhák, egyre nagyobb szerephez jutottak a pántok, s már nemcsak a strandoknak, hanem a színpadoknak (revüknek) is megszokott látványául szolgáltak a fürdőruhák.

Az egyrészes fürdőruhákat a kétrészesek kezdték idővel háttérbe szorítani. Megoszlanak a vélemények arról, hogy a bikinik mikor jelentek meg a történelem színpadán. Egyesek szerint a rómaiak találták fel, míg mások szerint a 30–40-es évek tájékán jelent meg. Nevét a két részről kapta (egyes feltételezések szerint a csendes-óceáni, korallszigetekből álló Bikini-szigetekről), világhódító útjára pedig Rita Hayworth színésznő indította el. A hollywoodi sztár mutatta meg elsőként a hasát a férfiaknak, s bár erkölcstelennek nyilvánították, de a divat törvényei mást diktáltak. Az 1950-es években a mellet hangsúlyozó kosaras melltartók hódítottak, egészen a 60-as évekig, amikor a merevítőket és alakformálókat a hippik ódivatúnak ítélték. A csípőbugyik és a háromszög alakú melltartók jöttek divatba, amelyek már műszálas anyagokból készültek, vagy vékony szálból horgolták, kötötték őket.

A fürdőruhadivat változása a hetvenes években sem állt le, s újból az egyrészes hódított, de ez már a monokini, mely erotikus jellege miatt is egyre közkedveltebbé vált. A későbbiekben a bikini is egyre miniatűrebb formát öltött, az alsók combnál egyre felvágottabbak lettek, s a melltartók is alig takartak valamit – mivel ebben az időszakban a fehérneműdivat határozta meg a fürdőruhák formáját. A strandruhák anyaga is forradalmi változáson esett át, megjelent a lycra. Az ezredfordulón pedig már olyan anyagokat állítottak elő, melyek a napfény 50 százalékát is képesek átereszteni, így a fürdőruha alatt is barnulhatunk.